02. Sziklás parti kastély - Dyora úrnő otthona

SZIKLÁS PARTI KASTÉLY

Dyora úrnő háza a Belhan-tenger Keleti részén, a kikötőtől távol eső kis öbölben épült a sziklás part felett. Ősi mondák szerint e kis rész partja meg van átkozva, mert nem egyszer vetették le magukat a hegyes-csúcsos sziklákra. Senki sem tudja hogy miért e halál tusa, de a kastély az úrnő érkeztéig üresen ácsorgott.
Dyorat nem rendítették meg a hallottak és elfoglalta harmad magával a kastélyt. Bár jó részt maga végzett el minden dolgot a kastélyban, néha segítségre volt szüksége és a főzéssel abszolúte nem tudott foglalkozni. Így Tyle a tünde szakácsnő uralja a konyhát s leánya Mitryne pedig az egész kastélyt rendben tartja ha az úrnő megkéri rá. A harmadik Fetro az idős mágus, kire Dyora mindig számíthat ha vendége érkezik. Ő nyit ajtót és helyezi kényelembe, majd szolgálja fel a vendégeknek a süteményeket és a frissítőt.
A kastély nem oly nagy, mint az elvárható lett volna, de az úrnő így is kényelmesen él benne. Sőt...nagyobb mire szüksége lett volna.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mióta az úrnő itt lakik a halálesetek is megszűntek, többé senki sem vetett véget életének ezen partszakaszon.
Az alsó szinten ha belépünk az ajtón az előtérbe érkezünk, miből jobbra is balra is tágas termek nyílnak. Jobbra a kényelmes, nem hivalkodó társalgó, balra egy hosszú asztal, székekkel elhelyezve középen, ez az étkező. Egyik fala csupa tükör borítású, így táncteremmé is alakítható. A bejárati ajtóval szembe van egy lépcső mi az emeletre vezet. Csak háló helységek és egy szalon kapott fent helyet. A lépcső mellett a földszinten a ház népének kényelemes szobái sorakoznak. A kastély számtalan tornyokkal rendelkezik, egyben az úrnő könyvtár szobája van, hol vendégeket is fogad. Büszke a rendezett könyvekkel ellátott körszobájára, mik a plafonig érnek körbefonva az egész helységet, térképekkel és pergamenekkel.
Egy másik torony, képekkel és fegyverekkel lett tele aggatva, mágikus erejű tárgyak és érdekességek halmai sorakoznak a polcokon. Ide csak és kizárólag az úrnő teheti be lábát, itt szokott gondolkozni, elmélkedni ha a szükség úgy hozza.
A mágus asszony szívesen lát mindenkit házában, néptől és rangtól függetlenül.

*Megfontolt, ám gondterhelt arccal sétált ki a kastélyból. Nem tudott napirendre térni Dyora úrnő szavai fölött. Bár sosem értette igazán, miért is hoznak olyan döntéseket a Nagyurak, és az úrnők, amilyeneket hoznak. De, ez nem is tartozott rá. Az ő feladata annyiból állt most, hogy vissza repüljön az úrnőhöz miint elérik Valeria főtanácsossal a hótündék határvidékét.*
~ Nexus! Hol bujkálsz?~ *szólította meg gondolatban sárkányát*
*A lány lábai alatt finoman össze-össze koccantak az apró, tengerparti kavicsok. Szépség gondolt egyet, és már le is kapta lábairól könnyű cipőjét. Nagy élvezettel sétafikált a göröngyös parton. Imádta, amikor az picike kavicsok finoman bele mélyednek talpába. Persze adódott már emiatt kellemetlen élménye is. Nevezetesen az, hogy egy hegyes, érdes kődarab bele állt egyszer a talpába. Ugrált is fél lábon egy ideig a fájdalomtól. De csak egy ideig. Mert aztán a másik lábával is megjárta. Hogy mennyire jól mulatott a sárkánya azon a jeleneten. Aztán a sárkány is pórul járt, mert nagy nevethetnékjében túl közel került a annak a sziklának a széléhez, amiről az egész jelenetet végig nézte, s olyan döbbent képet vágott, mint előtte soha, amikor bele csobbant a tenger meleg, sós vízébe. És, hogy Nexus mennyire utálja a vzet azóta is. Bár előtte se nagyon kereste a víz társaságát.
Hát ezeken merengett Szépség, amikor a parti sziklák mögül kiemelkedett Nexus jól ismert feje.*
~ˇBocsáss meg, amiért megvárattalak! De részletesen be kellett számolnom az úrnőnek utunkról...~

~Itt vagyok kislány... És semmi gond. Elfoglaltam magam, míg ti eldumcsiztatok az úrnővel.~
*És ez a bizonyos elfoglaltság annyit jelentett, hogy másnap reggel egy állattenyésztő iszonyatos káromkodások közepette fogja kihajtani hátasait a legelőkre, amikor ráébred, hogy egy lóval kevesebb van a karámban. De Nexus sárkányból van, hát sárkányként is viselkedett. Elorozta a legpompásabb mént. Valamiért mindig is a szép, erős, izmos, és beképzelt pacikák vonzották leginkább. Igaz, hogy alkalom adtán beérte a desszerttel is, ami vagy egy hegyi kecske volt, vagy pedig valamelyik földműves háziállata.*
~Akkor most megyünk is vissza Valeriához?~
*Lustán nyújtóztatta ki végtagjait beszéd közben. Már csak azért is, mert nem igazán volt kedve újra röpdösni egy csomót. Ráadásul már a nypkorong is majdnem teljesen átbukott a nem is olyan távoli hegycsúcsokon. Ilyenkor pláne nem volt kedve repdesni.*
~ Éjszaka repdesni, mint egy kerge birka... Bár, nem mintha a birkák repülnének... De olykor mégis, hiszen én magam viszem őket sétarepülésre... hehe....~
*Ő már csak házi kedvencnek nevezi a birkákat. Az ő háza kedvencének. Ami ugye valójában csak egy barlang, melyet egész jól elrejt egy vízesés. De a birka akkor is mindig finom falat..*

*Szépség keze lassan siklott végig Nexus fején. Egy kicsit még simogatta a sárkányt, aztán bájos mosolya varászolta derűssé szép arcát, amikor Nexusra pillantva gondolatban megszólalt.*
~ Nem Nexus... Ma éjszaka nem kell repülnöd. Hosszú út áll mögöttünk, és mindkettőnkre rá fér a pihenés. Ami nálam annyit tesz, hogy alaposan kialszom magam, s végre nem egy erdőben, vagy egy barlangban, hanem egy kényelmes fogadó, még kényelmesebb szobájának ágyában... A Chattali fogadó meg is felel a célnak.~
*Mosolya még szélesebbé vált, majd beletúrt Nexus kék sörényébe.*
~Vigyázz magadra míg egyedül leszel!... És kerüld a fejedelem ménesét!... Már így is elég galibát okoztál az emberek birtokain.~
*Kezét elhúzta nem hétköznapi hátasától, s egy intéssel jelezte, hogy távozhat a sárkány.*
~Légy óvatos kéksörényű! És holnap reggel találkozzunk Chattal határánál!... Szép álmokat Nexus!~
*Azzal szélsebesen hátat fordított a felröppenő bestiának, és a Chattali fogadó felé vette az irányt, fürgén ugrándozva a parti sziklákon.*

*A hallottaktól azonnal jobb kedvre derült. Ő is arra gondolt, hogy nem volna tanácsos ilyen fáradtan bele vetni magukat egy éjszakai repülős túrába. Nem biztos, hogy eltudná kerülni vad rokonainak társaságát, mely csöppet sem lett volna ínyére, amikor egy emberrel a hátán repked éppen. Ráadásul egy olyan emberrel, aki történetesen az életénél is fontosabb neki. Ezt persze nem igazán díjaznák a vadon élő sárkányok, hiszen micsoda dolog is az, hogy egy kétlábút szállítanak ide-oda, meg hadják kiontani vérüket a lovasaikért?! És ezt egy vad sárkány sem nézné jó szemmel. Persze régebben Nexus is a pokolra küldte volna azokat a sárkányokat, kik népük szégyeneként cipelik magukon a kétlábú népséget. Egészen addig ugye, amíg maga Nexus össze nem találkozott Szépséggel. Már akkor a szívébe zárta az alig 13 éves kislányt, s még egy kis sétarepülésre is magával hurcolta...*
~Na igen... és azok az édes kis kezecskéi még mindig milyen istenien tudnak vakargatni....~*gondolta magában*
*Szépséget meghallgatta, majd a jelzésére szétterjesztette gigászi szárnyait, s egy ruganyos mozdulattal levegőbe emelkedett. Egy darabon levegőben kísérte a lánykát, aztán hirtelen irányt változtatott, s ellenkező irányba szállt tovább.*
~És ne állj szóba gyanús alakokkal abban a fogadóban!... Pirkadatkor várni foglak Szépség!~ *tudatta a lánnyal, majd bele veszett a sötétlő égbe.*

* Mellkhasa előtt összefont karral áll a toronyszobája ablaka előtt s a hömpölygő tengert figyeli, rezzenéstelen tekintettel. Gondolatai messze a múltban járnak, mikor rábíztak egy fontos feladatot, még pedig Evolyrant. Hosszú-hosszú évekig zökkentőmentesen végezte feladatait, döntést hozz, harcolt, segített, mindent megtett annak érdekében, hogy a Birodalom virágozzon s a népek jól éljenek.
De egy végzetes napon derékba tört eddigi élete.....komoly sérülést szenvedett a határvidéken, mikor megpróbálták megvédeni az erődöt. Sosem felejti el azt a napot. A robbansát, a rengeteg port, a tüzet....jajveszékelés és miegymás....Sokáig látta lelki szemei előtt ama jelentet, mikor tőle nem messze robbant fel egy tűzgolyó...Ez végzett vele. De nem a szó szoros értelemben. Lábát és derekát ért sérülés, örök életére meglátszik rajta. Fizikailag már sosem lesz százszázalékos, s járásán is meglátszik, hogy nem egészséges. Így nem tudja vállalni kötelezettségeit. Hosszú hetekig gondolkozott a dolgon, mire Orin nagyúr levele érte utol, melyben sajnálattal közölte hogy a Birodalom vezetésének ráeső részét - a történtekre való tekintettel - más, biztosabb kezekbe adják.
Dyora megértette az alapítók döntését, mégsem tudta feldolgozni a dolgot. Erős volt.....harcos volt....s magabiztos, de többé már nem lehet az. Ilyen fogyatékosságal soha többé nem harcolhat, mert a vesztébe rohanna. Hisz futni sem tud....
Eme keserű gondolatok cikáztak elméjében ahogy a tengerkék tengert bámulta már órák hossza. Nem depressziós s befodult sem, csupán megvisélték eme dolgok. Azóta sem járt a Birodalomban s házát sem hagyta el. Nincs szüksége a sajnálkozó pillantásokra, a gyengéd, látszólag törődöm szavakra. Csak még kellemetlenebbül érezné magát.
Egy sóhaj kíséretében elfordult az ablaktól és elbicegett onnan. Megvetően nézett sánta lábára, mely a hosszú gyógyítói kezelésnek következtében sem adta gyógyulásra fejét.
~ Inkább haltam volna ott meg mint így éljek ~*

Ayame türelmes várakozással ült a tengerparti szikla víz fölé kiugró peremén. Lábát lóbálva élvezte, ahogy a perzselő nap fényétől felhevült testét hűsítik a tenger hűs cseppjei, melyek minden egyes hullámzás végén találták őt telibe. Élvezte ezt, s várt.
Türelmesen várt, hogy eljöjjön hozzá az, ki elhívta ide, Dyora úrnő kongón kihalt palotájának tövébe.
Nem is látott erre egy teremtett lelket sem. Igaz, köztudott volt, hogy amilyen hirtelen lett kihalt a környék, olyan gyorsan kaptak szárnyra a rémhírek mindenféle kísértet históriáról, melyeknek az úrnő eltűnését tulajdonították.
Ayame sosem hitt az efféle badarságokban.
Igaz, most nem is ezen töprengett. Sokkal inkább Álomfalván töltött idejének végső szakaszáról, a fekete sereg támadásáról. Valamint arról a kérésről, melynek mostanában is igyekszik eleget tenni. Persze eddig nem sok sikerrel. Viszont kilátások mindig vannak.
Ezekről fog most beszélni Vele. Már, ha tényleg Ő hívta ide.
Hát türelmesen várt a hűs permetű, természetes zuhany örömeinek átadva magát.

Hosszú ideig csak figyelte a távolból a szikla tetején ülő alakot. Valahogy még most sem volt képes teljes mértékben megbízni a szárazföldiekben.
Ezért is kémlelte már közel egy órával az elf érkezése előtt a tengerpartot. Hátha kellemetlen meglepetés éri a nem várt "vendégek" felbukkanásával.
Újabb fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy olykor kissé felbukkanó fejét immár a part közvetlen közelében lehessen észlelni. Már, ha egyáltalán észlelné valaki. A lány a sziklán nem úgy tűnt mintha az ő keresgélésével volna elfoglalva.
Végül alá merült a fodrozódó habok között, hogy aztán közvetlen a szikla alatt bukkanjon fel bájos arca, s hosszú sötét, víztől csöpögő fürtjei.
- Üdv kedves úrnő!
Hangja most is oly lágy és búgó volt, mint mindig. Laenaya felső testét egészen a derekáig kiemelte a vízből mikor föntebb kapaszkodott Ayame úrnőhöz. Aztán egy hirtelen és erőteljesel elrugaszkodás után már fönt is landolt a tünde mellett. Uszonya hullámos szélét finoman mozgatta a vízcseppektől terhes légmozgás.
A sellők királynője újra körbe hordozta tekintetét. Senki nem volt a környéken rajtuk kívül. Ez megnyugvással töltötte el.
- Mondja el kérem, jutott valamire az ügyünkben?

Végig nézett a karcsú, ám felettébb kínszenvedéssel teli életet sugalló, legyengült sellő testen.
A királynő karjain sokkal jobban meglátszott már a sós víz kellemetlen és fájdalmasan mardosó hatása. Sokkal jobban, mint legutóbbi találkozásukkor.
Nehezen de, végül mégis elszakította tekintetét a meggyötört, s megtörtnek tűnő testtől.
Sajnálkozó pillantással bámult a napsugártól szikrázó felszínű tengerre.
- Nagyon sajnálom Laenaya. Még nem találtam megoldást.
Percekig tartó csönd települt kettejük közé. Mindketten csak ültek ott egymás mellet. Ayame elszántan tartotta tekintetét a víz felszínén míg Laenaya időnként meg-megmozdította színes uszonyát, s ő is a vizet bámulta gondolataiba merülve.

A némaságban töltött percek szinte örökkévalóságnak tűntek már számára, amikor újra megszólalt.
- Értem.
Csupán ennyit mondott, azután újra visszatért hallgatásához.
Újabb néma pillanatok jöttek, amit megint csak megtört a királynő hangja.
- Régen a myrtek földjén éltünk egy hatalmas tóban. Talán, ha a Myrte Mestert kérnénk. Ő talán segítene. Hiszen ő teremtő illúzióban is jártas. Neki könnyű szerrel sikerülhetne otthonunkat újra megalkotni.
A mondat vége felé Ayamera emelte bizakodástól csillogó szemeit, s úgy várta a választ ötletére.

Ayame a reménykedő szempárba nézett mikor válaszolt.
- Manapság nem is olyan könnyű bejutni a myrte nép földjeire. Erősen őrzik határaikat, s távolról sem olyan vendégszeretőek, mint Álomfalván voltak egykor.
Újra a tengerre függesztette tekintetét.
- Soreley óta a mester sem a régi már. *s hogy ne legyen félre érthető a mester személyének kiléte, hát gyorsan hozzátette:* - Az ott történtek mindenkit megváltoztattak bizonyos mértékben. Már senki nem olyan, mint azelőtt.
Némi gondolkodás után mégis derengő mosollyal arcán nézett a sellőre.
- Mégis megpróbálok beszélni a Mesterrel. Hátha ér még valamicskét klánvezéri múltam a szemében, s meghallgat.
Felállt, s rá felnézőre pillantott.
- Ha a myrték földjén végeztem, a legrövidebb időn belül hírt adok magamról. *Ayame tisztelettel hajolt meg a sellő királynő előtt* - Felséged addig is óvja a népét és tartsanak ki még egy kicsit. Igyekszem mihamarabb véghezvinni terveinket.

- Ha a myrték földjén végeztem, a legrövidebb időn belül hírt adok magamról. *Ayame tisztelettel hajolt meg előtte* - Felséged addig is óvja a népét és tartsanak ki még egy kicsit. Igyekszem mihamarabb véghezvinni terveinket.
Laenaya szemeiben a remény lángjai éledtek újjá a nő szavait hallva.
- Örök időkre lekötelezettjeid lesznek a sellők, ha sikerül otthonra lelnünk.
A királynő megfogta az elf karcsú ujjakban végződő kezeit, s úgy szólalt meg újra.
- Van valamim, ami talán segíthet, hogy meghallgatást nyerj a Mestertől.
Karcsú nyakát takaró hajzuhataga alá nyúlt, s elő húzta nyakláncát melyen egy kis méretű medál függött. Levette nyakából, s a tünde nyitott tenyerébe helyezte.
- Mitryas maga készítette nekem ezt a belül örökké lángoktól nyaldosott medaliont egyezségünk jeleként. Ha ezt elküldöd neki, bizonyára fogadni fog téged.
Azzal a medálra zárta a nő ujjait. Kissé feljebb emelkedett, s mélyen meghajolt a vértündék egykori klánvezére előtt. Mindezt tisztelete jeleként. Márpedig a sellők népe, s a királynő még kevésbé nem nyílvánul meg sokszor mély tiszteletet mutatva bárki előtt. Pontosan egyetlen személy volt az úrnő előtt, ki előtt fejet hajtott. Nevezetesen Mitryas Hythamorys, a Myrte Mester.
- Egy életre lekötelezetted vagyok úrnő. Egy egész nép életével fogok tartozni neked. *újabb kis főhajtás, majd egy erőteljes hátralendülés és már bele is csobbant a vízbe, hogy pár pillanattal később felbukkanva még szólhasson azért pár szót* - Várni fogok a hívásodra... Az istenek óvjanak utadon!
Azzal el is merült a fehér fodrokban megtörő hullámokban.

Csak állt ott a szikla szirten és a nyitott tenyerében heverő medált nézegette. Némi gondolodás után felpillantott de, már csak hűlt helyét találta a királynőnek.
A tenger hullámai még most is vízpermetet szórtak arcába amikor egy-egy erőteljesebb találkozás során neki ütköztek a sziklának.
- Remélem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket ez a medál... Nem volna jó diplomáciai konfliktusba bonyolódnom myrte földön.
Fogalma sem volt arról, hogy mennyire lett távolság tartó Mitryas Soreley óta. Viszont reménykedett abban, hogy azért ez a kicsiny medalion eléri a kívánt hatást.
Még egy utolsó pillantást vetett a sellő korábbi helyére a szirten, majd elnézett a messzeségbe. Aztán sarkon fordult és elhagyta a tengerpartot.
Határozott céllal haladt előre. Egyenesen a legközelebbi térkaput véve célba. Természetesen azért csak azután, hogy kellően felszerelkezett az útra.

A tenger hullámai egyre vadabb tempóval nyaldosták, támadták a tengerpartot, s az azt övező sziklaszirteket. Az idő előrehaladtával sem látszott csitulni a zabolázatlanodó morajlás.
Mégis, ha ebben a cudar időpontban valakit a parti sziklák tetejére vezetnének az olykor vicces kedvű istenek, hát megláthatná azt a színesen csillogó uszonyt, s talán még olykor a karcsú testet is, mely halfarokban végződött, s nagy sietve bukkant föl a tenger tarajos hullámai közül, hogy aztán hirtelen elillanjon a döbbent szemek elől. Majd újra és újra felbukkant a fehérlőn tajtékzó hullámok hátán.
Végül már nem látszott egyszer sem. Legalábbis azon az előbbi helyen nem. Azonban a part homokos részét megközelítve újra kikandikált a vízből a sellőkirálynő elragadóan bájos arca mit vízcseppektől súlyos fürtjei kereteztek.
Minden áldott nap kiúszott a parthoz, hogy hosszú órákon keresztül meregesse szemeit a távoli utakat kémlelve. Úgy tűnne bárkinek, hogy vár valakire. Valóban várt. Várt egy kékhajú elfet, ki szavát adta neki, hogy segít népe megmentésében. Már maga sem tudta volna megmondani hányszor is bukott alá azóta a nap, és hányszor tolta ezüstös arcát az égre a hol kerekded, hol karcsúsodó hold.
Mégis kitartóan várta ezen az estén is. Még annak ellenére is, hogy az egykori vértünde úrnő maga mondta neki, hogy üzenni fog, ha bármit is haladt előre ügyükben. Laenaya úrnő ezúttal is egy lemondó sóhaj kíséretében merült alá a fodrozódó víztömegbe, s következő napszálltáig nem is bukkant föl újra.
Így teltek hát a napja mióta az elf Ayame távozott a tengerpartról. Laenaya Nimira azonban megőrizte hitét. Hitét melyet mélyen abba az elfbe vetett, kin egy egész nép sorsa múlik, s ő, a sellők királynője nem szűnik meg remélni, hogy egy napon újra megpillantja a kék hajzuhatagot a tengerből felbukkanva.

» 8. Flow otthona
» 2. Elynordhya, az Elf Úrnő palotája
» 01. Kastély és belső udvar