Még látta, amint a nap leszáll a hegyek takarásában. Addigra már a város határából nézett vissza a elfek hegyi városára.
Nem gyakran járt erre. Az elmúlt néhány napban igyekezett is kihasználni az elfek között megtalált nyugalmat és egyensúlyt.
Ha nem lenne ez a sötét emlék és még sötétebb óráinak eljövendő előérzete, talán még azt is mondhatná, hogy kitűnően érezte magát.
Tekintete a nap múló sugarai nyomán siklott egészen arra a pontig amerre Ywel kapuja van.
Hát hiába volt a várakozás - gondolta magában - a fejvadfász testvérrel való rendezés csak nem jött el.
Sebaj, majd legközelebb.
- Hol lehetsz Hiswa? Vajon éppen a nyomomban jársz, hogy kiterveld milyen halálnemet választasz majd számomra?
Hangját azonban csak a szél vitte szabadon, fülekre nem talált sajátjain, s a hegyek vadjain kívül.
Nem volt további maradásra való idő. Köpenyének belsőzsebében ott lapult a mindent eldöntő levél úrnőjétől. Most máshová szólítja kötelessége. Ki tudja, talán ez az út viszi el oda, hol végleg megszabadulhat fájó múltjának kísértő emlékétől, a Beowoulf család sarjának emlékétől.
Keze határozott erővel ragadta meg lova gyeplőjét melynek hátán ülve merült el gondolataiban. Az állat nem nagy kedvvel indult el. Talán érezte, hogy éjt nappallá téve lesz kénytelen megtenni az elkövetkezendő utat az elf palotáig. Ismerte már gazdáját annyira, hogy tudja, addig nem lesz megállás míg el nem éri kitűzött célját. Legyen az egy más birodalom, vagy csak egy másik város. Szerencsére azért akadnak térkapuk minden nagyobb település környékén, s ez nagyban hozzájárult már ahhoz, hogy az animágus alatti ló még ne lehelje ki lelkét az örökös hajszától.
Ayame jobban összehúzta magán elf köpenyét, hogy a legkisebb hideg fuvallat se érinthesse meleg bőrét.
