Barlangodúk - a sárkányok és lovasaik házai

Ezek a kőbe vájt lakások mind a sárkányok, mind a lovasaik igényeit maximálisan kielégítik. Kizárólag sárkányháton lehet megközelíteni, ez ugyan hátrányt jelent egy-egy alkalommal a lovasoknak, de a nehezen megközelíthető, magasban fekvő barlanglakások védelmet nyújtanak a rablókkal, az átvonuló ellenséggel szemben. Minden egyes mélyedést egy meredek sziklafalban alakítottak ki, nem messze Elroan várától.
A barlanglakásokat nem lehet körüljárni, nem beszélhetünk kívülről is látható, háromdimenziós házakról, ezek az „épületek” beleolvadnak a természetbe. Az épület maga a természet. El lehet sétálni a tetején, el lehet nézni felette, az épület észrevehetetlen. Alig bontja meg a természetet. És a benne lakók élvezik az ebből fakadó előnyöket: a föld védelmét, a biztonságot. E szinte láthatatlan házak nagy hátránya, a bejárat környékétől eltekintve, hogy kevés a fény. A kürtők alig engednek utat a fénynek. A lakás láthatatlansága sötétséggel jár. Ám ezt is kiküszöbölték az itt lakók, a sötét lakásokba gyertyák, lámpások, illetve fénygömbök segítségével világosságot csempésztek. A barlanglakás nyáron hűvös, télen meleg és állandó a páraképződés. Így az időnként hozott száraz gally, a leghidegebb télben is elegendő, s főleg csak főzéshez használják.

[You must be registered and logged in to see this image.]

A természetes módon hűs barlangodúk belseje egyáltalán nem olyan zord, mint ahogy azt a neve sejtetni engedi. A lakónak megfelelően építhető ki a belső tér, s annak ízlését tükrözi a berendezés is. Külön a lovasnak-külön a sárkánynak is ki van alakítva egy-egy lakrész.

//Raissa//

*Lassú léptekkel lépek ki a fogadóból. Láttam, hogy Raissa köszönt a sárkánylovasnak, akinek én nem. Észreveszem, hogy Raissa kiengedi a haját, de a másik sárkánylovasra nem figyelek. Ahogy kilépünk, végignézek a lányon.*
-Jobban áll...*jegyzem meg egyszerűen, majd Jason felé nézek. Kikötöm a kötőfékjét, majd a barlangok felé indulunk. Lassan, de biztosan haladunk és nem sokára fel is érünk a barlangokhoz.*
-Mit mondott az Öreg? *nevezem meg nem valami tisztelettudóan Robert-et, a kocsmárost. *
-3. sorban a 4. barlang? *kérdezem, de nem nézek Raissára, mintha magamtól kérdezném a dolgot. Lassan felsétálunk, majd a barlangokat veszem szemügyre. Bepillantok az elsőbe, de onnan egy hatalmas orr és egy hatalmas fej néz ki. Szerencsére alszik, de a büdös lehelete így is megcsap a bent lévő sárkánynak. Majdnem felkiáltok, hogy "fujj" vagy valami ilyesmi, de idejében eszembe jut hogy Raissa bizony ott van mögöttem, így lenyelem a kiáltás és csak köhintek egyet. Félrefordítom a fejem és úgy haladok tovább, egyre feljebb. Jason mögöttem és valószínű, hogy Raissa is - hacsak nem törekedik előre. Lassan felérünk a 3. sorba és a 4. barlang előtt megállok. A barlang falában valóban bele van írva Chris és Celestin neve. Végighúzom a kezem a bevésésen, majd a barlangra nézek.*
-Szép tágas...*jegyzem meg, de nem lépek be. Valahogy... Mintha megszentségteleníteném a sárkánylovas helyét. Raissára nézek és várom, hogy ő mit tesz.*

Meglep a váratlan bók, hiszen nem azért engedtem ki a hajam, mert tetszeni akarnék bárkinek is. Makacs és konok nő vagyok, de a hagyományokat én is tiszteletben tartom. Megvárom, hogy Caius ismét csatlakozzon hozzám, majd végül úgy döntök, hogy elmondom neki ezt a régi szokást.
- A kiengedett haj a gyász jele. Nekünk nincs időnk elsiratni minden veszteségünket, mert közben még többet veszíthetünk. *Ezután csendben haladtunk. Nem igazán volt közös témám a mágussal, ami lett volna annak félő, hogy vita lett volna a vége.
Mikor „öreg”-nek titulálja Robertet egy nem túl kedvest pillantást küldtem felé. Robertet gyerekkorom óta ismertem, és kedveltem. Nem nagyon tetszett az sem, ahogy Caius az alvó sárkányra nézett. Kezdett kicsit elegem lenni a viselkedéséből. Az hogy engem lenéz pusztán mert nő vagyok nem érdekelt. Azonban az a fajta tiszteletlenség, amit a sárkányok iránt mutatott kezdett nagyon idegesíteni. Ahogy tovább haladt megálltam egy pillanatra a sárkány mellett. Ébren volt. Tisztelettel meghajoltam felé.*
~Raissa! Mit keresel errefelé?~
~A mágus látni akarja Christopher és Celestin barlangját akarja látni. Bocsásd meg, ha felzavartunk.~ *Tovább haladok, de már nyoma sincsen kedvességnek bennem. A kiképzésem során megtanultam elviselni sok mindent, de azt senki sem tudta kinevelni belőlem, hogy a sárkányok felé tisztelettel fordulj vagy sehogyan. Fogalmam sem volt, hogy miért is keresi Caius a valaha itt élt lovas nyomait. Nem azért követtem, mert a társaságára vágytam, sokkal inkább megfigyeltem, hogy mit tesz.
Megállok néhány méterre tőle. Hanyagul a sziklafalnak dőlök, és figyelek.*
- Igen az. Mire számítottál? Talán hideg és nyirkos odúra, ahol meghúzzuk magunkat? *A hangom és az egész tartásom figyelmeztető. Lehet, hogy ő mágus, de Elroanban nem úr, az biztos. Nem mozdulok. A barlang egy másik lovasé volt, és nekem nem áll szándékomban megsérteni más lakrészét. *

//Raissa//

*Ahogy kilépünk a fogadóból egyből a barlangok irányába vezetem Jason-t és persze Raissa is jön mögöttünk. A bókot a lány nem köszöni meg, hanem elmagyarázza, hogy ez a gyász jele. Erre kicsit meglepődöm, hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyire szívükön viselik más sárkánylovastársuk halálát. Egy pillanatra megállok a lány előtt, a szemébe nézek, majd biccentek egyet.*
-Köszönöm...*mondom határozott hangon és egy pillanatig még tartom a szemkontaktust. Majd elfordulok és tovább igyekszek a barlangok felé. Nem veszem észre, hogy Raissa kezd ideges lenni, de ha észrevenném, sem érdekelne. Nem útitársam, csak egy segítő, aki segített eljutni Chris barlangjáig. Innentől már nincs hasznom belőle, így nem is érdekel, hogy mit fog tenni. Az alvó sárkányt sikerül kikerülnöm és azt sem veszem észre, hogy Raissa megáll egy pillanatra előtte. Tovább megyek és végül megtalálom azt a barlangot, amit kerestünk. A sziklába is be van vésve Chris és Cel neve. végighúzom a kezemet a bevésésen, majd Raissára pillantok. Egy pillanatra elvigyorodok.*
-Ami azt illeti... *nézek rá vigyorogva, majd mikor a tekintetünk találkozik, megérzem hogy Raissa türelme kezd véges lenni. Megvonom a vállam, jelezve, hogy poén volt, majd a barlang felé fordulok. Sóhajtok egyet, majd lassan besétálok. Jason a barlang előtt áll és kukucskál befelé. Raissa is szintúgy. De most nem foglalkozok velük. Körbenézek. Igen otthonos ez a hely. Habár én nem tudnék egy barlangban aludni. Itt nincs olyan büdös, mint az előbbi odúban. Talán már kiszellőzött ez a pár hónap alatt. Ahogy az ágyra pillantok, a párna alatt egy papírdarabot pillantok meg. Odasétálok, majd kihúzom. Egy levél. Chrisnek. Olvasni kezdem és közben leülök az ágyra.*

"Drága Chris! Ne haragudj, hogy megint el kellett mennem. Megígértem, hogy mindig veled maradok. Csak hát ne úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt é gondoltam. Clive -Declan- elém állt és szépen kijelentette, hogy hazamegyünk. Vissza se akar jönni. Én meg nem akartam menni vele, de aztán rájöttem, hogy nekem is muszáj. Gondolj csak bele! Láthatom az igazi szüleimet! Egyszerre vagyok nagyon boldog és izgatott, na meg egyszerre nagyon is félek. Vajon olyan leszek számukra, ahogyan elképzeltek? Vajon nagyon boldogtalanok lesznek, hogy nem emlékszek rájuk? Gondolj bele. Minden élményemet, emlékemet, érzéseimet elfeledtem, ami hozzájuk kötött. Számomra ők csak idegenek. Meg is bántottam Cliveot, mondtam valami csúnyát neki. Hogy ők az ő szülei és nem az enyémek. Hát szépen leordította a fejemet, de már nagyon bánom, hogy ezt mondtam. De nem akarok regényt írni. Mondom az eshetőségeket. Valószínűleg Clive soha nem jön haza... Én mindenképp, de nem tudom, hogy mikor. Azt sem tudom, milyen hosszú az út. Lehet, hogy egy év, vagy több év múlva látjuk egymást újra. Talán csak hónapokról van szó. De mindent megteszek azért, hogy visszatérjek, mert nekem ez az otthonom, Evolyran. Valamint te! Na meg persze Celestin is. Remélem tudsz rám várni. Ne is próbálj keresni, mert még arról sincs fogalmam, hogy merre megyünk. Annyira sajnálom, hogy így alakultak a dolgok! Kérlek ne haragudj rám! És Declanra sem! Hisz igazából azért jött Evolyranba, hogy engem megtaláljon és hazavigyen. Hát megtalált, és hazavisz. Örökre csókollak!
Casve"
*Ahogy a levél végére érek, felpillantok a lányra. Majd ismét átfutom a szemeimmel a levelet.*
~Hát ez nagyszerű. Elkerülték egymást. Hogy lehetnek ekkora idióták? Most várhatok Casve-ra, míg méltóztatik megérkezni. Bakker. Ekkora balfék is csak Chris lehet. Miért nem maradhatott ugyanolyan nőcsábász, mint annak idején? Bár lehet akkor 20 levelet kellett volna elhoznom...~*gondolkozom, majd a levelet a zsebembe teszem, Casve levele mellé. Majd felállok és Raissa mellé sétálok.*
-Köszönöm, hogy elkísértél. Most már távozhatsz. Én itt maradok még egy kicsit. Jason, gyere be. Ha egy sárkány elfért, Te is bőven elférsz! *küldöm el Raissát és hívom be Jason-t.*

//Köszönöm a játékot és a segítséget! //

//Caius//

Nem megyek be vele a barlangba, a falnak támaszkodva várok. Egyre fokozódik bennem a vágy, hogy máshol legyek…bárhol máshol. Zavar, hogy nem hagyhatom el a várost. Idegesít a mágus viselkedése. Már szinte minden zavar.
Mikor hosszú percek múlva méltóztatik kijönni elbocsájt…mintha csak szolga volnék. Éktelen haragra gerjedek, de hirtelen megérzem Alexet. Nagy levegőt veszek, bólintok és távozom.

//Köszönöm a játékot!//

//Blazer//

Napok, hetek és hónapok. Talán csak napok, de már magam sem tudom.
A napjaim olyan egyhangúak voltak, hogy néha kedvem lett volna kiállni az egyik sziklapárkányra, és addig sikítani, amíg be nem rekedek. Végül azonban mindig sikerült valamivel elfoglalni magam: gyakorlatozás, kisebb küldetések a közelben és ehhez hasonlók.
Most csak ültem az ágyam közepén. Körülöttem egy rakás könyv és papír mindenhol. Alex a barlang másik felében feküdt, és unottan figyelt engem. Percenként néztem fel rá, majd vissza a papírokra, de semmi nem tudta lekötni a figyelmemet.
Egyszer csak Alex szótlanul felkel, és elindul kifelé a barlangból. Feltérdelek, és meglepetten nézek utána.
~Te hova mész?~ *Tudom jól, hogy a hangom türelmetlenül cseng.*
~Kinyújtózom egy kicsit, de hamarosan itt vagyok. Ne csinálj semmi rosszat.~ *Még hallom a fejemben a nevetését, ahogy elrugaszkodik és elrepül a tavaszi napsütésben.
Egyedül maradtam. Dühösen lököm le a földre a könyveket és papírokat. Az egyik könyvből kicsúszik egy rajz…én magam rajzoltam hetekkel korábban. Felkelek az ágyról, és felveszem a papírt. A lapról egy arc néz vissza rám…Blazer. Visszamegyek az ágyhoz, lefekszem és a rajzot nézegetve merengek.
Mindennél jobban szerettem volna látni őt újra, de nem volt rá lehetőségem. Makacsul ökölbe szorítom a kezem…nem hagyom magam, soha nem is hagytam. Megfogadtam, hogy így vagy úgy, de hamarosan újra találkozunk.
Hanyatt fekszem az ágyon, és lehunyt szemmel várok…magam sem tudom, hogy mire is.

Egykor a folyamatos gyakorlatozás lefoglalta minden gondolatomat. Teljesnek éreztem az életemet. Raissa ébresztett rá, hogy a világ mennyivel több mint az étel, amit megeszünk, a ház, ahol álomra hajtjuk a fejünket és a munka, amivel a napjainkat töltjük. Az egyenruhámon már három ezüst csík díszelgett, amit magam sem értettem. Ugyan Lee már tovább lépett hasonlóan a többiekhez, én viszont nem éreztem még olyan jónak, magam, mint a kiképzőm volt, amikor elkezdett velem foglalkozni. Most viszont otthon hagytam az egyenruhát, egy fekete ingre, nadrágra és egy porszürke köpenyre cseréltem. Nem akartam kivilágítani a tömegből és bár így is fura fazon lehettem, legalább nem az emberi hadsereg egyenruháját bámulták a járókelők. Hátamon keresztbe vetve a kardom, egy oldalsó kis zsebben pedig apró faragvány. Az utóbbi napokban ennek szenteltem a szabadidőmet.

Spoiler:

Felnéztem a sziklafalra és megfeszítettem egy pillanatra az izmaim. Nem tudtam, hogy melyik barlangban lakik Rai, de valahol fel kellett mennem. A falhoz léptem és már épp elrugaszkodtam volna, amikor süvítő szél kíséretében landolt mellettem egy sárkány. Egy pillanatra megijedem, hogy valami őrjárat és kérdőre vonnak, hogy hova igyekszek, de ahogy oldalra kaptam a fejem felismertem a pikkelyeket. Alex. Nem szólt semmit, csak a fejével a háta felé intett. Nekem meg aztán nem kell kétszer mondani. Felkapaszkodtam a sárkány hátára, majd hálásan megpaskoltam a nyaka oldalát, mire ő elrugaszkodott. Sose repültem még. Először azt hittem, hogy az ebéd fel fog kívánkozni, de aztán hamar hozzászoktam. Nem sokat repültünk, nagyjából fél perc után Alex berepült egy barlangba, ahol egy nő ült egy halom könyv között. Felismertem, hiszen rá számítottam. A köpeny csuklyája, tőlem nem megszokott módon, még mindig a fejembe volt húzva, amikor lekászálódtam Alex hátáról és lassan a lány felé indultam. Nem rohantam, nem szóltam semmit, de magamban már előre jót mosolyogtam a reakcióján.

Végül feladom, és kinyitom a szemem. A rajzot a párnámra teszem, majd nyűgösen visszatérek a könyvekhez. Ahogy előre hajolok a hajam sátorként omlik le , türelmetlenül igazítom a fülem mögé. Türelmetlen vagyok mostanában szinte mindennel és mindenkivel szemben. Nemrég azt mondták, hogy lassan éppen olyan rossz természetem lesz, mint Alex-nek.
Felkapom a fejem, ahogy Alex kecsesen landol a barlangban. Felállok az ágyról, megigazítom a hosszú vörös szoknyámat. Mivel semmi dolgom nem volt ma, így szoknyát és egyszerű tunikát viseltem. A hajam kibontva, és fegyver a közelemben sem volt. Ahogy megláttam a csuklyás alakot a szívem kihagyott egy ütemet.
Földbe gyökerezett lábakkal figyelem a felém közeledő alakot. A kezem már mozdul a derekam felé, de ezúttal nincs ott a kardom. Igyekszem logikusan gondolkodni, hiszen Alex nem hozna fel csak úgy akárkit…hirtelen csak egyetlen férfi jut eszembe, akivel megtenné.
-Blazer? *Suttogom alig hallhatóan. Alig tartanak meg remegő lábaim, hiszen ez tényleg hihetetlen…hogy ő itt legyen, ez túl szép, ahhoz, hogy igaz lehessen. Olyan nagyon szerettem volna újra látni, és most..egyszerűen nem mertem hinni benne, hogy valóban lehetséges. Lassan nyújtottam ki a kezem a közeledő felé, bár még magam sem tudtam, hogy megérinteni vagy távol tartani akarom. Elsősorban látni akartam, tudni, hogy valóban ő az.*
-Állj meg ott, és mutasd magad. *A hangom határozottan csendült, de a kezem úgy remegett, mint a nyárfalevél. Annyira nagyon szerettem volna, ha a csuklya alól a kedves arc bukkanna elő.*

Mint, aki kísértetet lát. Alex furcsa nevetése visszahangzott a fejemben, miközben lassan lépkedtem. Meghallottam a nevemet. Rai is tudja, hogy Alex senki mást nem tűrne meg a hátán. Még én magam is csodálkoztam rajta, de megtiszteltetésnek éreztem. Hogy kicsit fokozzam a lány izgalmát a kardomhoz nyúltam a jobb kezemmel és lassan, nagyon lassan előhúztam. Mindeközben a bal kezemmel hátratoltam a csuklyát, de ugyanakkor le is hajtottam a fejemet, félig takarva az arcom a kezemmel. Egy pillanatig így maradtam, kivont karddal, az arcomból pedig csak a szőke hajam látszott. Sose szerettem a hajam színét, nem éreztem a szőkét férfiasnak. Egy pillanatnyi szünet után pedig lassan féltérdre ereszkedtem és a kardot magam előtt a hegyével a földnek támasztottam. Csak ekkor néztem fel.
- Blazer Culton szolgálatra jelentkezik hercegnő.
Már nem bírtam visszafolytani a vigyorgásomat, a jókedvemet pedig csak fokozta, hogy Alex folyamatos nevetése rám is átragadt. Mindketten élveztük, hogy Rait ennyire összezavarjuk, bár jó esélyünk volt rá, hogy mindketten kapunk érte a fejünkre.

Döbbenten figyeltem, ahogy a kardjához nyúl. Nem volt bennem félelem, hiszen Alex jókedvű nevetése egyértelmű jele volt annak, hogy semmitől sem kell félnem. Ahogy hátralökte a csuklyát elmosolyodtam. Szőke haja az arcába hullott, a szívem hevesebben kezdett verni, de nem a félelemtől.
Nem számítottam ilyen viszontlátásra, hiszen Blazer eljött Elroanba csakhogy láthasson. Ennél csodálatosabb vallomást harcosnő aligha kaphat. Leengedtem a kezemet, és csak csendesen figyeltem, ahogy féltérdre ereszkedett. Volt valami a mozdulatban, ami egyszerre volt kedves és megindító, de ugyanakkor mosolyt csalt az arcomra.
Alex nevetése kezdett idegesíteni. Nagyon is jól láttam, hogy mindketten mennyire élvezik a helyzetet. Komolyságot erőltettem magamra, és lassan sétáltam Blazer felé. Felnéztem Alexre.
-Hagyd abba a nevetést Alex, vagy olyat teszek…*Nem fejeztem be a mondatot, nem is volt rá szükség, hiszen Alex maga is be tudta fejezni.
Megálltam Blazer előtt. Nem tudtam tovább komoly maradni, mikor hosszú hetek után végre újra láthattam őt. Gyengéden simogattam meg az arcát, nem tudtam betelni a látványával. Hallani akartam újra a hangját, megérinteni őt.*
-Légy üdvözölve Blazer Culton! * Boldog mosollyal néztem le rá. Soha nem éreztem magam hercegnőnek. Kislányként apám hívott kis hercegnőnek, de azóta senki…egészen addig, amíg Blazerrel nem találkoztam. Mástól nem szívesen fogadtam volna, de tőle igen.*
-Hiányoztál! *Akárhogy is próbáltam a hangom mégis megremegett a visszafojtott érzésektől.*

Nekem is hiányzott a lány. Jobban, mint bárki az életem során, de ahogy láttam és hallottam a reakcióit valahogy az az érzésem volt, hogy ha lehet én még nagyobb benyomást tettem rá, mint ő énrám. Még mindig a földet bámulom, amikor felszólítja Alexet, hogy ne nevessen. Mintha bárki parancsolhatna a sárkánynak. A lovasa is eléggé önfejű volt, Alex pedig ha lehet még őt is túlszárnyalta. De ki más is szárnyalna, ha nem egy sárkány?
Az arcomon érzem a kecses ujjakat, ahogy végigsimítják a bőröm. Felemelem a bal kezem, gyengéden megfogom Rai kezét és az ajkaimhoz húzom, hogy csókot leheljek rájuk. A vörös szoknyában még inkább úri hölgynek látszott Rai, bár nekem nadrágban, harcos amazonként is tetszett. Felmerült bennem, hogy vajon lesz-e közös jövőnk? Eljön-e a nap, amikor a pap férjnek és felesének nyilvánít minket? Egyáltalán házasodnak a lovasok?
Hiányoztam. Amilyen kevéssé meglep a mondat, annyira jól esik. Lassan felemelkedek, a kardot hagyom megfordulni a kezemben, hogy a pengével lefelé fogjam, majd átölelem és megcsókolom Raissát. Csak amikor hosszú másodpercek múltán elválnak ajkaink, akkor válaszolok.
- Te is nekem.

Beleszédültem az érzések örvényébe, ahogy apró csókot adott a bőrömre. Mintha ezer és ezer apró lángocska gyúlt volna ki a bőrömön, nagyon is tetszett ez az érzés…elevennek éreztem magam. Boldogan simultam a karjai közé, és viszonoztam a csókját. Annyi magányos estén jutott eszembe az idő, amit vele tölthettem, és most, hogy ismét a karjai között tartott elfeledtem a nélküle eltöltött hosszú napokat.
A csókja épp olyan édes, mint ahogy az emlékeimben őriztem. Ahogy elválnak ajkaink legszívesebben önzően újabb csókot lopok, majd kicsit hátrébb húzódok, hogy a szemébe tudjak nézni.*
-Megkerestél engem. *Boldog mosollyal nézek fel rá, karjaim lazán fonódnak a dereka köré. A viszontlátás csendes öröme ott vibrál körülöttünk a levegőben.
Érzem Alex jókedvét, nevetése ott visszhangzik mindkettőnk elméjében. Olyan mint egy légáram, mely végigsimít a bőrünkön. Ahogy rászólok,csak még jobban elkezd nevetni. Mosolyogva megrázom a fejem, hiszen úgysem fogja abbahagyni, én pedig örültem neki, hogy jókedvű.
-Gyere! *Megfogom a kezét, és beljebb vezetem a barlangban. Mosolyogva nézek újra meg újra rá. Kíváncsi vagyok mindenre, ami azóta történt vele, hogy elváltunk egymástól és az is nagyon érdekelt, hogy mi a véleménye a szülőföldemről.*
-Hosszú út van mögötted. Ülj le kérlek, és mesélj nekem! *Kérlelően nézek rá, arcomon halvány pírral nézek fel rá. Egyszerre vagyok végtelenül nyugodt, hiszen újra itt van velem és hihetetlenül izgatott, hiszen itt van újra velem.*

//Chris és Celestin barlangja//

*Bizony elnyomott az álom a barlangban, de nem csak engem, hanem Jason-t is. Kinyitom a szemem és a szürkületi eget veszem észre. Először nem is igazán tudom, hogy hol is vagyok, de végül rájövök, hogy fent a barlangoknál, Chris és Cel barlangjába. Hát ez nagyszerű, hiszen kijelentettem, hogy itt nem fogok aludni és lakni sem. De mivel ez a barlang most lakatlan, és a pénzem is megfogyatkozott az út során, eldöntöm, hogy bizony itt fogok lakni, míg Casve meg nem jön. Hiszen a levélből kiderül, hogy valószínű ide fog először jönni, amint megérkezik Evolyranba. Amit nagyon remélek és ajánlok, hogy hamar lesz, mert már kezd elegem lenni az ide-oda csatangolásból. Habár igaz, ez volt a kívánságom, hogy utazhassak és felfedezhessem a világot. De nem egy városba akarok maradni várni egy kis csitrire, akibe elvileg az unokabátyám szerelmes volt. Amit nem hiszek el, hiszen Chris mindig több vasat tartott a tűzben. Miért pont most változott volna meg? De végül is már mindegy, mert halott. Kíváncsi leszek, a leányzó hogy fogja majd fogadni és elviselni a dolgot. Ásítok egyet, majd lassan felállok az ágyról. Ahhoz képest, hogy barlang igen kényelmes.*
-Gyere Jas, sétálunk egyet *hívom magamhoz a lovat, aki nyerít egyet, majd boldogan jön utánam. Ő is kipihente magát és vágyik egy kis szabadságra.*

Most, hogy itt voltam nagyon nehéz volt elmondani, hogy miért is jöttem. Nem véletlen, hogy eddig nem tudtam időt szakítani, hogy megkeressem a lovast, most pedig hirtelen megjelenek. Worton küldött, most is szolgálatban vagyok. Leülök az ágy szélére, összekulcsolom az ujjaimat és lehajtom a fejemet. Rai már sejtheti, hogy valami nincsen rendben és sajnos ez az igazság. Lassan, halkan kezdek beszélni.
- Baj van. Nem tudjuk, hogy miért és pontosan kik, de egy ellenséges, feltehetőleg nem emberekből álló hordáról kaptunk jelentést. Itt vannak a közelben, ha nem állítjuk meg őket ártatlan civilek százai halhatnak meg. Úgy tudjuk, hogy egy csapat már felvette velük a harcot, de kevesen vannak.
Itt felnézek a lányra. A szememben a fáradtságot, a kimerültséget láthatja, de valahol mindez mögött ott van az elszántság.
- Nem akartalak veszélybe sodorni, de Alex az egyetlen aki időben odaérhet és eldöntheti a csata kimenetelét… parancsot kaptam, hogy győzzelek, meg titeket, hogy segítsetek és minél több másik lovast is. A századom már nem ér oda időben, csak repülve van esély rá, hogy megfordítsuk a csata kimenetelét.
Legszívesebben még beszéltem volna, hogy megmagyarázzam, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire nehéz nekem, hogy ezt kérték tőlem. Hogy belehalok, ha megsérül és legszívesebben Alexxel kettesben mennék harcba, hogy őt megóvjam. De tudtam, hogy nem lesz hajlandó megválni a sárkánytól.

Egyre komorabban figyeltem Blazert, hiszen éreztem jól, hogy valami nincs rendben. Eljött hozzám, megkeresett, de nem csak a szíve hozta el hozzám. Figyelmesen hallgattam végig, és közben a felhőtlen öröm nyomtalanul eltűnt az arcomról, és teljesen komollyá váltam mire befejezte.
Gyengéden simogattam meg az arcát, majd csendesen felálltam, és a szekrényhez léptem. Kivettem egy öltözet harci viseletet, majd Alex felé fordultam.
-Alex! Menj, és szólj Junanak és Keeshanak, hogy ha tudnak jöjjenek velünk. *Alex csak bólintott, és minden további kérdés nélkül kirepült a barlang nyílásán.
Alex is hallotta Blazer szavait, és ő is egyet értett velem abban, hogy mit kell tennünk. Lehajoltam, és gyengéden megcsókoltam Blazert, majd a paraván mögé léptem, és rutinosan magamra öltöttem a felderítők jellegzetes könnyű ruházatát. Néhány perc múlva már szűk fekete nadrágban, barna bőr tunikában léptem elő ismét.*
-Az egyik szolgával üzenek a kapitányomnak, és amint Alex visszatér indulhatunk is. *Leültem Blazer mellé, megfogtam a kezét.*
-Mindent meg fogok tenni, hogy segítsek a társaidnak. *Ígértem csendesen, de annál komolyabba. Arra tettem fel az életem, hogy segítsek, és ezen semmi sem változtathat. Az hogy mit éreztem nem befolyásolt abban, amit meg kellett tennem.*

Felsóhajtottam, amikor Rai rögtön a fegyverzetéért indult. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy valami fontos dolga van, hogy nem mehet el és ketten Alexxel indulunk csak harcba. Nem akartam, hogy megsérüljön. Ha igazak a hírek, akkor ez a csata nem egy erdei csetepaté lesz, hanem háború. És a háborúban a legképzettebbek is meghalhatnak. Tudtam, hogy Worton is csak parancsot kapott és utáltam érte a sereget, hogy ilyenre kényszerítenek.
Elgondolkozva figyeltem a lány sziluettjét, amint a paraván mögött átöltözött. Megint eszembe jutott Arya. Már bántam, hogy nekiadtam azt a gyűrűt, ami bár semmi kötelezettséggel nem jár, mégis mindig eszembe juttatja. Ő sokkal kevésbé volt szemérmes. Ahogy előlép már újra a harcos áll előttem, aki képes legyőzni a banditákat, felszeleteli az orkokat és a sárkánya hátán senki nincs előtte biztonságban. Idejön mellém és megfogja a kezem. Beszélni kezd, a szavaiból pedig világossá válik, hogy nem érti teljesen a dolgot.
- Nem értesz.
Csóválom meg egy kicsit a fejem.
- Nem ismerem azokat, akik ott vannak. Parancsot kaptam, hogy vegyelek rá, hogy segíts és hogy annyi lovast szerezzek, amennyit tudok. És utálom érte a feletteseimet, hogy veszélybe sodornak téged. Gondolkoztam rajta, hogy megtagadom a parancsot… de akkor ártatlanok százai halhatnak meg. Azt pedig nem bírnám elviselni, ha tudnám, hogy rajtam múlott.

Végighallgattam őt, és igyekeztem nem kimutatni az érzéseimet, mert azok csak hátráltattak volna most. Sokszor láttam anyámat, ahogy megkeményítette magát a harcok előtt és elzárt minden érzelmet mélyen magába. A szerelme apám iránt örök volt, de a harcok során csak hátráltatta, sőt veszélyeztette volna. A legfontosabbnak azt tartotta anyám, hogy megtanítsa nekem, hogy hogyan zárjak magamba mindent, ha a hideg fejjel gondolkodó harcosra van szükség. Ilyenkor nincs helye az érzéseimnek és az indulatoknak.
- Blazer! Harcos vagyok, akárcsak te. Minden nap mikor nem láttalak és nem hallottam rólad féltem, hogy soha nem lesz több esélyem már a viszontlátásra. Elküldtek hozzám, ennek így kellett lennie. *Felálltam, és az asztalon fekvő kardomért nyúltam. A hátamra erősítettem a szíjakat, majd a csizmám száraiba csúsztattam egy-egy tőrt.
Nyugodt voltam, és mindenre felkészült. Jártam már olyan küldetésen, amire azt mondták lehetetlen, és egyikünk sem fog visszatérni onnan, de még mindig élek. Minden seb, amit ejtettek rajtam csak megerősítettek, ahogyan az Alex-szel töltött évek is. Visszaültem Blazer mellé, és hozzá bújtam csendesen. Nem akartam, hogy parancsot szegjen miattam, mert nem volt rá szükség. Ha nem ő, akkor más jött volna hozzám, és nem kért volna, hanem parancsol.*
- Máskor is voltam már veszélyben Blazer, és túléltem. Lovasnak születtem, és mint olyan soha nem vagyok egyedül. A sárkányom és én egyek vagyunk, és hidd el Alex-et nem könnyű megölni. Ide küldtek téged, így még nagyobb biztonságban leszek. A harcra figyelj ne rám. *Alex éppen ekkor landolt, és hangja mindkettőnk fejében egyszerre csendült fel.*
~ Jönnek, és Mara és Hiro is csatlakozik.~
- Hiro? Alex biztosan jó lesz ez így?
~Igen. Bízz bennem Rai! Egy fél órán belül mindenki készen áll. A kapitány parancsba adta, két nehéz lovasnak, hogy csatlakozzanak majd hozzánk.~
- Rendben van. *Blazer felé fordultam, és úgy folytattam.*
- Jó lesz így? Több lovast nem tudok hirtelen, és így is elégnek kell lennünk.

Rai megpróbált meggyőzni, hogy rosszul teszem, ha hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. Mintha csak Leet hallottam volna. A kiképzőm is állandóan azt szajkózta, hogy nyugodtan kell harcolni, mert a félelem vagy a düh hamar hibába hajszolja az embert. Visszaemlékeztem, hogy mit tanultam.
„Ha tudod, hogy olyan küzdelem áll előtted, amiben nem tudsz majd nyugodt fejjel harcolni, akkor legalább ne hergeld fel magad előre. Keress valamit, ami leköt. Valami, ami elvonja a figyelmed a jövőről”
Utáltam várni és ezt Lee is tudta. Nekem kellett, hogy valamit mindig csináljak. Körülnéztem a barlangban. A lánynak is voltak fegyverei, azokat pedig ápolni kell. Rövid nézelődés után megtaláltam, amit kerestem. Jobb kezemmel előhúztam a kardom, a ballal pedig felemeltem a fenőkövet, aztán letelepedtem a földre. Raissa is készülődött én pedig a pengére helyeztem a követ és végighúztam. A kő fájdalmas, karistoló hangot adott a fémen, de egy harcosnak ez az elkövetkező ütközetben megbízható felszerelés hangja volt. Miközben dolgoztam azon gondolkoztam, hogy a lánynak igaza volt. Még mindig jobb, hogy együtt megyünk harcba, mintha külön, de ugyanoda vezérelnének minket. Ha meglátom őt a csatatéren, akkor biztos, hogy rá fogok figyelni és az még rosszabb, mintha egymás mellett vagyunk és tudjuk a másikat segíteni.
Megremeg alattam a szikla, ahogy a sárkány landol, majd bejelenti, hogy két nehézlovas jön még velünk. Nem tudom, hogy pontosan mi a különbség, de úgy tippeltem, hogy ők nehézpáncélban harcolnak. Akkor viszont ők fogják elvonni az eleség támadásait, mert a vértben biztonságban vannak.
- Már ez is több, mint amit reméltem.
Mondom halkan, még mindig a pengét bámulva.
- Köszönöm.
Suttogom.

Csendesen figyeltem, ahogy Blazer is a maga módján készül fel arra, ami ránk vár. Megnyugtatott, ahogy figyeltem őt, és akárhogyan is, de a tudat, hogy a közelemben van erősebbé tett. Valószínűleg, ha a csatamezőn láttam volna meg nem lettem volna képes logikus döntéseket hozni, és talán éppen emiatt sérültem volna meg vagy akár…de erre gondolni sem voltam hajlandó.
-Blazer! * Megérintettem a vállát, és megvártam, hogy rám nézzen, és csak azután folytattam.*
-Nem kell megköszönöd semmit sem, hiszen még nem tettünk semmit. *Szárnyak suhogása hallatszott, majd egy újabb sárkány jelent meg a barlang szájánál. Juna intett, hogy készen állnak és ideje indulnunk. Fogalmam sem volt, hogy mi vár ránk, és hogy vajon visszatérek e még ide, de erre most nem volt szabad gondolnom.
Felálltam, és Alex-hez léptem. Végtelen kedvességgel simogattam meg a sárkány orrát, mire Alex egy sóhajjal lehunyta a szemét. Hagytam, hogy az energiáink összekeveredjenek, és a szívűnk egy ütemre kezdjen dobogni. Az összhang teljes volt immáron közöttünk, és pontosan erre volt szükségünk. Ez sokkal többet ért, mint bármilyen fegyver, ez az egység volt a biztosíték, hogy életben maradunk, mert együtt nem bukhatunk el.*
-Mennünk kell! Nem várhatunk tovább! *Fordultam vissza Blazer felé, és vártam, hogy csatlakozzon hozzánk. Tudtam, hogy Alex és ő megértik egymást, ez csak még nagyobb biztonságérzetet adott nekem.
A harc várt már ránk, és nem késlekedhettünk tovább.*

*Chattalból azonnal elindult a reggeli elfogyasztása után. Persze a fogadós marasztalta volna, de Casvénak egyetlen egy vágya volt. Újra látni Christ, és a karjaiba bújni. Felült hát lovára és a türelmetlenség miatt amikor csak tudott, vágtázott. Már alkonyodott, amikor megérkezett. Be se ment a városba, hisz a barlangok kint vannak. Megkereste Chris lakóhelyét, majd felsétált. A lovát lent hagyta. Legszívesebben kiabált volna, hogy itt van, de inkább úgy döntött, hadd legyen meglepetés. Felszaladt a barlang szájához és benézett.*
-Chris?-
*Nagyokat lélegzett, körbenézett. A fiú sehol. Bemegy Casve és látja, hogy itt azóta aludt valaki, amióta elment. Elmosolyodott. A levél sem volt a helyén, tehát biztos elolvasta már a szerelme. Leült az ágyra.*
~Chris, remélem megvártál!~
*Azon gondolkodott, hogy talán le kellene menni a fogadóba, hisz biztos ott eszi a sült csirkéjét krumplival. De aztán úgy döntött, mégis marad, mert nagyobb meglepetés lehet itt. Illetve nem nyel félre a meglepetéstől a fiú. Ezen Casve elmosolyodott és végigheveredett az ágyon. Nem akart elaludni, de egész nap utazott, így nagyon kimerült. Tehát elaludt.*

*Caius bizony az estét lent töltötte a fogadóban és nem is ment fel egy hamar, csak valamikor hajnaltájt. Akkor is azért, mert egy szép kis nőcske már nagyon kívánta a férfit. Caius vigyorogva és kissé alkoholtól megeredt nyelvvel hívta meg magához a nőcskét. Akkor, hajnalhasadatkor a nőt még az sem érdekelte, hogy egy barlangba viszi a férfit. Caiust meg az nem érdekelte, hogy kicsoda az a nő. Neki nem kell másra, csak arra, hogy kiélhesse vágyait és már mehet is Isten hírével. Lassan felvonszolták magukat a sziklákon a barlanghoz és a magas sarkú cipőben lévő leányzót még ez sem zavarta, csak kuncogott és csókokkal illette Caius-t. A férfi persze már alig várta, hogy a nő eltűnjön onnan, de ha szükség kell, akkor bizony megteszi. Ahogy felérkeztek a barlanghoz, Caius megkereste Chris barlangját, ahol kis fénytábla díszítette a nevét és Celestin nevét. Caius beljebb sétált a barlangba és ekkor pillantotta meg az ágyon alvó lányt. Egy pillanatra megállt, meglepődött majd egyből megértette, hogy ki is az alvó hercegnő. Igazán csinos lány még így álmában is, de neki soha nem fog kelleni egy nő. A kis viháncoló nőcske megtorpant, hiszen Caius kinyújtotta a kezét.*
-Menj el *szólt rá a lánykára, aki csak odalépett hozzá, körül sem nézve és csókokkal borította meg a férfit, körbekeringőzte és ott simogatta, ahol érte. Caius nem mozdul, merev kőszobor lett, tekintetét le nem vette Casve-ről. A nőcske vigyorászott, mire Caius ismét rászólt emeltebb hangon:*
-Menj el! *lökte magától el a nőt Caius. A nőcske végre megértette, körbenézett, majd sértődötten elvonult. Caius a nő után nézett, majd végre Casve-ra szentelte minden figyelmét. A barlang bejáratától szemléli a leányzót, majd a mellényzsebe felé nyúl. Sóhajt egyet, majd pár lépéssel átszeli a barlangot és az ágyhoz siet. Lenéz a lányra, majd megfogja a két vállát és lágyan megrázza.*
-Hahó! Kelj fel! *szólítja a lányt, majd ha az kinyitotta a szemeit, csak sóhajt egyet és mielőtt Casve hisztérikusan kiakadna, hogy ki is ő, gyorsan elhadarja:*
-Christopher MCCallum unokaöccse vagyok és ő küldött, hogy hozzak el neked valamit *hadarja el gyorsan Caius és reméli, hogy nem fog egy csúnya karmolásnyom éktelenkedni az arcán. A lány mégiscsak erdőben nőtt fel...*

*Casve végre jól kialudhatta magát. Fáradt lehetett, ha nem ébredt fel a nő viháncolására. Hirtelen valaki felrázza álmából. Kinyitotta a szemét, ami a meglepettségétől kikerekedett. Ijedtében meg sem tudott szólalni, de látszott, hogy megrémült. Hátrálni kezdett az ágyon. De a férfi, aki felébresztette már magyarázkodott is. Casve megilletődve felült. Egy darabig még nem tudott megszólalni, de egy idő után csak kinyögött egy szót.*
-Mit?-
*Közben megfigyelte az előtte állót. Valóban egy kicsit hasonlított Chrisre. De miért ő jött, és miért nem a szerelme? Mit akar adni, mit üzent? Vajon mégis elhagyta? Nem tudott várni?*
-Ő jól van? Miért nincs itt? Miért te vagy itt? Mondd már!!-
*Megragadta a férfi ingét türelmetlenül és mélyen a szemébe nézett. Most már érezte, most már tudta, hogy baj van. Kezdte valami üresség átvenni a hatalmat a szíve fölött.*

*Caius magyarázkodása elég gyors volt, a lány nem hitte azt, hogy valami gonosz férfi és meg akarja támadni.*
~Habár ha azt hitte volna se lett volna semmi bajom~*gondolja Caius egy gonosz vigyorral. Majd végül minden figyelmét a lányra összepontosítja. Mikor Casve felocsúdik ezernyi kérdést zúdik a srác nyakába, aki köpni-nyelni nem tud hirtelenjébe. Majd végül megnyugszik, végiggondolja a kérdéseket és egyenként válaszol rá.*
-Egy levelet...*válaszol az első kérdésre Caius és miközben belső zsebéből kibányássza az apró kis levelet, a többi kérdésre is válaszol.*
-A kérdéseidre választ kapsz a levélből *válaszolja nyugodt hangon a fiú, majd átnyújtja Casve-nak a kissé megsárgult, összegyűrődött borítékot. A papír benne tökéletesen sima és fehér, Chris egy bűbájának köszönhetően. Ahogy Casve kinyitja a levelet, Chris illatát érezheti, majd a levélen Chris kézírásával pár sor tlalálható:*
"Drága Szerelmem!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor már sem én, sem Celestin nincs az élők sorában. Kérlek éld tovább az életed, legyél boldog és valaki szeressen bele csodás mosolyodba. Nem akarom, hogy utánam sírj és vágyakozz egész életedben. Legyél boldog és keress egy férfit, aki hozzád illik és vigyáz Rád. Segítek neki onnan fentről és mindig figyelni foglak. Ne bánkódj a halálom miatt, úgy haltam meg, ahogy szerettem volna: csatában, Celestin mellett. Nem kérem, hogy felejts el, de lépj túl rajtam!
Köszönöm!
Örökké szeretni foglak!
Hű kedvesed, Christopher"*
*Caius várja a kitörést, a hisztit, a sírást és már a karját is készíti, hogy Casve belerobbanhasson. Azért ennyi érzelem szorult Caius-ba is, hogy itt marad a lánnyal, amíg meg nem nyugszik.*

*A levél szóra izgatott lett. Levél, neki, Christől. Alig adta át a férfi a levelet, Casve már bontotta is és olvasta. Valóban megérezte Chris illatát a levélen, ami miatt egy kis időre lehunyta a szemét és jól beszívta az illatot. Majd kinyitotta és olvasni kezdett. Szemei az első mondatra kikerekedtek. Majd egyre lazult a feszültség a tekintetében, majd elhomályosodott a látása. Egy könny kicsordult. Egyetlen egy, nem több. Mikor befejezte a levél olvasását, még nézte egy darabig, kezei enyhén remegni kezdtek. Ajka is megrándult egy pillanatra, majd összehajtogatta a levelet. Nem szólt egy szót sem. Elfordult, hogy nézze ahogy felkel a nap a barlang szája mögül. Majd a férfira nézett. Belenézett annak a szemébe. Kíváncsi volt, mit lát. Biccentett egyet, majd megfordult az ágyon, hogy leszálljon róla. Felállt, a barlang szájához sétált. Lenézett a mélybe, majd újra a felkelő napot nézte. A levelet a kezében gyűrögette. Megfordult, a férfira tekintett.*
-Mi a neved?-
*Majd mikor a férfi válaszolt //elég valószínű, hogy megmondja Smile

// egy szomorú mosolyt eleresztett.*
-Köszönöm Caius!-
*Majd lesétált a meredek úton. Egyenesen a lova felé tartott, hogy elmenjen.*

*Caius lassan előbányássza a kicsit kopott, koszos és gyűrött levelet, majd átadja Casve-nak, aki szinte kitépi a levelet a kezéből és izgatottan (vagy épp aggódva?) kezdi el olvasni. Caius látja, hogy mikor ér el a lány ahhoz a részhez, hogy megtudja, Chris halott. Ahogy Celestin is. Caius nem olvasta a levelet, hiszen neki is hagyott egyet unokabátyja. Caius már szinte tartja a karját, hogyha a lány hisztis rohamát elkezdené, de ahogy nézi egyetlen egy könnycsepp csordul ki a szeméből, majd lassan felnéz rá. Caius felvonja a szemöldökét. A kérdésre persze válaszol (ofkorz, hogy válaszol ).*
-Caius Alec Snarknit. Christopher unokaöccse vagyok *fűz hozzá még egy apró információt Caius, hiszen Casve nem tudhatja, hogy ki is ő és miért éppen ő hozta a levelet. Az apró kis mosolyból Caius tudja, hogy Casve bizony rettentően szenved, csak épp nem előtte akar kitörni. Mikor elindul, a lány után siet és elkapja a karját.*
-Öhm... Nem kell egy vigasztaló kar? *tárja szét a karját Caius komolyan a lány szemébe nézve.*
-Chris nekem azt üzente a levelében, hogy minden áron védjelek meg. És ne hagyjam, hogy hülyeséget csinálj. Úgyhogy sajnálom, de nem hagyhatlak most elmenni *jelenti ki komolyan a fiú és nagyon úgy tűnik, hogy akár erőszakkal is megállítja Casve-t. Hogy mondandója nagyobb nyomatékot adjon, Jason, Caius lova is bedugja a fejét a barlangba és elállja Casve útját.*

*Tehát épp menne, de Caius elállja az útját. Na meg a ló. //Pff... egy ló!!// A kérdésre kikerekednek a szemei?*
~Egy vigasztaló kar? Mégis mit képzel ez?!~
-Aha, és úgy védesz meg, hogy felajánlod a vigasztaló karodat?!-
*Kérdezte kissé felháborodva, de csendesen, mert különben sírva fakadna. És épp megfordulna, de akkor áll meg az "ajtóban" a ló. Casve visszafordul. Dühös szemekkel néz a férfira.*
-Mit fogsz csinálni? Megkötözöl? Szemét!-
*Ellöki magától a férfit, de nem a kijárat felé megy, hanem vissza az ágyhoz és rátelepedik. Felhúzza a térdeit, és karjaival átöleli. Így gubbaszt egy jó ideig. Közben néha nézegeti a gyűrött levelet, majd a dekoltázsába dugja. Fejét a lábára támasztja, és valami távoli helyre elmerengnek a szemei.*
~Meghalt. Meghalt.... meghalt....~
*Nem tudott józanul gondolkodni. Azon sem tudott gondolkodni, hogy vajon, mikor halt meg. Már rég otthon volt, vagy akkor ment el Chris is, amikor ő? Az viszont eszébe jutott, hogy most már senkije sincs. Elhagyta a családját, elhagyta a bátyját és már az sincs, akiért élt volna. Jobb lesz neki meghalni. Mert már semmi értelme nincs az életének. Néha pillanatképekben megjelenik előtte Chris és Celestin alakja. Érdekes módon, eszébe jutott az a jelenet, amikor Chris agyon rugdosott valami fura lényt, mert megtámadta Celestint. Elmerengéséből felébredt. Mármint saját magát ébresztgette.*
~Casve... nyugodj meg! Hisz arra kért Chris, hogy ne sirasd és és lépj túl a dolgon! Boldogítson az a tudat, hogy úgy halt meg, ahogyan szeretett volna.~
~De én vele akartam leélni az életemet. Az oldalán akartam megöregedni.~
~Igen, de a Láthatatlan másképp rendelkezett. És gondolj csak bele... Clive sem tudja betartani, amit ígért. Nem tekeri ki a nyakát, amint meglátja.~
~Az már biztos.~
*Kicsit elmosolyodott magában, bár elég bizarrnak tűnhet ez a gondolat. Casve egy kis idő után lenyugodott, majd Caiusra nézett.*

*Caius Casve elé áll. Christopher megkérte, hogy védelmezze a lányt, amíg nem jut túl a nehéz időkön. Na igen, Caiusnak Chris egy kicsit hosszabb levelet hagyott. De jogos is. Mit mondhat az ember a szerelmének? Meghaltam, bocs. Vigyázz magadra! Chris még így is túlcicomázta azt a szerelmes levelet. Szerelmes levél. Pff. Chris meg a szerelem. Caius majdnem felnevet, de tudja, hogy hol van és hogy nem lenne túl jó most nevetnie, hiszen lehet, hogy Casve eddig nem kaparta ki a szemét, de elég közel jár hozzá, ahogy Caius látja. A felháborodott kérdésre Caius felvonja a szemöldökét.*
-Kislány! Azt hittem hisztizni fogsz, bőgni és kell majd egy váll, amin kisírhatod magad. De nekem mindegy *áll a fal mellé Caius. Lenézően mered a lányra, habár egy apró sóhaj elhagyja ajkait.*
-De most nem engedhetlek el sehova. Ha szükséged van valamira, szólj. De egy napig itt kell maradnod*jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon a fiú, hangja szinte parancsoló. Kemény és határozott. Ő nem fog kedveskedni és jópofizni a lánnyal, csak azért, mert Chris nője. Ugyanúgy nő, akiket Caius lenéz és nem tartja jónak semmire őket, csak arra, hogy kielégítsék a férfiak vágyait. De ezt inkább nem ecseteli el Casve-nak és nem is ül ki az arcára egyetlen gondolatának jele sem. Csak áll a falnál és szemével követi a lányt, aki lassan leül az ágyra. Caius elgondolkozik. Furcsállja, hogy Casve nem bőg és nem akar meghalni vagy épp leugrani ebből a barlangból. Talán nem is szerette annyira Chris-t? De persze Caius ehhez nem sokat ért, hiszen nem volt még párja és nem is akar. Fölösleges. De kőszíve neki is egy kicsit meglágyul és lassan az ágyhoz sétál és leül rá.*
-Chris sokat mesélt rólad... *kezdene egy kis beszélgetést. Kérdés, hogy Casve vevő-e rá. Habár Caiusnak sem könnyű jópofizni, megpróbálja kihozni belőle a legjobbat.*

*Amikor Caius az első válaszát adta, Casve igen csak felháborodott. Egy: kislány. Kettő: ez mégis milyen nőkkel találkozott?! Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy Casve sem találkozott még sok nővel. Ott van Hiswa, na ő biztos nem hisztis, se Aredhel, Se Dyora, se az a furcsa éjtünde Dreamien és a darthar harcánál, sem Tifar felesége, sem az édesanyja nem nőciskedők... igazából vérbeli nővel, aki csak nyammog meg nyávog, meg nyivákol //lehet ezt fokozni?/ olyannal még nem találkozott. Tehát ezért is háborodik fel Caius szavain, de inkább nem mond semmit. Aztán meg ugye jön az ücsörgés és gondolkodás. Na és nini... mintha Caiusba belebújt volna valami kis szánalom. Casve rá nézett a kijelentésre.*
-Miket?-
*Suttogva kérdezte még mindig attól félve, hogy elbőgi magát.*
-Ő magáról nem sokat mesélt. Azt sem mondta, hogy van rokona. A múltjáról sem tudtam semmit... csak... hogy volt egy menyasszonya, akivel találkoztam is.-
*Ezen el is merengett, de gyorsan felébresztette magát és várta az előbbi kérdésére a választ. Igazán kíváncsi volt, hogy vajon Caius mit tudhat a lányról. Illetve Chris hogyan számolt be róla.*

*Caius látja, hogy Casve rettentő dühös rá, de talán ez egy pillanatra elfeledteti vele a gyászt. De a düh nem tart sokáig, sértődötten huppan le az ágyra és gondolataiba merül. Caius egy ideig nem szólal meg, gondolkozik, majd végül odasétál az ágyra és Casve mellé ül. Az ő szíve sincs kőből, így egy kicsit megsajnálja a lányt ahogy szótlanul, egyedül ücsörög az ágyon. Egy apró kis félmondatot hint el, mire Casve egyből reagál és ráugrik, mint az oroszlán a húsra. Caius visszaemlékszik, mikor Chris még úgy jött, hogy talált egy nőt. Jól megdöngeti és keres majd másikat. De a srác úgy érzi, hogy Casve most nem erre kíváncsi. így tovább pörgeti magában az emlékeket.*
-Észre lehetett venni rajta, hogy megváltozott. Csillogott a szeme, folyton csak vigyorgott. Végül egy egész estét átmesélt rólad. Elmondta, hogy milyen gyönyörű vagy... *itt Caius megáll egy pillanatra és végigméri a lányt, de csak egy apró fintor hagyja el a száját, majd folytatja* -... Nem is tévedett olyan sokat... Elmesélte, hogy kedves vagy mindenkivel. És hogy egy erdőben élsz *Caius hangja halk, határozott, de az utolsó mondatot kissé undorodva teszi hozzá.*
-Ez tényleg igaz? *vonja fel a szemöldökét a fiú. Látszik rajta, hogy szeretne abban hinni, hogy Casve is normális családban nőtt fel, házban meg minden. Végül persze Casve is megszólal. Hangja halk, szinte rekedtes. Caius sejti, hogy a visszafojtott könnyektől és várja, hogy Casve mikor fog kitörni. Arra, hogy Chris nem mesélt a múltjáról és a családjáról, Caius felhorkant.*
-Nem csodálom... *motyogja maga elé, majd Casve-ra pillant. Reméli, hogy a lány nem hallotta a megjegyzését, különben magyarázkodnia kellene és tudja, hogy fájna a lánynak, ha elkezdené mesélni, hogy Chris hány leányzóval szűrte össze a levet. *

*A kérdése után Caius válaszolt is. Casve mondhatni itta a szavait, nagyon figyelt. Elmosolyodott azon, amikor azt mesélte a férfi, hogy Chris azt mondta, nagyon szép. A fintort észre vette, ezért Caius megjegyzésére nem is akart figyelni. ég mindig nem fogta fel, hogy Chris meghalt. Úgy érzi, él, csak messze van. De majd visszajön hozzá. De mindig eszébe jut, hogy ez csak ábránd és valóban végleg, örökre meghalt. Néha úgy rátörne a sírás, de már csak azért is türtőzteti magát, mert Caius erre vár. Na arra várhat. A félmondatot meghallja, hisz közvetlen közelében van a férfi, és erre fel is kapja a fejét. Nyugodtan, szelíden kérdezte.*
-Miért mondod ezt? Megértem, hogy Sellyről nem akart beszélni, mert arról nem illik... de hát másról? Az életéről? Hol született, mik, kik voltak a szülei? Semmit nem tudok.-
*Szelíden, de mégis határozottan nézett a férfi szemébe. Várta a választ.*

» 06. SÁRKÁNYOK