03. A Chattali, Casve törött kupája- fogadó

Nagyban elmosolyodik a lány utolsó mondatait hallván. Mikor az előző kifakadását tette szóvá a lány, önkénytelenül is hozzá kellett tennie, hogy ilyen egyelőre még nem veszélyezteti a Lovasokat. Mikor viszont az azutáni beszámolóba fogott Adria, még ha akart volna is többet mondani, nem tette. Most is ezen mosolyog még, nem is a lány utolsó reakcióján. Tehát mégis csak jól sejtette, Adria Sárkánylovas akar lenni. Mondaná, hogy nem menj, mert ezek után sokan fognak meghalni egy nagy és véres háborúban, de nem teszi. Egyfelől ő Eloyahért megy, másfelől pedig Rioter híresztelései lehetnek akár csupán csak jól meg formált kelepce részei, amibe épp belesétált. Tehát semmi se bizonyítja egyelőre a feltevését, miszerint Dagorlad Nagyura egy mindent eldöntő csapásra készül a mit sem sejtő Evolyran ellen. Amit tehetett, hogy figyelmeztette a Lovas lét árnyoldalaira, azt már megtette. Ennél többet nem adhat, mert ezzel csak gyanússá tenné magát, mind a lány, mind Eolyran előtt, és még csak nem is hinnének neki, vagy megpróbálnák börtönbe zárni, ami legjobb esetben is időt rabolna el tőle. Az idő pedig drága kincs, nincs ok, amiért elvesztegetheti a halandó. Egy lemondó mosollyal nyugtázta csak a felettébb bátor választ, aztán előre dőlve tiszta kíváncsiságból tette fel a kérdést. Vagy inkább kijelentést?
- Tudod mi a hátránya annak a létnek?
Ekkor érkezett meg a tea, és rámosolyogva, de azzal a különös Dylanes mosollyal, amiről nem tudni, hogy igazi e vagy mű, a pincérre, belekortyolt a forró italba. Komoly volt, nem poénkodott a kérdéssel, mert tényleg tudni akarta, hiszen egy embernek ezzel az elsőre oly könnyed, de valójában nagyon is rettenetes hátránnyal számolnia kell. Az élettel. Ő tünde, ő más, még ha embernek is néz ki, és valljuk be, még ha ember is lenne, neki teljesen mindegy. Ő ezt a két és félszáz évet nem élte, csak átvészelte. Ez az idő neki nem volt természetes, s akár meg is hallhatott volna, hiszen szerette volna, de most, hogy van valakije, már nem így gondolkodik.

*Elmereng azon mit is osztott meg Dylannal. Pedig egyáltalán nem akart ennyit fecsegni, de úgy érezte meg kell védenie a sárkányokat, lovasaikat és saját elhatározását. Az, hogy az érzéseiről beszélt sokkal többet árult el róla, mint amennyit megoszthatott volna bárkivel is. Úgy indult útnak, hogy mindenáron sárkánylovas lesz, árkon-bokron és tűzön-vízen át. Volt benne elég makacsság ahhoz, hogy ne rajta múljon a dolog, ám idő előtt felfedni célját egy ismeretlennel szemben mégis csak felelőtlenség volt. Igaz, valahol el kell indulni, s mivel nem tudta hol és kit keressen, kérdezősködnie kellett, melyek újabb kérdéseket vetettek fel a másik fél részéről. A sors azonban úgy hozta, hogy pont a legmegfelelőbb személyt sodorta az útjába, bár erről még nem tudott.
Az újabb kérdés meglepte. Nem értette miről beszél Dylan. A sárkánylovas lét eddig ismert árnyoldalairól már fellebbentették a fátylat, vagy ők ketten, vagy korábban mások.*
~Valami kimaradt volna? Mi az amiről senki nem beszélt? Vajon mert nem akartak, vagy nem tudtak róla?~
-Van még más hátránya azonkívül, hogy életem végéig egy lelken osztozom egy sárkánnyal? Bár ez szerintem nem hátrány. Nem lesz magánéletem? Eddig sem volt igazán.
*Suttogva kérdezte, megvárva míg a felszolgáló eltávolodik tőlük. Egészen előrehajolt az asztalnál Dylan felé, ahogy a férfi is felé.*
-Mire gondolsz?
*Már nem titkolta mi a célja, miért érkezett a kapun át ide. Jobban érdekelte az amit Dyaln közölt vele kérdés formájában.*

Nem tudná, vagy csak jól leplezi, hogy Dylan mondja ki, mondja el amit gondol erről a kérdésről. Jó taktika, és még ha "át is lát a szitán" nincs miért nem bele mennie, így kissé félre billentve a fejét, mint aki értetlenkedik a lány tudatlanságán, egy kedvesebb hangszínt ütött meg.
- Nem hinném, hogy baj lenne a leendő sárkánnyal megosztani amid van, viszont...
Itt vett egy mély levegőt, s egy kissé oldalra pillantott, míg megtalálta a legmegfelelőbb szót. Csak pár röpke pillanat, de ez akár egy örökké valóság is lehetett a lány számára.
- Egyedül fogsz maradni.
Úgy mondta, mint aki tapasztalatból beszél, s most a mély kék szemeit bele is mélyesztette a lányéba, habár konkrét célja nem is volt ezzel. Talán csak megszokás.
- Hallottál arról az áldásról, hogy a Lovasok annyi ideig élnek, mint a sárkányaik, vagy legalább is sokszorosára nő?. Egy sárkánynak más az életritmusa, és a Lovasának ezt fel kell vennie. Még más Lovasok társasága is különbözni fog a tiédtől, mert minden sárkány egyedi.
Ezek után mintha bólintott volna, amolyan magának, s végül egy bíztató mosollyal folytatta.
- Ha Lovas akarsz lenni, az eddigi életed teljesen fel fog borulni, és társakat nem, vagy csak keservesen fogsz találni, a legtöbbjüket pedig túléled.
Fel vagy készülve erre?

*Nem tudta eldönteni akarja-e hallani a választ vagy sem. Mi lenne a jó? Ha tudná mire vállalkozik s aztán még lenne módja visszakozni, vagy ha belecsöppenne az ismeretlenbe és _muszáj_ lenne alkalmazkodnia. A kalandvágya az utóbbi mellett voksolt, míg a józan ész az első verzió mellett. Számba vett minden lehetőséget az elszigeteltséggel kezdve a magánélet kizárásán keresztül a „közös” lélekig, a holtomiglan társig és fájdalomban való osztozásig, de az amit Dylan osztott meg vele egészen más volt. Először fel sem fogta. Sem a szavak lényegét, sem azt, hogy Dylan milyen közelről ismerheti a titkot. A rövid hatásszünetekkel előadott tudás lassan csorgott elméjébe, ugyanígy bontakozott ki, mint tavasszal a virágok szirmai. Először csak a kehely bársonyos szirmai nyújtóztak a világosság fel, majd a gyökerek az ellenkező irányba, le a föld sötétségébe ahol a vízcseppek kötődtek a fekete rögökhöz. Áldás és átok. Egyszerre a kettő, egymást kiegyenlítve törtek be elméjének zugába és vertek tanyát, hogy belépve a falak állította árnyékba, könnyedén tanulmányozhassa őket. A körülményes megfogalmazás aztán értelmet nyert, döbbenetet rajzolva a lány arcára, tekintetének ónix sötétjébe felismerést. Kérdése talán váratlanul érte Dylan-t, nem erre számíthatott.*
-Te fel voltál készülve rá?
*Tovább gombolyítva gondolatainak fonalát végül szabadjára engedte a szálakat.*
-Úgy érted, hogy……nem, az nem lehetséges. Hogyan? Ez valami ősi mágia? Te találtál társat?
*Szavaiból kitűnik, hogy Dylan „titka” már nem titok. Felfogta miről van szó, bár azt még nem tudja, hogy pontosan kivel ül szemben. A meglepettség érzése hátradönti a székében, maga elé bámulva dolgozza fel a hallottakat, arcán azonban nincs jele annak, hogy feladta volna terveit, csak épp rájött, hogy másik út vezet arra. Olyan út, amire nem számított, hosszabb és verejtékesebb, legalábbis a léleknek, mert a testit azt átvészeli valahogy. Több is veszett a falujában. Mindennek ellenére őszinte. Most már.*
-Nem, nem vagyok felkészülve, de ki tud felkészülni erre? Ez nem olyan mint belépni egy ajtón, vagy vihar előtt bezárni a spalettákat, kardot rántani akkor amikor még csak a zajt hallod a sötét erdőben. Ez….örökre szól? Halálig, de a sárkány haláláig, vagy még annál is tovább?
*Ez olyan kapocs amire nem gondolt, bár azt sem hitte, hogy csupán egy üdítő kaland lesz. Tisztában volt a veszélyekkel, melyek várhatnak rá, a fájdalommal és a keserűséggel. Dylan tekintete azonban, mikor beavatta a titokba, lelkének mélyéig hatolt. Magával vitt valamit amitől Adria ha nem is ijedt meg, de érezte a benne rejlő kétségeket.*
-Hogyan _kell_ ezzel együtt élni?
*Nem a lehetőségre volt kíváncsi, hanem arra, miként lépjen a következő szintre. Dylantől nem kiskaput kért hanem az átjáró kulcsát és kész volt elfordítani azt.*

~ Okos lány. ~
Villant át az agyán, a már jól tudott felismerés. A kérdések melyeket feltett neki, s az utána következő válaszok, majd az utolsó fontos, talán az egyetlen fontos mondat, olyannyira tanúsította Adria rátermettségét, hogy kedve lett volna elmagyarázni, hogy „Ő fel volt e készülve erre”, vagy, hogy „Mennyi időre szól”. Ám ez nem segít a lányon. Talán egy kalandos anekdota lehetne, amit élvez a leendő sárkánylovas, de több nem. Most nem róla van szó, eddig se arról volt, s még ha kíváncsi is lenne rá Adria, többet ártana, mint használna Dylanről az igazság. Így hát tovább ködösített, azonban eldöntötte, hogy ha nem is úgy, ahogy a lány várná, de segíteni fog neki. Az ő módján, kicsit másképp.
Kissé felvonta a szemöldökét, majd előre nyújtotta ökölbe szorított jobb tenyerét. Az asztalon nyugtatta, kettejük között, először tenyérrel lefelé, aztán mikor a lányról arra vándorolt tekintete, megfordította. Érezhető volt, hogy megszorítja a kezét, mintha valamit fogna, és valóban. Mikor kiengedte az ujjait, és széttárta a lány előtt, egy picike, alig tenyérnyi sárkány rázta meg magát. Füstszerű volt, és fekete, de mégis szilárd testet kölcsönzött neki ez az alak. Varázslat. Mágia szülte picinyke lény, amely épp oly eleven, és épp oly okos volt, mint valódi testvérei. Leugrott Dylan tenyeréről, és Adria felé csámborgott. Elmorogta magát, ráemelte íves, macskaszerű szemeit a lányra, majd szélesre tátotta a száját. Egy lovas erre a grimaszra megesküdne, hogy mosoly volt. Aztán tovább vitte vonalas, kecses kis testét a fekete jószág. Tett egy kört előttük, mintha csak bemutatót tartana, majd újfent megállapodott kettejük között valahol. Leült, és hol Dylanre, hol Adriára emelet macska szemeit.
A volt hadúr megvárta, míg a látvány befészkelődik a lány fejébe, és megemészti a látottakat. Csak akkor szólalt meg, mikor rendes szemkontaktust tudtak létesíteni.
- Mit érzel iránta?
A lány szemeibe mélyedt, majd a sárkány felé fordult, aztán megint a lányt fürkészte. „Mit érzel egy sárkány iránt? Ez a nagy kérdés.”
- Az én életem más volt, mint a tied, és az, amit én tapasztaltam, neked nem lesz a hasznodra. Fölösleges magamról beszélnem. A kérdés csak az, hogy te neked mit jelent egy sárkány. Aztán pedig az, hogy az az egy mit fog.
Ha annyit, mint nekem, akkor sose leszel egyedül.
A többi csak ráadás.
Elmosolyodott. A „többi”. Ő meghalni megy azért a „többiért”. Fatimáért, de az ő élete annyira különbözik mindentől. Mosolya elégikus volt, tekintetében, az eddigi hamiskás cinkosság helyett, mélabú lappangott. A sárkányt nézte. Önerőből csak ilyen éjsötét jószágokat tud megidézni. Habár most mindegy. Nem ez a lényeg.

*Nem tudta mit várhat el Dylantől, még csak halvány gondolata sem volt a férfi válaszáról, mégis érezte, hogy sorsdöntő, hogy fontos és valahogy nem csak neki. Izgatott volt bár igyekezett palástolni, szíve tamtamot vert csontketrecében és a torkában is rohamosan nőtt egy gombóc. Szavakat várt, helyettük Dylan előrenyújtotta a kezét, Adria kénytelen volt a figyelmét ráfordítani az összezárt ökölre. Nem értette, de nem is vonta kérdőre Dylant, próbált türelmes lenni, ha már ennyit kicsikart a férfiből, többet akart és remélt. Félt attól, hogy türelmetlensége miatt Dylan bezárul, de egyelőre csak a keze volt becsukva. Aztán a tenyér megfordul és az ujjak lassan szétnyíltak akár egy virág szirmai. Ám amit látott az legmerészebb álmait is felülmúlta. Hitetlenkedve pislogott a füstszerű valamire, aztán Dylanre majd ismét az apró jószágra mely úgy rázogatta porcikáit mint öreg néne a megmacskásodott térdét. Adria minden pillanatban azt várta, hogy a sárkány eltüsszenti magát, mint az a cica amelyik beleszagolt a forró tejbe. A tüsszentés elmaradt, azonban kölyöktigrishez való morgást hallatott amire muszáj volt elkaccantania magát. Olyan bájos volt az apróság, hogy legszívesebben a tenyerére vette volna de sejtette, hogy nem tetszene neki. A következő pillanatban riadtan tekintett körbe az ivóban és két karjával az asztal szélein falat alkotott, remélve, hogy el tudja takarni a kis csodát a kíváncsi szemek elől. Tovább bámulta a sétáló sárkánykát, ónix szemei tócsányira kerekedtek meglepetésében és önkéntelenül is viszonozta azt a furcsa, vigyornak tetsző grimaszt amit a bohókás jószág rávetett.
Képtelen volt Dylanre nézni, csak akkor emelte fel tekintetét a férfire mikor amaz megszólította.*
-Csodálatot. Alázatot.
*A válasz szinte azonnal, gondolkodás nélkül bukott ki még mindig mosolygó ajkai között. A férfi szavaiért hálás volt, több volt ez mint egyszerű válasz a kérdéseire, érezte, hogy mindez sokkal mélyebb annál.*
-Az életemet adnám érte. Őérte. Hogy másikért mit éreznék nem tudom. Az tőle is függ.
*Most, hogy a társalgás ilyen bizalmas fordulatot vett, Adria suttogott. Csak nézte a sárkányt és Dylant, tekintete egyikükről a másikra ugrált és vissza. Nem tudott rendet teremteni lelkének káoszában, túl hirtelen érte őt sok minden. Gondolkodnia kellett, de az nem ment míg azt az apróságot csodálta. Egyik kezét megmozdította és a sárkány felé nyúlt, de tisztes távolban tőle megtorpant a mozdulat. Csak tartotta a levegőben a kezét de nem mert a sárkányhoz érni. Nem félelemből, hanem tiszteletből.*
-Bármit megtennék értük. Bármit.
*Az imént érezhetően egyetlen sárkányról beszélt, agya már azon a lehetőségen játszott ami csak keveseknek adatik meg, utolsó mondata azonban már minden sárkányt átölelt. Egyszerű szavak voltak, nem volt bennük semmilyen látványos ígéret mely később üresnek mutatkozik. Egyszerű szavak mégis mélységükben a legmélyebbek, ónix fényű szemeiben Dylan pedig megláthatta az őszinteséget, a feltétlen odaadást, az elhatározást….és még mindig ott fénylett a sötét szembogarakban a csodálat.*

Talán már kissé atyaiasan is néz rá a válaszadóra. Tetszetős Adria felelete, de tudni akarja, hogy mennyire komoly ez, s amikor tükröződik a tiszta csodálat a lány szemein át, valahogy úgy érzi, hogy megkönnyebbült. Valamiért megkedvelte ezt az ifjú hölgyet. Tele van ambíciókkal, elhatározással, és kalandra éhes. Új vidékeket akar megismerni, új élményekkel akar gazdagodni, és a veszély sem tántorítja vissza, vagy a ködös magány előszele. Talán rosszul dönt, de nagyon reméli, hogy jó úton fog maradni ez a lány. Olyan tiszta szívű, kedves és őszinte marad mint amilyen most, megfűszerezve egészséges óvatossággal.
Rámosolyog búcsúzóul még. Hangjában és mozdulataiban elégikus szín játszik.
- Itt hagyom neked egy kis időre.
Ő itt még csak egy halovány árnya egy igazi sárkánynak, s ahogy letelik a varázs, ő is megszűnik.
De te találsz magadnak, hozzád illő párt. Ebben biztos vagyok.
Felállt. Még mindig Adriát nézte, az arcát, a tekintetét fürkészte. Vajon mit fog erre mondani. Biztos vannak még kérdései felé, és sok megválaszolatlanul is maradt, amit talán tőle remélt megtudni. De ez nem az ő feladata. Adriának kell magának meglelnie a válaszokat, s nem egy öreg tündétől hallania. Az saját tapasztalat. Amit most tudnia kellett, azt tudja. Dylan pedig fáradt már, hosszú út áll mögötte. Egészen Lanuriától utazott ide, több havi hajóúton. Az ilyen utazás kifárasztja a halandót, legyen az akár tünde is.
- Ég veled Adria, az istenek vigyázzák utadat.

//Ez tőlem egy várható befejező hsz, de írok még egyet, ha Adria reakciója megkívánja Wink

és sajnálom, hogy csak ilyen szakadozottan tudtam írni. Elég leterhelt vagyok IRL-is, és más forumra is köllött írnom ^^" //

*Dylan-hez képest Adria még gyermek, de szemeiben azért már csillog a vének bölcsességének fénye. Talán a szülei tanítása, a faluja öregjeinek szavai azok melyek lelkébe csöpögtek s nem tűntek el nyomtalanul s viszik tovább az úton melyet maga választott. Tudja, hogy rögös lesz, néhol magas sziklákkal tarkítva vagy épp süppedős mocsarakkal fűszerezve, de Dylan kis mágikus sárkánya után már egyetlen fikarcnyi kétség sincs benne. Tudja mit akar és meg akarja valósítani, mindegy milyen áron. Nem ostoba, tisztában van a következményekkel, a magány sötét zugainak kusza labirintusával, de most kapott valamit ami csupán gyertyaláng ahhoz képest ami még vár rá, de mindenképpen egy kézzel fogható, meleg, kellemes fény. Olyan finom mint a szentjánosbogaraké, de míg a sötétség tart addig az ő fényük is körbeöleli őt.
Csodálattal és hálával tekint fel Dylan búcsúzó szavaira, noha van még ezernyi kérdése, tudja azt is, hogy azokra nem a férfinek kell válaszolnia, akkor sem ha tudja rájuk a választ. Neki magának kell megtalálnia kíváncsisága árkaihoz a földet mellyel betemeti azokat. Ami fontos, azt már megkapta, kis ízelítőt a jövőből, apróság ami utat mutat akár az útelágazásnál a jelzőtábla. Ott van és irányt mutat mégis ha a vándor továbblép eltűnik mögötte s talán emlékeiből is.*
-Köszönöm. Nem is kívánhatnék többet. Sokat segítettél.
*A félbehagyott vacsorájára már nem is gondol, sem a távozó Dylan-re, csupán szavai azok melyek ott élnek a lelkében és a kis füstsárkány mely prüszkölve, édesen az ujjára fekteti fejét. az érintés mágiából kelt életre mégis olyan érzés mintha valódi lenne, a való élet minden szikráját ott érzi bizseregni az ujján, csiklandozza amitől felkaccant, aztán másik tenyerébe veszi óvatosan a fickándozó apróságot, mellkasához húzza védőn majd holmijait ügyeskedi egyetlen szabadon maradt kezébe.*
-Köszönöm, ég veled!
*Bocsájtja útjára Dylan-t aki valószínűleg már a fogadó ajtajában áll, aztán elindul az érkezésekor rendelt szobája irányába. Ezzel rá is lép az előtte álló új élet útjára, új kalandokra várva, veszélyes de mindenképpen izgalmas kalandjai felé is.*

//Boszorkányok 3. szintű feladata: 2. feladat – A járvány//

Csuklyája mélyen szemébe húzva, így lépett be a fogadó ajtaján. Orrát nehéz füst illata csapta meg, ám ez nem dohányból származott, sokkal inkább illat volt az valamiféle égetett növény illata. Régebben már találkozott ilyesmivel, sőt... ő maga is ismer olyan növényeket melyeket, ha kiszárít és úgy éget el, azokból kellemes, vagy éppen gyógyító illatok szállnak fel. Ez a mostani illat nem volt gyógyító hatású, csak a meggazdagodni vágyó vándor "csoda" kereskedők szokása az emberekre, na meg egyéb hiszékeny népekre tukmálni haszontalan portékáikat.
Megállt két lépésnyire a pulttól, s közben nyugodt, kimért mozdulatokkal lehúzgálta kezeiről fehér kesztyűit. Csuklyáját hátra csúsztatta fejéről, s közben tekintete körbe vándorolt a meglehetősen és felettébb szokatlan módon kihalt helyiségen. Végül szeme a megfáradt testűnek látszó alakon állt meg, ki a pult túlsó felén támasztotta magát kezeivel. Egyértelműen le volt gyengülve.
Hiswa közelebb lépett hozzá.
- Mi történt Chattallal? Az utcák kihaltak... egy teremtett lélekkel sem találkoztam míg ide be nem jöttem.
Némán végig mérte az előtte támaszkodót.
- Úgy tűnik te sem vagy a legjobb állapotban...
A fogadós szólásra nyitotta ajkait, de szavak nem hagyták el mégsem égő vörös színű kiütésekkel keretezett ajkait. A vörös foltoktól csúfított arc megrándult és a férfi összeesett.
Reflex szerűen lendült mozgásba a nő, s ugrott keresztül a pulton. A földön heverő mellé térdelve kezét a lázban égő test közelébe tartotta. Hozzá nem ért, hiszen nem tudhatta, mennyire fertőző az a betegség, mely láthatóan leterítette a nagy darab férfit.
Az elf elővette köpenyébe rejtett tőrét, annak hegyével végig vágta a férfi ingét. A vörös pöttyökkel telehintett bőr tárult így szemei elé. Kissé közelebb hajolva megpróbálta felismerni a testből áradó szagot, mely általában árulkodó jele a fertőzéseknek, s vele járója a kiütéses járványos betegségeknek.
Némileg a rothadó növényzet szagára emlékeztette őt... épp olyan volt, mint mikor a folyók kilépve medrükből akár hetekig is víz alatt tartják a réteket, s majd onnan visszahúzódva a víztől rothadó növényzet szabadon eregeti orrfacsaró bűzét a levegőbe. Erre emlékeztette a testből áradó szag.
Vizsgálódása közben magához tért a fogadós, ki szemeit alig résnyire nyitva meredt segélykérően az elf arcába.
Kesztyűjét visszahúzta, köpenyét szorosan maga köré húzta, majd minden erejét latba vetve lábra segítette a lázas embert. Gyorsan felmérte a hely adottságait, s úgy döntött, hogy jelenleg legalkalmasabb fekhely az a vadkanbőr lesz mely a méretes kandalló előtt terült el. A kandallóig minden egyes lépést követően kis szünetre volt szüksége a betegnek, olyannyira jártányi ereje sem maradt a testét emésztő láznak és betegségnek köszönhetően.
Végül csak elértek addig az ideiglenes fekhelyig. Lefektette a férfit, eztán a kandallóhoz lépett. Lehajolt és dobott rá még fát. A lángok magasra csaptak. Hiswa elégedetten nyugtázta a dolgot, mert tudta, még órákon át meleget fog nyújtani a fogadósnak a kandalló.
Ismét mellé térdelt.
- Sok beteg van? *a férfi néma bólintása egyértelmű válasz volt számára* - Történt valami szokatlan a betegség előtt?
- Egy alkimista érkezett úgy öt napja... *a fogadós hangja alig hallható, erőtlen volt de, a lány éles fülei jól értették szavait* - Sok volt a náthás itt és boldog, boldogtalan vásárolta tőle az ellenszerét... Mindenkit leterített tegnapra a vörös foltos betegség... kivéve engem... ezidáig.
- Értelek. *elgondolkodva nézett körbe, majd vissza a férfira* - Maradt még abból a szerből?
A beteg erőtlen karja nehézkesen megemelkedett, hogy a pult irányába mutasson.
- Ott... A legalsó polcon van még egy kevés az üvegcsében.
Azután a kar visszahullott a legyengült test mellé, s a férfi eszméletlen hevert a lángok játékos fényében.
Hiswa felállt, a pulthoz ment, leguggolt és szemei az állítólagos üvegcsét kutatták. Meg is találta szinte azonnal. Kesztyűs kezébe szorítva állt fel. Visszasétált a tűzhöz, hogy annak fényében jól láthassa az üvegben lötyögő folyadékot.
Halvány vörös színnel kevert, igazából barnászöld alapszínű folyadék volt. Levette a kupakot, gyorsan beleszagolt de, már szinte ugyanabban a pillanatban már el is rántotta érzékeny orra elől a jellegzetesen rossz szagú dolgot.
- Fekete vércsefű... nem is gondoltam mást.
Lepillantott a földre az eszméletlen alakra. Egyelőre még élt de, tudta, hogy napszálltáig van ideje maximum, s utána nem lesz módja a megmentésnek. Összevetve a hallottakkal, ha valóban napokkal ezelőtt elkezdte mindenki magába dönteni a gyilkos folyadékot, akkor tényleg nincs ideje hezitálni a dolgon. Mennie kell. Ráadásul nem épp a szomszéd rétre ellenszerért... Hanem a myrték földjére.
A teleport kapuig is legalább negyed óra az út, aztán még órákig is tarthat a felkutatása a növényeknek. Aztán meg tenger vízre lesz szüksége a kifőzésükhöz.
- Ostoba rövid életűek... Minek kell folyton elhinnetek ha valaki csodaszerről beszél?
Köpenyébe tette az üvegcsét, vetett még egy pillantást a férfi mozdulatlan testére, majd kiviharzott a fogadóból.
Indulás előtt még berohant néhány házba, megnézte az ottani betegeket is, kik valószínűleg már korábban eszméletvesztéses állapotba zuhantak fekhelyükön többnyire.
Viszont még éltek és ez megnyugtató gondolat volt még neki is, egy gyilkosnak, aki akár egy egész falut is kiirtott volna, ha Arel úgy akarja.
Ében nyerítése rántotta vissza múltjának felidézéséből, s ő nyeregbe szállva vágtázott el a térkapu felé, hogy annak aktiválása után a myrték földjén léphessen ki.

//Kövi hsz a Mylatrë-rét.//

//Boszorkányok 3. szintű feladata: 2. feladat 5. hsz//

Az ajtón belépve ugyanaz a kellemetlen és nehézkes légzést okozó illat csapta meg orrát, melyet korábban is érzett. Gondolkodás nélkül sietett a kandallóhoz. Dobott egy újabb fát a lángok közé, hogy ne kelljen ezzel feltartania majd magát munka közben.
Megállt a fogadós alig eszméleténél lévő teste fölött, lehunyta szemeit és lélek-kutászi tudását latba vetve ellenőrizte az előtte heverő test állapotát. Megnyugtatónak érezte, hogy még jócskán maradt ideje. Végtére is kijelenthetné akár azt is, hogy nincs éltveszélyben még senki. Még nincs... Ekkor kinyílt a fogadós szeme, kissé felé billentette fejét, s halkan megszólalt.
- Hát vissza jöttél? Azt hittem, örökre itt hagytad ezt az elátkozott falut.
Hiswa ajkán mosoly jelent meg.
- Eszem ágában sem volt öreg ember.
Megperdülve, lendületes tempóval tűnt el a konyhának minősülő helyiség ajtaja mögött. A földön fekvő hallhatta, ahogy monoton kótogással szétmorzsolja a frissen szedett növényeket. Aztán csend ereszkedett a fogadóra.
Percek múltak el, melyek inkább éveknek tűntek a fogadósnak, mire végre újra megjelent az elf lány a vendéglátásra kialakított helyiségben.
Bal kezében egy mosdótál volt, melybe a szétmorzsolt növényzetet seperte. Jobb kezében az üvegnyi tengervíz volt. A kandallóhoz sietett velük.
- Nyugalom, ez majd mindent helyre fog hozni... És még véletlen se csodaszer...
Ezeket azért mondta a lány, mert a férfi kérdőn pislogott felé.
- Még valamire szükségem van... *hirtelen észbe is kapott, mi is az* - Serpenyő... serpenyő is kell.
Vissza sietett a konyhába és a legnagyobb serpenyőt, meg vele együtt egy keverő kanalat is kihozott. Bele öntötte a pépessé tört virágokat, majd a tengervíz felét hozzá önötte.
- Ennyi egyelőre elég lesz. *állapította meg magának a nő*
Hiswa a lobogó tűz fölé tartva kavargatta a gyógyítás céljából begyűjtött alapanyagokat. Percek teltek el csupán, s máris készen volt az utolsó műveletre a krémes állagú, sárgáspiros szer.
Át öntötte az egészet egy nagyobb üvegkancsóba, s végül a maradék tenger vizet is hozzá öntötte. Most már sokkal több mennyiség lett, és azonnal használható hőmérsékletűre hült a hűs víztől.
Egy kis teáskanalat félig sem öntött meg vele, és a férfihez térdelt. Egyértelműen jelezve, hogy szeretné a szert a szájába önteni.
- Kenőcsöt itatsz velem?
Hiswa inkább nem nevetett a dolgon.
- Dehogy... ezt le kell nyelni. Sűrű, hogy néhány csepp is hatásos legyen belőle.
Nem is értette, hogyan gondolhatta az ember, hogy majd ennyi kis szerrel mindenkit tetőtől talpig végig fog kencézni. Már az elgondolás is abszurdum volt.
Lényeg az, hogy végül ellenkezés nélkül lenyelte a gyógyszert a fogadós. Hiswa felállt, s mielőtt magár hagyta volna még megszólalt.
- Megyek és ellátom a többi fertőzöttet is... Ha végeztem, szükségem lesz egy szobára, vacsorára és egy kiadós pihenésre mindenféle zavaró tényező nélkül.
A férfi beleegyezően bólintott, Hiswa pedig újfent viharos gyorsasággal hagyta maga mögött a fogadót.
A legközelebbi házaktól kezdve, a falu legtávolibb csücskéig minden házat bejárt. Hol beteget talált azt kezelte. Voltak azonban szép számban olyanok is, akik nem ültek fel egy vándor kereskedő sarlatán beszédének. Ők makk egészségesek voltak. Szerencsére arányaiban nézve talán a lakosság negyede lett beteg, azok is leginkább a szegényebb rétegből származóak voltak. Ezen sem lepődött meg. Mindig a gyengéken húztak hasznot a sarlatánok.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szer így legalább elég volt minden fertőzöttnek, sőt... maradt is belőle egy kevés. Azt a fogadós gondjaira bízta, hátha lesz még valaki, aki az elkövetkező napokban netán még kipróbálná azt a "nátha elleni csodaszert".
Napszállta előtt bő egy órával már pihentető alvásban volt része. Azon az estén minden csöndes volt a faluban. Minden annyira csöndes, hogy még egy érzékeny hallású elf is tökéletes nyugalomban tölthette az éjszakáját.

//2. szintlépő feladat vége.//

» 1. A vámpír fogadó
» 05. Hullócsillag Fogadó
» Varázsbot fogadó