07. Ispotály

Az evolyrani ispotály egy hatalmas épület, amely a város központjában, de nem éppen a legforgalmasabb helyen áll. Fényűzősége oka, hogy annak idején szinte mindent ebbe az egy épületbe szántak bele, hiszen eleinte a város egyetlen fogaója volt, ahol az emberek megszállhattak. Később mindenki megtalálta a számára legmegfelelőbb helyet, még egy fogadó épült, és az épület lassan, fokozatosan kiürült, kezdett elhagyatottá válni. Több évtizedig így állt, amíg le nem égett az akkoriban ispotályként szolgált épület. Az akkori gyógyítók hamar feltalálták magukat, így birtokba vették a már kissé elhanyagolt, kissé gazos épületet, amely a város központjában állt, és hamar a gyógyítók és betegek törzshelyévé vált. Az épület azóta hatalmasra nőtte ki magát, hiszen bővült pár szárnnyal, és a betegek kényelmesen elférnek benne. Itt minden megtalálható, ami a gyógyításhoz szükséges, minden kéznél van, semmiből sincs hiány-. Persze, akadnak helyzetek, amikor az ispotályban valami hiányzik, így sok gyógyító utazgat, hogy minél több ritka növényt összeszedhessen.

[You must be registered and logged in to see this link.]

*Lassan ballagott fel a hosszú lépcsősoron, ami az Ispotály bejáratához vezetett. Sérült karját kissé megemelve, maga előtt tartva óvatos pillantásokkal mérte fel a helyzetet.* ~Tágas és szellős termek, fehér mindenütt. Még a légzés is könnyebb, valahogy olyan gyógyító ereje van itt még a levegőnek is. Remélem, találok itt egy gyógyítót, aki ellátja a sebemet.~ *Ide-oda nézegetve végül felfedezett egy görnyedt, fehér ruhás mágust, aki éppen egy szürke köpenybe burkolt alakkal beszélgetett. Tétovázás nélkül tört a célja felé, de amikor a beszélgetők közelébe ért, megtorpant.* ~Hogy az a! Most nem akarok veszekedésbe bocsátkozni, meg aztán ha ismét elszedné a késemet, nem biztos, hogy meg tudnám védeni magam. Mindenesetre jobb lesz, ha vigyázok.~*Tétován tett egy-két lépést az öreg gyógyító és az imént felismert Aredhel Narmolanya felé, s amikor már hallótávolságba ért, eljutottak az ő füléhez is az öreg gyógyító szavai, aki éppen megköszönte a lánynak az általa szállított kenőcsöket és szárított növényeket. Halkan köhintett egyet és közelebb lépett.~ -Kérem, ha nem zavarok. Elkelne egy kis segítség.- *Hűvösen biccentett a lány felé, majd pár üdvözlő szó után odamutatta a sérült karját a gyógyítónak. Amikor látta, hogy a lány egy halvány mosoly után megfordul és indulni készül, utána szólt.*-Várj meg, kérlek. Szükségem lenne a késemre.-

*Búcsúzkodott az ispotály egyik gyógyítójától éppen, amikor betoppant Ivan. Ared meghökkenve nézte a férfit, aki sebesült karját mutatta a gyógyítónak.*
~Na, azért kíváncsi vagyok, hogy szedte össze ezt a sebet... Nyilvánvalóan valami erősebb ellenféllel akadt dolga... nocsak, valaki megnyirbálta őurasága önérzetét~
*Amikor azonban a sebre pillantott, rémülten vette észre annak mélységét.*
~ Hűha, még jó, hogy itt van az egyik legügyesebb és legtapasztaltabb gyógyító. Kész csoda, hogy nem üvölt a fájdalomtól a fickó.~
*Ivan arcára függesztette szemeit, mosolygott egy kicsit, majd egy erőtlen intés kíséretében távozni készült. Amikor a férfi kérése utolérte, hátrakapta a fejét, és mélyen elpirulva bólintott.*
-Rendben van. A parkban várlak. A hídon leszek.-
*Meg sem várva a férfi válaszát, elindult.*

*Fájdalmasan sziszegve tűrte, amíg a gyógyító szemrevételezte a sebet. Közben a lányon járt az agya.*~Mi történt ezzel? Máskor nekem támadt volna, vagy kitörő örömmel üdvözölt volna most meg...~*csodálkozva vette észre, hogy egy hűvös érintés szinte kisöpörte a karjából a fájdalmat. Lenézve észrevette, hogy a seb szája bezárult és vékony, rózsaszín bőr feszült fölötte. Megköszönte a gyógyítónak a munkáját, de amikor adni akart neki egy kisebb zacskónyi ezüstöt, az nem fogadta el. Hosszas huzavona után megegyeztek abban, hogy pár hét múlva ismét eljön, és hoz magával egy vég fehér gyolcsszövetet. Ez lesz majd a díj, ha már mindenképpen fizetni akar. Pár szót váltott még a gyógyítóval, aki felhívta a figyelmét Aredhelre.*~"Figyelemreméltó hölgy. Úgy látom, ismered őt. Majd kérd meg, hogy készítsen neked egy kenőcsöt a sebedre. Segíteni fog. Nekem ezzel már nincs több dolgom."~ *Amikor Ivan a szemöldökét felhúzva kifejtette a gyógyítónak, hogy szerinte ARedhel egy kissé őrült, az elnevette magát.* ~"Ugyan, fiam. Semmi baja az elméjének. Ő egy isthar: senki nem tudja, mi játszódik le a fejükben. De most ha lehet, légy vele udvarias. Az elméjének mint már mondtam, semmi baja, viszont a lelke annál inkább fáj."~ *Elköszönt a gyógyítótól, és a harsogó zöld park felé vette az irányt. A fájdalomtól megszabadulva szebb színben látta a világot.*

* Ared a kis kecses fahídon álldogált és bámult a híd alatt csobogó kis folyó vizébe. Elkalandoztak a gondolatai, és amíg révetegen nézett a habokba, újra és újra maga előtt látta a hazája kapuját, az őrző sötét lovagokat, és hallotta anyanyelvén a szomorú dalt... Aztán Zothar arca merült fel az emlékek ködéből, és a lány még szomorúbb lett. Egy könnycsepp leszaladt az arcán, és belehullott a folyóba. Amint a vízbe ért, fehér szikrák születtek a találkozásból, amik elhamvadva fehér rózsaszirmokként úsztak tova a habokon.*
~Össze kell szednem magam, nem szabad, hogy ez a barbár így lásson, hogy tudja, milyen sebezhető vagyok. Bár amennyire kikészült a karja, nem hiszem, hogy nagyon sok kedve volna vitatkozni. Jobb is így. Gyorsan odaadom a kését, aztán hazamegyek.~
*Kicibálta az ütött-kopott tarisznyája mélyéről a kést, amit időközben puha zöld bőrből készült tokba helyezett. Oldalra nézve meglátta a közeledő Ivant.*
~Na, itt is van, láthatóan jobb színben. Ezek szerint sikerült meggyógyítani.~
*A férfi felé fordult és odanyújtotta a fehér gyönggyel díszített levélszínú tokba burkolt tőrt, markolatával előre.*
-Tessék. Mindig magamnál tartottam, mert nem tudtam, merre laksz.-

*A folyó felé haladva meglátta a lányt a hídon. Messziről kissé görnyedtnek tűnt az alakja, mintha mázsás súlyt cipelne a vállain. A víz fölé hajló lány alatt a folyó habjai egyszerre csak felszikráztak fehéren, és hófehér virágszirmok jelentek meg a víz színén. Ivan ekkor megértette.* ~Gyászol.~ * Közös szülőföldjükön a gyász virága volt a rózsa, melynek szirmait a folyókba vagy a tengerbe szórták, hogy a hullámok a szirmokkal együtt vigyék el a lélek fájdalmát is. Egy pillanatra megállt és körbenézett. Az út mentén hófehér liliom nőtt. Óvatosan leszakított egy szálat, majd a lányhoz érve egy hirtelen mozdulattal a hajába tűzte. Elégedetten szemlélte a művét, hiszen Aredhel fekete fürtjei között nagyon szépen mutatott a fehér virág.* ~Mintha valami különleges ékszert viselne.~*A lány kezére nézve aztán elakadt a lélekzete a csodálattól. A tokból kilógó markolatról ismerte fel a saját tőrét. A szinte lélegezni látszó puha zöld bőrön egy farkas volt megformázva, s amint a bőr hullámzott, úgy látszott, mintha a farkas is futna. A nyakán pedig egy szép kis fehér gyöngy csillogott.*-Ez gyönyörű-*lehelte, majd óvatosan elvéve a lány kezéből a tőrt, tovább gyönyörködött a tokban.* -Merre jártál, mondd? Ilyen míves holnit errefelé nem lehet kapni.-

*Meghökkenve konstatálta, hogy Ivan egy szó nélkül a hajába tolt egy liliomot.*
~Úgy látszik, most tényleg nincs veszekedős kedvében. Szerencsém van.~
*Amikor a férfi örömét látta, ismét megeresztett egy büszke kis mosolyt. A kérdésre azonban már nem szívesen felelt. Mondhatott volna akármit is, de mivel Ivan is Narmonórból származott, úgy érezte, hogy joga van tudni mindenről, amit látott.*
~Nem vettem, én csináltam. Így akartam bocsánatot kérni, amiért annyira elragadtattam magam a múltkor... A kérdésed másik felére válaszolva: hazamentem. Hiányzott a havas hegycsúcsok látványa, a farkasok dala és a családom. Legalábbis ami a családomból maradt... De nem jutottam be az országba, a határokat erősen őrzik a sötét lovagok seregei. S mivel nem volt hová mennem, visszatértem ide... olyan mindegy, hol van az ember egyedül.~
*Szomorúan elfordult, majd erőt véve magán visszanézett a férfira.*
-A határmenti fogadóban beszéltem egy kereskedővel, aki a te faludból származik. Édesanyád jól van, újra férjhez ment.-

*Aredhel szavai nyomán enyhe szédülést érzett, ezért a híd korlátjának támaszkodott.*-Otthon voltál. És kérdezősködtél. Nyilván álnéven utaztál, ugye? -*A fejében egymást kergették a gondolatok.*~Nekem is meg kellett volna tennem azt az utat. Anyám jól van. Férjhez ment. Tiszta őrület.~*Mivel a szédülés nem múlt el, óvatosan elsétált egy közeli padhoz, és leült.*-Mondd csak, miért kérdeztél utána? És mit tudtál meg? Ki anyám új férje? Biztos, hogy nem meheteünk haza még?- *Mohó kérdésekkel bombázta a lányt, de közben észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Aredhel szeméből eltűnt a csillogás, mintha elveszítette volna a fényét a lány. Pedig attól függetlenül, mennyire utálta néha a nőt Ivan, elismerte több alkalommal is, hogy az isthar-mágia szépen átfénylett a bőrén.*

*Ared aggódva figyelte a férfit, amint az a padhoz vánszorgott.*
~Persze nem kért volna segítséget, főképpen nem tőlem. De jó lesz valamivel észhez téríteni a fickót, mert a végén még elájul itt nekem, aztán jön a lelkifurdalás.~
*Kotorászott kicsit a zsebében, majd nagy nehezen a kezébe akadt a sárkánykönnyes fiola. Pár cseppet a tömlőjébe öntött, és egy másik fiolából mentával kevert boresszenciát is töltött mellé. Óvatosan összerázta a keveréket és Ivannak adta.*
-Idd meg, felerősít éppen addig, míg valami alkalmas pihenőhelyet nem találsz magadnak. Fontos, hogy pihenj és erősödj, iszonyú vérveszteséged lehetett.-
*Amikor a férfi kérdései elhangzottak, aprót sóhajtott és belefogott az elbeszélésbe.*
-Ellothienből jött a kereskedő. Ismerte palota legújabb híreit is, és beszámolt egy fényes menyegzőről. Az ara egy Blackheart nevű férfi özvegye volt, s bár már túl volt élete delén, igazán szépen mutatott a grófi pompában... Ismerem édesanyád új férjét, Ivan. Jó ember, aki minden bizonnyal tiszteli és szereti őt. Egyébként... ha nem haragszol, megkértem a kereskedőt, hogy juttasson el hozzá egy gyöngyöt. Megbűvöltem, úgyhogy amint édesanyád a kezébe veszi, a gyöngy elmondja neki, hogy jól vagy, és amint épségben hazatérhetsz, meglátogatod őt.-
*Bátorítóan próbált mosolyogni a férfira, de csak egy kis fáradt grimaszkára futotta.*

*Hitetlenkedve bámult a lány arcába, majd szinte önkívületi állapotban a szájához emelte a tömlőt és az utolsó cseppig kiitta a tartalmát. Amint a folyadék végigsiklott a torkán, úgy érezte, mintha hűvös selyemmel simítaná végig valaki a homlokát. Kissé erőre kapott.* -Nem tudom, mivel érdemeltem ki a jótettedet, de azért köszönöm. És te milyen híreket kaptál? -*Erősen fürkészte a lány arcát, melyen szinte alig látszott valami érzelem.*~Mi történt ezzel a nővel? Valakije meghalt, az biztos. Mintha összetört volna benne valami rugó. Azelőtt alig bírta befogni a száját, most meg mintha egy bábuval ülnék szemben.~*Egyre inkább erőre kapott az italtól, így már vigyorogni is tudott.*-Érted ám a dolgod, Aredhel. Ez a lötty, amivel megitattál, egészen életre keltett, szinte már alig érzem a fájdalmat is. Egyébként egy kőomlás miatt becsúsztam egy barlangba, ott szereztem a sérülést. Alig bírtam kikecmeregni, de úgy látom, most már minden rendben lesz.-*Újra a lányra nézett és újra feltette a kérdést*-És a te családod? Mi a helyzet velük?-

*Ared egy kis könnycseppel a szemében bámulta a kezeit, majd összeszedte magát, és kibökte.*
-Láthatod, minden változatlan: apám maradt az, aki volt. De a bátyáim legalább jól vannak. Nem tudtam róluk közelebbi híreket szerezni. Sem apám udvari varázslójáról, sem pedig Haranról.... Ez van. Tudod, ha én már így jártam is, azt szerettem volna, ha legalább valakinek hasznára is válik az utam... és csak téged ismerlek itt, mint narmoliánt. Egy szó, mint száz, vettem a bátorságot és megtettem, többet erről nem is szeretnék beszélni.-
~Egészen emberi, ha elfeledkezik magáról. Remélem, ez továbbra is így marad... de a sebe... hiába gyógyította be a doktor a sebet, a bőr fölötte vékony, és könnyen kihasadhat.~
*Tétovázott picit, majd kibökte.*
-Mondta neked a gyógyító, hogy nem árt majd valami kenőcsöt használni? Tudod, ami megerősíti a bőrt és elűzi a fájdalmat... Ha esetleg szükséged lenne rá...-

-Igazad van. A gyógyító azt ajánlotta, hogy kérjelek meg téged, adj nekem valami kencét. És még azt is mondta, hogy legyek veled nagyon udvarias. Tudhat valamit, amit én nem?-*Kutatóan nézett Aredhel szemeibe, de ott valami mélységes mély bánaton kívül mást nem látott. Maga sem értette, hogy miért, de a lányból sugárzó fájdalom megérintette a lelkét. Óvatosan Aredhel kezéért nyúlt, és a tenyerébe fogta.*-Nem tudom, mit is mondjak neked, hercegnő, de hidd el, ha valamit tehetek érted, megteszem. Csak újra lássam a szemed csillogását.-*Végigsimított a lány vékony, fehér ujjain, végig a finom ívű csuklón, majd hirtelen ötlettől vezérelve megsimogatta Aredhel arcát.*-Minden rendbe jön majd, higgy nekem.-

*Ared összerezzent Ivan érintése nyomán, ijedten felugrott, majd a zsebéből előkapott egy kis hegyikristály tégelyt.*
-Ez három napra elegendő. hat óránként kend be vele a bőrt a seb felett. Három nap múlva találkozunk a fogadóban, addigra elkészítem neked a teljes adagot... Ne haragudj, de most mennem kell.-
*Sietősen lépett kettőt-hármat, majd megállt és egy kis mosollyal megköszönte a kedvességét.*
-Köszönöm, hogy vigasztalni akartál. Legközelebb már jobb állapotban leszek, ígérem, de most... viszlát három nap múlva.-
*Suttogott a végén, és szinte futva hagyta el az Ispotály parkját.*
~Pont neki sírjak, mennyire egyedül vagyok? Ő is úgy van, akkor meg minek fájdítsam a szívét? De az is lehet, hogy neki nincs honvágya... mondjuk, nekem sem volt egy darabig....~
*A sétától megnyugodva egyenletes léptekkel haladt az Otthon felé, s lelki szemei előtt már látta a csendes kis házat ott a fa ágai között. A nagy elbambulásban pedig észre sem vette az árnyékot, aki tisztes távolságból követni kezdte. Egy állat haladt Ared után lehajtott fejjel, a lány nyomait követve.*

*Hitetlenkedve nézett végig magán, bután bámulta a tenyerén a kis tégelyt, majd a lány távolodó alakját.*~Mi a fene történt velem? Egyáltalán, mit érdekel engem egy félőrült isthar lelki élete? ~*Mérgesen felállt, s mivel érezte, hogy biztosan áll a lábán, elindult a fogadó felé. Úgy döntött, hogy az Aredhel által említett három napot pihenéssel, jobban mondva alvással fogja tölteni. Ment tehát a park kijárata felé, és közben dohogott magában.*~MÉg hogy én virágot szedni meg simogatni, vigasztalni! Teljesen elment az eszem! biztosan abban a löttyben volt valami kábító hatású dolog, így akart kitolni velem. De az biztos, hogy elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy elérjem a fogadót. A legközelebbi alkalommal viszont megtudom, mi a baja Aredhelnek, mert a végén még engem is olyan holdkórossá tesz.~*Egyik lábát a másik után téve baktatott, és amikor meglátta a fogadó bejáratát, érezte, hogy kezd álmosodni.*~Igaza volt a nőnek. Éppen addig ad erőt a löttye, amíg el nem érek oda, ahol lepihenhetek.~

Tárgy: Re: 07. Ispotály Szer. Nov. 04 2009, 20:24

*Rick gyorsan ide szárnyalt Evolyranba. Még soha nem járt itt, így egyszerű kíváncsisággal figyelt meg mindent. Besétált egy fogadóba, és ott érdeklődött a hölgy után, akinek drága Rob bácsi küldte a levelet. Meg is mondták neki, hogy az ispotályban találja meg a nőt, ott nővér. Rick megköszönte a tájékoztatást, azért még kért egy pohár vizet. Miközben azt kortyolgatta hátával a pultnak dőlt és leste a jó népet. Őt is lesték, főként a fehér népek. Olyankor a férfi arca haloványan bepirult, megeresztett egy egyszerű mosolyt, amiről nem tehetett, de mindig sármosra sikeredett, így a hölgyek szívét még inkább megdobogtatta. Pedig nem ez volt a terve, bár jól esett neki, az biztos. Végre megitta a vizét és elment az ispotályba. Lucidét a Tolmen erdőben hagyta, hadd legelésszen ott. Ment az úton, és hát egyszerűen nem tudta elkerülni a szép hölgyeket, vagy talán a szép hölgyek nem akarták őt elkerülni. Ő pedig nem akart udvariatlan lenni, így rájuk mosolygott, néha-néha kacsintott is egyet nekik, na meg megemelte nem létező kalapját. Határozott léptekkel ment az ispotály felé, a fogadósné kedvesen megmondta neki, merre menjen. A fogadós meg kedvesen rákérdezett, hogy akar-e valamit rendelni, vagy csak csapja a szelet a feleségének. Erre visszagondolva Rick megint csak elmosolyodott. Sokat mosolyog a férfi. Másképpen nem is lehet túlélni az életet. Végre megérkezett. Benyitott. Felkereste a hölgyeményt, és férfiasan, udvariasan, valamint bizalmasan átadta a levelet. A hölgy elpirult, na de Rick szerencsétlenségére úgy tűnt, hogy nem a levélen érzékenyült el a hölgy. Így a férfi tett egy szép bókot a hölgynek, aki még inkább elpirult, majd Rick vette a sátorfáját. Viszont kíváncsi természete nem hagyta nyugodni, így elment körbenézni az ispotályban.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Szer. Nov. 04 2009, 20:53

* Amikor Rick visszatért a barlangi lakóhelyükre, már repülésre készen várta. Előtte megfordult párszor a hegyek felett, így kényelmesen be voltak melegedve az izmai. Bár néha arra repkedett egy-egy galamb, amikről fogalma sem volt, hogy hogy kerültek oda, ráadásul ilyenkor, de ezeket csak megkergette egy picit. Szórakozásnak elmegy. A húsuk pocsék. Ráadásul a sok szőr...! Pardon, toll.
Szóval amikor Ricki visszatért a fejedelemtől, már tudta, hogy egy levelet kell átadniuk, így már az útirány is tudta. Nem volt mesze. Pár perc alatt ott voltak. Megpróbált Nap elől menni, hogy ne keltsenek nagy feltűnést a szikrázó pikkelyei. Ami pedig ilyenkor, reggel, a Napfénynél szemkápráztató. Letette lovasát Az ispotály mellett, ő meg visszafordult a Tolmen-erdőbe. Már nagyon éhes volt. Két teljes napja egy falatot sem evett. Mivelhogy egy galamblelket nem hajlandó szájába venni, pfuj! Azon a környéken meg, ahol laknak, hát, nem lát szem sehol vadat. Érthető, a sárkányok miatt. Mi van, nekik már tilos elhízniuk is?! Éhes, szóval nem válogat sokat. Az első útjába tévedő, legszebb szarvast befalja. A többivel már eljátszadozik egy kicsit, kergeti őket, hihi. Közben meg jól szórakozik azon, hogy hogyan szokta ezt Rick nevezni. Mármint a vadászatot: "legelés". Próbálna egyszer megfogni valamit a segítsége nélkül...! De persze, nem volt még rá példa. De már tényleg nagyon ígérgeti neki, hogy ráuszít egy őzikét, úgyhogy hamarosan kénytelen lesz vele maradni ez idő alatt is. Most viszont más elfoglaltsága van. Úgy látszik, szórakoztatóbb. Legalább is ez szűrődik le az összeköttetésen át, miközben éppen egy fincsi combbal van elfoglalva. Bár, ha van hozzá ideje és kedve, jobban szereti a ragadozókat, azok nem kérődznek legalább. Felfoghatatlan, mennyi itt a fű... Ja, és már nagyon ott van, hogy odaüzen Rickinek, hogy a feladatára koncentráljon, ne pedig a pipikre.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 20:07

*Kíváncsian nézett be az ispotályba. Igazság szerint csak elmerült gondolatiba és itt lyukadt ki, és hát ha már itt volt gondolta benéz. Arcán mint mindig aranyos mosoly ült szemei vörösen csillgotak. Mélyen beleszagolt a levegőbe, ma már vacsorázott nem az élelem szerzés volt a célja, egyszerűen csak kíváncsi volt hátha találkozik egy ismerősével. Jópár ember szagát érezte, nagyrészük beteg volt vagy esetleg ápoló. Hála kiváló szaglásának és hallásának megbírta különböztetni őket. Hirtelen az egyik folyosórol lépteket hallott, nem ápoló volt, és nem is beteg, egy egézséges férfi lehetett a személy. Kíváncsian bekukkantott arra a folyosóra ahonnan a hangot lépteket hallotta. Fel is tűnt az ismeretlen férfi.*~Dejó! Végre valaki!~*Beált a folyosó közepére és vidáman köszönt.*
- Üdv!-*Igazából többet nem tudott mondani, nem kérdezheti meg, hogy esetleg beteglátogatóban van -e hisz nem rá tartozott és ha most rögtön megkérdezné a nevét talán még túl rámenősnek hinné. Így hát csak állt és várta a választ.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 20:23

*Hát nekiállt sétálni. Nézett mindenfelé. Benézett betegszobákba, egyszer egy hölgy fel is sikoltott, mert épp öltözködött és Rick kopogás nélkül nyitott be. Persze az volt kiírva az ajtóra, hogy raktár. Ki gondolta volna, hogy éppen öltözködik ott egy szép hölgy. Na igen. Annyit látott a férfi, hogy a hölgy szép volt. Ment is tovább. Volt is, hogy elsétált mellette egy-két csinos nővérke. Olyankor picit meghajolt előttük, és mosolygott is mellé. Azután hosszabb ideig senki nem volt a folyosón. Valahova biztosan vezetett ez a folyosó, na meg ismerősnek is tűnt a férfinak.*
~Hát persze. kijárat.~
*De a kijárat előtt állt egy szép kislány. Rick elcsodálkozott, amikor az köszönt neki. Igazán vonzó teremtés állt előtte, volt valami a kisugárzásában, bár egyértelmű, hogy nálánál sokkal fiatalabbról van szó. Na de mégis vonzó volt. Persze a nagy korkülönbség miatt eszébe sem jut semmi oda nem illő dolog, de egy-két bókot muszáj eleresztenie. Na igen, ha tudná, hogy az a lány egy vámpír, akkor rájönne, hogy vámpír mivolta az, ami csábítja. Végül is a vámpírok a csábítás nagy művészei. Rick szélesre elmosolyította magát, majd odalépett a hölgyhöz, megfogta hideg kezeit, és kezet csókolt neki.*
-Üdv, kedves kishölgy! Szépségével akár gyógyíthatná a betegeket.-
*Bókolt máris az úriember. A hideg kéz nem volt neki feltűnő. Arra gondolt, hogy talán az őszi hideg okozhatta ezt a jelenséget, a gyönyörű hófehér kézfejen.*
-Mivel érdemeltem ki én hitvány halandó, hogy az egek megajándékozzanak egy csodálatos angyal látogatásával?-
*Mosolya nem olvadt le arcáról.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 20:39

*A bókok úgy enyhén meglepték. Persze ez neki mindennapos dolog volt, vámpír léte miatt ugyanis vonzotta a halandókat, annak ellenére is, hogy ilyen fiatal. Kedvesen elmosolyodott.*
- Köszönöm a bókokat, bár nem hinném, hogy megérdemlem.*Kicsúsztatta kezét a férfi kezéből.*
- A nevem Cecília. Esetleg megtudhatnám az őn nevét is?*Elővette bájos és udvarias modorát és játékosan megfordúlt.*
- Ha nem lenne probléma, kereshetnénk egy ülőhelyet, hosszú idelye sétálgatok és egy kicsit elfáradtam.* Természetesen ez nem igaz, vagyis az ige, hogy hosszú idelye sétálgat de az nem, hogy elfáradt. Egyszerűen csak zavarta, hogy fel kell néznie ahoz, hogy a férfi szemébe nézhessen, és ha ülnének kicsit könnyebb lenne a dolga. Tehát elindultak és kerestek pár ülőhelyet.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 20:47

*A lány hangja még bájosabb volt, mint külleme.*
-Oh! Ne haragudjon Cecília, a nevem Rick Diamond.-
*Majd a szép hölgy ülőhelyért esedezik.*
-Természetesen. Menjünk!-
*Majd karját felkínálta Cecíliának, hadd kapaszkodjon belé. Milyen udvarias a férfi!!//mosolyfej// Végre megérkeztek valami étkező féleségben, ahol a nővérkék szoktak eszegetni, illetve beszélgetni. Találtak maguknak egy üres asztalt, leültek. Mármint természetesen Rick kihúzta a széket a hölgynek, majd csak miután az leült, ő is helyet foglalt.*
-Hmm...-
*Egyszerűen nem tudta lekaparni arcáról a sármos mosolyt.*
-Esetleg megkérdezhetem, hogy mi járatban van itt? Remélem nincs semmilyen betegsége, vagy baja.-
*Ennél a kijelentésnél aggódóvá vált az arca. Majd újra elmosolyodott.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 21:01

-Köszönöm.*Mondta mikor Rick kihúzta neki a széket. Bájosan mosolyogva válaszolt neki.*
- Hál'Istennek semmi bajom.~Nem mintha lehetne bármi is. Én nem lehetek beteg és a sérüléseim is gyorsan gyógyulnak, persze ezt ő nem tudhatja, és az lenne a legjobb ha nem is tudná.~
- Csak elmentem sétálni és itt kötöttem ki. Tudja, hogy megy ez, igaz? Az ember csak elmegy sétálni közben belemerül a gondolataiba és egyszer csak kilyukad valahol. Ugye önnek sincs semmi baja?*Aggódó arcot vágott aztán felsóhalytott.*
- Ugye nem lenne gond ha tegeződnénk? Csak tudja így olyan kényelmetlen.* Aranyos és huncut mosoly jelent meg az arcán.*~Aranyos fickó, kár, hogy csak azért ilyen mert csábítja a vámpírénem.~ * Mikor erre gondolt kicsit elszontyolodott és ez az arcán is meglátszott.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 21:15

*Hallgatja a zengő női hangot. Kicsit érettebbnek tűnik a lány gondolkodása, mint amennyinek tűnik kívülről.*
-Igen, értem, persze, hogy értem.-
*Majd felel a lány kérdésére.*
-Nem, nekem sincs semmi bajom. Jól vagyok, csak meglátogattam valakit. De az most mindegy is.-
*Majd a leányzó aggódó arcot vágott és fel is tette kérését.*
-Rendben. Akkor tegeződjünk!-
*Mondta a férfi. Majd a lány arca a mosolyból újra komorrá vált. Így Rick arca is komoly lett.*
-Valami gond van esetleg?-
*Azután valami ismerős hang szólalt meg a fejében.*
~Rick! Elvégezted a feladatodat, ne a pipikkel foglalkozz!~
~Lucide? Miről beszélsz te?!~
*Kénytelen volt elmosolyodni. Ideje hazaindulnia. De még megvárja a lány válaszát.*

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 21:36

*Felkapja a fejét.*
- Ó, semmi! Csak elgondolkoztam.*Arcára megint kiült a szokásos kedves kis mosoly aztán egy különös érzés kerítette hatalmába. Nincsenek egyedül, vagyis gondolatba.*~Hmm...talán sárkánylovas a pasi és a sárkányával beszélget.~*Ezen egy kicsit kuncogott.*~Na szép, ezek kibeszélnek miközben játszom a jókislányt.~* Felnézett a plafonra és akkor egy újjabb érzés kerítette hatalmába.*~Éhes vagyok, pedig ma már ettem! Hát....úgy tűnik megint ennem kell, hisz még növésben vagyok!~Ezen megint kuncogott egy kicsit persze már csak magába, nem akarta, hogy Rick bolondnak tartsa, és azt se akarta, hogy a férfi legyen a következő áldozata. Egy kicsit megkedvelte, persze nem a sok bók és udvarias dolog miatt, vele a legtöbb férfi ilyen, kivéve azt a pimasz Aldot. Cecília sokkal régebbóta vámpír mint ő és mégis...na mind1. Lassan felállt.*
-Azt hiszem ideje mennem. Ha túl sokáig maradok még a végén elkap valami szörnyeteg hazafelé.~Bár a közelben én vagyok az egyetlen szörnyeteg~
- Hát, viszlát, és jóéjszakát! Remélem még találkozunk!*Ezzel megfordúlt és elment. Megpróbált minél gyorsabban de nem túl feltünően elhúzni. Amien lovagias volt a férfi még a végén felajánlotta volna, hogy hazakiséri, és akkor lőttek a második vacsinak, arról nem is beszélve, hogy az ő otthona a Sötét Orom, ahol rajta kívül jópár fajtársa lakik, és nem csak Rick életét kockáztatta volna a dologgal, hanem azt is, hogy felfedi kilétüket. Az pedig nagy gond lenne. Tehát gyorsan elment az ispotályból. Az utcán már normálisan haladt és elindúlt keresni következő áldozatát.*
/ Köszi a játékot! Smile

/

Tárgy: Re: 07. Ispotály Hétf. Nov. 09 2009, 22:25

*Már készülődött volna elbúcsúzkodni, amikor a lány megelőzte. Ráadásul, amint felállt a lány, reflexből ő is gyorsan felállt. Mert hát így illik. Na meg amit a lány mondott, abból egyértelműen az jött, hogy fel akarja ajánlani, hogy hazakíséri. De a lány elinalt.*
~Talán... csak ürügy volt a távozásra. Nem akarta, hogy hazakísérjem. Hmm... különös.~
-Viszlát!-
*Mondta még a lány után, a következőt meg már csak maga elé mondta, hisz ezt már nem hallhatta Cecília.*
-Én is remélem.-
~Na megyek már Anyu!~
*Elhagyta az ispotályt.*
//Én köszönöm! //

*Az ápolónővel való beszélgetése óta, egyszer sem ébredt fel, ám szüntelen lázálmai voltak. Leverte a víz, és félhangos, hangos szavakat motyogott. A többségük üres, összefüggéstelen szavak voltak, sokat érteni sem lehetett, de Ed mindent értett. Álmai olyan valóságosak voltak, mint amikor áttelte. Mindent, minden egyes részletet újra élt. Újjáélte az összes olyan élményt, amit egyszer sem kellett volna.*...
...*"Vidáman bandukolt hazafelé, hozott pár gyümölcsöt magával, amit út közben vett. Hírtelen égett fa illata csapta meg az orrát. Gyorsítani kezdett, hogy mielőbb odaérjen, de maga a látvány ledermesztette. Csak állt pár pillanatig egy helyben és az égő családi házat nézte. Meredten nézte...
~A-nya...
*Rohanásba kezdett. Még álltában kiesett a kezéből csomagja. Csak az édesanyja és a testvére járt a fejében. Csak ne legyenek otthon! Betörte az ajtót. Üvölteni kezdett.*
-Anyuu. Anyuciiii!...Aaaaaal! Valaki!
*Semmi nesz. Nincs válasz, majd egy halk nyögést hallott a labor felöli folyosóról. Pillanatok alatt ott termett, hogy segítsen. A kis folyosón édesanyja feküdt. Alatta pedig az öccse. Al sírt.*
-Al, mi történt?
*De a fiú nem tudott válaszolni. A sokk hatására, csak azt tudta hajtogatni, hogy "Sajnálom...Nem akartam.". Ed szíve zakatolt a félelemtől, de nem adta át magát neki. Megfordította édesanyját, és szólítgatni kezdte.*
-Anyu, anyuci...anyu!
-Kisfiam...-*Szegény asszony már csak rémült fiát látta, semmi mást. Meg akarta nyugtatni, de gyenge légzése, és elcsukló hangja csak mégjobban megrémisztette.*-Kisfiam. Vigyázz az öcsikédre...és...*Szerényen elmosolyodott*-Majd készítsetek nekem egy kis ajándékot...
-Anyu...miket beszélsz? Kimentelek!
*Fel akarta segíteni, de a nő már túl gyenge volt ahhoz, hogy fel kelljen, és nyolcéves kisfia nem bírta el. Trisha megszorította nagyobbik fia kezét.*
-Mondjuk egy szép virágcsokrot...
-Anyu...
*Edward könnye kicsordult, édesanyja a szeme láttára halt meg. Gyönge törékeny keze aláhanyatlott és örökre becsukta a szemét. Al újra felnyögött.*
-Bátyó!...bátyó...a-a lábam!
-Al, segítek! Ki kell mennünk innen!
*Testvérét még csak-csak elbírta, és elindultak kifelé. Az ajtó viszont már nem volt megközelíthető. A fölötte álló tartógerenda eltorlaszolta az utat. Be kellett fordulniuk a laborba. Oda ahonnan a tűz elkezdődött. Szerencsére üveges szoba a labor, így a gőz és füst egy része kiszökött a réseken, amik a robbanásnál keletkeztek. Nagy nehezen, és csak nagyon lassan tudtak előre haladni, és a füst egyre csak terjedt. Az égő ház pedig roskadozott. A laborrész váza már-már teljesen leéget ekkora, és szerencsétlenségükre az egyik gerenda akkor engedte el magát, mikor alá értek. Ed elüvöltötte magát, az első varázsigével, ami eszébe jutott, de ez a varázsige se nem elég erős nem volt, se nem elég jól irányzott nem volt ahhoz, hogy célt érjen.. A gerenda alig tért le az útjáról valamennyit, épp annyit, hogy ne derékba találja a mágustanoncot, hanem... Hanem a lábára essen. Hírtelen minden elsötétült. Mikor újra észhez tért, Alt látta maga előtt eszméletlenül. Valami a fülére cseppent. Ám az a valami úgy csípett, hogy muszáj volt a füléhez kapnia a kezét. Vér tapadt rá, mire visszahúzta.*
-Sav!
*Nehezen felnézett, hát a mellettük álló asztal szélén egy kémcső feküdt. Lassanként cseppent le egy-egy a tartalmából. Lassított felvételen látta maga előtt, ahogy egy lehulló deszka arra a bizonyos asztalra esik rá. Immár látta, ahogy a kémcső ráesik a testvérére. Elétette a kezét, melyre éles, szúró fájdalom járta át.*
-Áááááááááárh....Al, a francba...meg ne halj nekem! A--a kezem...
*Reszketve emelte fel a kezét, vagy legalább is, ami maradt belőle. Ahova sav direktbe folyt rá, ott egészen a csontig lemarta a bőrt. A kézfejét már nem is tudta mozgatni, és lassan elzsibbadt az egész karja. Ekkor eszmélt rá, hogy nem érzi a lábát sem. Ránehezedett a kézcsonkra hogy egyáltalán láthassa a lábát.*
-Haaa, a gerenda!
*Bal kezével megpróbálta eltaszítani, de hiába. Ráadásul el is csúszott. Az éles szúró fájdalom újra jelentkezett. A maradék sav, alájuk folyt. Kétségbeesetten taszigálta öccsét arrébb, hogy nehogy elérje őt is a maró folyadék. Egyre nehezebbnek érezte magát. Elnehezült a feje, könnyezni kezdett a mindenféle füsttől. Megrázta a fejét.*
-Nem...meg kell még mentenem, Aaal! Ébredj!...Al, Al...
~Nem lélegzik, nem lélegzik!
*Ökölbe szorult a keze. Nincs más választás. A tilalom ellenére használnia kell a varázslatot.. Kerül, amibe kerül, így is sok időt elpocsékolt már. Egy pillanattal később egy furcsa fehér ködben találta magát. Előtte pedig egy hozzá hasonló alak állt. Nem látszott az arca, csak a körvonalai, különben amúgy ő is tiszta fehér volt.*
-Ki vagy te?
-Hmm, sokféle képen hívnak. Istenek, avagy Az Isten, de én vagyok a Világ, az Univerzum, a Mindenség, vagy ahogy az alkimisták mondják...az Igazság, és én Te is vagyok...
*Ed olyan közel érezte magához az idegent, mintha már-már benne lenne.*
-Mit akarsz itt?
-A...az öcsémet!
-He, és azt hiszed, itt megtalálod?
-Nem tudom mi ez, de nem veheted el...ő az egyetlen testvérem! Szükségem van rá!
-Ám legyen, de ezért váltságdíjat kell fizetned.
-Legyen bármi, odaadom, csak hozd vissza őt az életbe!
-A lelkéért a lábad...a testéért a karod!
*Edward elszörnyedt, de nem habozott.*
-Elveheted akár szívemet is vagy a lelkemet, csak add visza!
*Az idegen elmosolyodott. A fiú mögött, egy nagy vésett ajtó nyílt meg, ami azonnal magával rántotta.*
-Elöbb nézzük meg mennyire vagy elszánt!
*Megint az égő laborban találta magát, de ezúttal egy lábbal. Nem foglalkozott vele, épp csak annyira, hogy a vérzést elfogja a kezével.*
-Al, jól vagy?..Al, szólalj meg! Al...
~Nem, nem elég...még nem hallt meg, de...a sérülései....
-Neeeeeeem, nem akarom! Elszánt vagyok!
*Kimodta mégegyszer a varázsigét, de ezúttal csak a fájdalmat érezte, aztán semmit.*...
*...Edward nap mint nap átélte ezeket és az ezutáni napokat. Amikor csak ült egyhelyben, és nézett ki a fejéből. Nem volt számára semmi. Nem volt menekvés. Öccse nem tért magához, és ő is csak azért van életben, mert Izumi mester megmentette. Egy elf. Egy olyan lény, aki nem is lehetett volna mágus, mégis az egyik legkiválóbb lett. A tanára...épp arra járt. Szánalmas látványt nyújtott, ahogy a 102-es szoba előtt gubbasztott a tolószékében és csak nézett. Nézett ki a fejéből. Vajon mi járhatott benne? Évek kérdése volt, mire újra járhatott, hála Winry nagy ötletének, egy fém művégtagnak. Addig két hosszú megfeszített tanulási év volt előtte. Habár egy keze és egy lába hiányzott, úgy tanult, mint még eddig soha senki. Majd amint megkapta a végtagokat, és lábra tudott állni, egyből bezárkózott,és kis sem mozdult egy álló hétig a szobájából. Nem engedett be senkit, csak enni jött ki, ám ez alatt sem szólt senkihez. Amit művelt csupa titok volt. Egyszer egy borús, szeles éjszaka azonban fény derült titkára. Az alkímia humán ágát tanulmányozta...
-Víz 35 liter, szén 20 kg, ammónia 4 liter, mész 1,5 kg, foszfor 800 gramm, só 250 gramm, salétrom 100 gramm, és nyomokban még egyéb anyagok...joh minden megvan? Várjunk...
*Fogott egy kést és megvágta az ujját.*
-...a lélek, vér a vérhez .-*A kibuggyanó vér, mind a többi összetevőhöz került.*
~Kombinálva az alkímiát a mágiával, csak sikerrel járok! Én miattam hallt meg anyu, nem hagyhatom annyiban!...én...
-Kezdjük!
*Hosszú, bonyolult kántálásba kezdett, majd megérintve a kis tálkát beindította a reakciót. Ennek hatására újfent a fehérségben találta magát.*
-Hmm, hát itt vagy...már vártalak!-*Mosolyodott el az arcnélküli idegen.*
-Nincs szükségem fecsegésre, az édesanyámért jöttem!
-Ő nincs itt, már átment.
-Hogy?
-Nem támaszthatod fel a holtakat...
-Azt majd...aúúú
*Hírtelen émelyegni kezdett. Szúrt az oldala, le kellett térdelnie.*
-De ezért az áldozatért, kapsz valamit cserébe....Al-ki-mis-ta!
*Az ajtó megint kitárult mint a múltkor, ám ekkor, berángatta a fiút, és húzta lefelé. A mágus úgy érezte majd széthasad a feje.*
-Neee, áááááh, hagyd abba, meghalok! Szétesem...ahh, a-nyu....Anyu!
*Kitartotta a kezét édesanyja felé, de ekkor megint a fehérségben volt. Dörömbölni kezdett a kapun.*
-Nyisd ki. Látni akarom..még egyszer...nem volt hibás az elméletem, csak még valami hiányzott, még egy valami, tudnom kell NYISD KI!
-Nem lehet, ennyi fizetségért, nem jár több...
-Hogy?
-Hahaha, örülj, hogy ennyivel megúszod.
*A következő pillanatban újra a szobájában volt. Négykézláb feküdt a padlón és folyamatosan öklendezte ki a felgyülemlő vért.*
~Ah, ez...nem lehet...meg...ahh..meghalok!
-Anya! a- haaa?..mi ez? Én nem...nem ezt...ezt nem akartam!
*A kis tálka tartalma ugyan életre kelt, de nem mint ember. Valami felismerhetetlen létforma volt, csupa vér, izom és csont. A mágus szeme előtt ált fel, és vált emberi lénnyé...az anyává.*
-Neeeeeeeee...
*Erre berontott Izumi, és a félholt fiú elé állt. Ed nem láthatta mit művel, de dulakodás, verekedés zajai hallatszottak, végül mitha kardot rántottak volna.*
-Mes-ter...
*Izumi elé állt, és jóleső meleg fény töltötte el a mágustanonc testét. Mikor újra kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a mester épp letörli a szájáról a vért.*
~Hát ő is?...vagy, pont engem...
*Igen, az elf nő regeneráló varázslata helyrehozta a mágusfiút, de ezt ő szenvedte meg. Ekkor szólalt meg elősszőr.*
-Ide figyelj Edward. Nem miattad köhögtem vért, az már elöte is megvolt más okoból,... de tee...*Villámgyorsan mellette termett, és levágott egy hatalmas pofont. Majd még egyet, aztán arrébb rúgta az ajtó felé.*-te őrült, hálátlan gyermek! Mi tettél!?
*Megragadta a kabát hajtókájánál fogva a srácot és neki nyomta a falnak.*-Mit?...Örülhetsz, hogy nem tiszta alkímiával próbálkoztál...
-De mes...
-Ne szólíts így mégegyszer! Én nem erre tanítottalak! És most tünés, ne is lássalak többé!
*Átvágta ajtóstúl a folyosón, majd elviharzott az ellenkező irányba*"...
...*Egyfolytában folyt rólla a víz, azt üvöltötte, hogy "mester, kérlek...mester!" Majd végül felpattant a szeme és ki akart ugrani az ágyból. A mellette lévő két ápoló azonnal lefogta, és orvost hívtak, ő viszont csak üvöltött torka szakadtából.*
-Neeeeeeem. Mi tettem?! ...
-Fogják le!
-Mit tettem...
-Felszakítja a sebét...
-...bocsáss meg, sajnálom...
-Vigyázzanak a vaskezére, fogják már le!
-Sajnálom!
-Hozzanak egy nyugtatót...
-Ne hagy el...kérlek...anyu...
-Megvan!
-Szzz...bocsáss-meg...
*Edward Elric ifjú mágus, és alkimista nyolc évesen veszítette el az édesanyját. Azóta is azt kutatta, hogyan hozhatná rendbe a hibáját, de innen már nincs visszaút. Tíz évesen kidobták az Egyesületből a humán transzmutációs kísérlete miatt. Tanítójával utolsó beszélgetése arról szólt, hogy többé nem akarja látni a fiút. Az öccse kómában fekszik, és talán soha nem ébred fel. Ő azonban tíz éves kora óta a megoldást keresi. Ezért is állt, be a Szövetségnek nevezett Darthar szervezetbe, de itt is csak kudarcot vallott. Egy héttel az utolsó szörnyű lázálma óta, javulóban volt. Már nem volt szükség annyi ápolóra, a védelmére, kezdett gyógyulni. Épp üres volt a szoba, így úgy döntött felöltözik.*
-Máris megy?-*Toppant be az immár egyetlen állandó ápolója.*
-Igen, van némi elintéznivalóm.
-Azt meghiszem.-*Mosolyodott el a nő.*-Tessék, ez a kabátjában volt.
*Egy bőrkötéses kis könyvecskét nyújtott át a fiúnak.*
-Az apám naplója...belenézett?
-Mi az, hogy?
-És? Nem kell a Szövetségnek?
-Ugyan, miért kénének egy vénember vallomásai?-*Kacsintott a lány.*
-Rose. Ha most kisétálnék innen, hagyna megszökni?-*A lány újfent eleresztett egy mindentudó mosolyt.*
-Úgyis meg van bélyegezve, a vállán lévő tetoválás miatt.
*Ed rámeredt a bal vállára. Na igen, mikor belépett rátetováltak egy jelet. Egy kígyó kereszten mellette szárnyak és felette egy korona. Jól mutatott, habár ez tényleg egy bélyeg. Viszamosolygott.*
-Ehh, valamiért nem nagyon mutogatom amúgy se a karomat.-*A nő bólintott*
-Tudja, hogy miért engedem el?
-Hmm?
-Mert nem ide való.-*Újabb kedves mindentudó mosoly. Edward elindult kifelé, de a lány mellett mégis megállt. Valami piszkálta a csőrét.*
-Maga az első...az egyetlen, aki magáz. Miért?
-Mert én a szellemiségét nézem.
~Hogy? Ezzel most lekicsizett?....de egyúttal...ehh nem lehet kiigazodni ezen a nőn...
-Nah, akkor nem mondom, hogy viszlát, jobb ha nem találkozunk többet.
-Az isten óvja!
-Melyik?
*De nem várt rá választ, már csukta is az ajtót, és szép csendben kislisszolt az ispotályból.*
~Al, remélem nem túl késő. Jövök már.

//Aldoval nem időntúli//

*A hely elég vizes és locsogós,bár milyen legyen,ha már egyszer ispotály....Tehát este felé volt,amikor is ,Tikina Aldo karjaiban érkezett meg erre a helyre.Nem telt el sok idő,Tikina felébredt.~Na,neee..ezt nem hiszem el!~De szavait szinte ki is mondta.*
-Aldo!*Förmedt rá hirtelen*
-Mit művelsz?Csak,nem...az nem lehet..*Tikina a fejét ingatja*-miii????Te elraboltál?*És azonnal kiugrott a férfi karjaiból.Nem mintha nem lett volna kényelmes,mert az volt,csupán kissé felháborította ez az elrablásos dolog!*
-Aldo,de....de nem is kérdezted a véleményemet,semmit nem is kérdeztél..hogy képzelted ezt??*Tikina egy laza mozdulattal,Aldot pofon csapta.-Áú-Jajdult fel Tikina,mikor érezte,hogy nem is Aldonak fáj a csapás,hanem saját magának.Dühöngő szemekkel meredt Aldóra.Akin látszódott,hogy egy cseppet sem érdekli a nő ordibálása.Tikina szemei villámokat szórtak,szinte ölni tudott volna a tekintetével,de nem tette,helyette inkább így szólt.Most már nyugodtabb hangon.*
-Tudod,ha valakit megpróbálsz esetleg.....szeretni,akkor nem kéne egy elrablással kezdened!*Mélyen Aldo szemébe nézett,közben a jobb kezét fogta a ballal,mert igen csak fájdalmas volt neki az előbbi félre sikerült pofon.Aztán valahogy megenyhült.*
-Jó,tudom..igen biztos ara gondolsz,hogy én is élvezem ezt a helyzetet..és be kell vallanom....*Tikina tétovázik kicsit*-én is élvezem,de ez még nem utal semmire.Csupán arra,hogy én megpróbállak megérteni,és mi több meg engedtem ,hogy elrabolj.....na jó,az tudtomon kívül volt.
-De figyelj,én tényleg megpróbállak megérteni,és ha te is azt tartanád fontosnak,hogy én mit szeretnék,akkor....nem is tudom......talán tudnálak szeretni,igazán.*Végre Tikina kimondta,azt a szót,amitől kicsit ő is félt,de hiszen ez természetes.Az ember nem mindenkinek mondja,hogy ,,szeretlek".A Hold nem volt látható ,a felhők eltakarták.De ettől még jó idő volt.Tikina elfordult ,hogy ne lássa Aldo arcát,és közben felszisszenő hangokat adott ki,amikor nyomogatta a kezét.*

~Soha nem fogja megbocsájtani...Nem mintha szükségem lenne a bocsánatára, de nem így akartam. Nem kellett volna így alakuljanak a dolgok...*Tikina haját simogatva, rá-rá pillantott az ájult lányra*....vagy talán.....mégis?~
*A lány szempilláin időnként megcsillant a beszűrődő holdfény, míg Aldo szemei teljesen más megvilágosításban ragyogtak a szürke kórteremben. Igen, kissé éhes volt, eléggé kimerült, míg neloradi kastélyától elszaladt az ispotályig, de nem akart kockáztatni...hiszen szüksége van a szerencsétlenül járt nőre. Babáját elveszítette, s nem lenne jó, ha férjét is meg kéne ölnie Aldonak...*
*...Aztán lassan ébredezni kezdett a karjaiban levő lány. Épp, mikor elhagyni készült vele az ispotályt, hogy visszavigye a kastélyba. Tikina kiszökkent karjaiból, mintha csak nem is az az ájult, összevérezett nő lett volna, kit néhány órával ezelőtt még odabent ápoltak....majd néhány indulatos szó elhangzása után, pofon csapta a "megmentőjét". Aztán következtek azok a mondatok, melyek dúsítva a "szeretni" igével és további érzelmes szavakkal igencsak meg kellett volna hassák a hallgatót...csak hát, dobogó szív híján kissé bajos a dolog...és fájdalmas...az utóbbit persze már a nő érzi. Mikor is? Úgy, körülbelül, az utolsó szavainál:"tudnálak szeret...", na akkor csattant a következő pofon, és ez már a nő arcán...Aldotól személyesen. Elkapva a lányt, mielőtt a földre esett volna, megmarkolta két karját és mélyen, mélyebben, mint valaha, belenézett a riadt szemekbe.*
-A születendő gyereked meghalt! *adta tudomására "kíméletesen"* A férjed élete, akárcsak a tied, tőlem függ mostantól! Vagy azt teszed, amit mondok, vagy végzek vele...veled....az összes barátoddal...Jut eszembe, ismerős a neve az egyiknek? Cecilia! Amíg odabent feküdtél eszméletlenül, volt időm, utánanézni, hogy ki vagy, mi vagy....Rég nem találkoztál vele....Ideje újra mellészegődj, viszont most feladatod is lesz...
*Ujjait széjjeltárva engedte, hogy a gravitáció törvényének engedelmeskedve belecsapódjon a női test az egy órával ezelőtti esőtől keletkező sárba...
-Holnap a kastélyomban jelentkezz!*Szólt hátra, miközben már az út fele ballagott*
-Ha nem jössz, Beltázor meghal...

*Miközben Aldo szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat vágott vissza Tikina "fejéhez",akkor a nő mit sem törődve a férfi szavaival.
Felállt,nem érdekelte a pofon,bár ez férfitől...jobban mondva vámpírtól.....elég szégyenre méltó,és megalázó,de Tikina nem adja fel egy hamar.Főleg nem egy kis pofon után.
*Szóval Tikina felállt,fájlalta az arcát,de most a düh hajtotta őt.*
-Mit képzelsz ki vagy,te????Azt hiszed mindent megtehetsz,azért mert vámpír vagy????*Ordította a nő torka szakadtából,és közben
Aldo után rohant.Megragadta a vállát,és így folytatta:*
-Velem nem bánhatsz így!*Jelentette ki,és bár tudta mi lehet ennek a vitának a következménye,nem bánta,ha legalább most érvényesülhet.Mélyen a férfi szemébe nézett.*
-Egy választásod van:megölsz.*Tikina szemeiből könnyek csorogtak,de gyorsan másra gondolt,mondjuk arra ,hogy Aldot,majd jól móresre kéne tanítania valakinek.*
-Ennyi,tehát,mi a válaszod,kiskirály?*Tikina szemei villámot szórtak,és közben csípőre tette a kezét.Az éjszaka most kezdett hűvös lenni,a szél is feltámadt.~Mit képzel ez magáról?~Forrongott magában Tiki.Aldon látszódott a megvető pillantás,amint Tikinával szemben áll.Tikina elszánt volt,és most ,hogy Aldo felfedte igazi énjét,rájött,hogy,ha máshogy nem is,de akár az élete árán is megmenti a barátait,szeretteit!*
-És Cecit,hagyd ki ebből,neki semmi köze hozzá!!!.....*Tikina várta a "csapást",de eldöntötte magában,hogy legalább dicső halállal végezze,ha már így kellett lennie.Mit sem várva folytatta a mondandóját.*
-Ha van benned jó,akkor nem ölsz meg,és senki mást,nem kell,hogy így legyen,mindig van más megoldás Aldo!
-Van ezernyi más kaja...rajtam,és másokon kívül!*Tikinát nem érdekelte,hogy mit válaszol Aldo,megfordult,szemöldökét összeszorította,alsó ajkába harapott,és elfutott az ispotályba..bele a mocsaras vízbe.....lehetett benne úszni,szóval ez egy jó megoldásnak bizonyult a nő számára.Meg elfként több tapasztalata is van az ilyen mocsarakról.Csak úszott az egyre mélyülő iszapban.Bár nem volt egészen iszap,hiszen az csak a víz felszínén volt.Alatta víz volt.*

*Evolyran ispotálya mellett van egy mocsár. A mocsár hideg vizében egy elf nő úszik. Nem messze ettől egy fehér hajú férfi távolodik. Súlyos találkozás ért véget elválásukkal, bár nincs még minden szál elvarrva.
A férfi, ki Aldo Barrasnak nevezi magát és aki egy titokban létező faj tagja, a vámpíroké, az elf nő szintén vámpír férjét megbénítva kastélyában őrzi, s csak szándékán múlik annak élete. Ő döfte szíven, megbénítva ezzel Beltázort, a nő férjét.
Bűne súlyos, ám nem a vámpíron követte el.
Tikina, az elf nő az istenek áldását hordta szíve alatt.
Kivételes alkalom, hogy egy vámpír és egy halandó közös gyermekét engedjék megfoganni, és ez , mi megadatott nekik.
Aldo azonban nem bírt vágyaival, mit a nő táplált benne, s mikor Tikina nem engedett neki, erőnek erejével kívánta kényszeríteni.
Eme huzakodásnak vált áldozatául a gyermek.
Az ispotályban a gyógyítók nagyon jó munkát végeztek, ám sajnos a gyermeket már nem tudták megmenteni.
Tikina most ott úszik, menekülve el, minél messzebb onnan. Testéből a félvámpír gyermek vére, mely korábban keveredett az övével, s mely eddig óvta a vámpír mérgétől, lassan kiürül, nem állva útját tovább Aldo mérgének.
Az elf testét elzsongítja valami, s nem a hideg az. Látása homályosul, míg tagjai nem engedelmeskednek.
Sorsa azonban nem itt teljesül még be, s utolsó, reménytelen mozdulatával megkapaszkodik valamiben, ami egy korhadt, kiálló fatörzs. Mély ájulásba zuhan, míg a fa fenntartja a felszínen.
Mikor magához tér majd, addigra teljesen hat a méreg és Tikina emlékei Aldoval való találkozásáról végleg ködbe vesznek. Soha nem fogja tudni feleleveníteni ezt az estét és soha nem fogja megmagyarázni magának, mi is történt a kis élettel, melyet testében hordozott.
A vámpír bűnéről pedig döntenek majd az istenek, hiszen bár már nem halandó, végzete őt is utoléri majd.*

Tárgy: 2. csoda! Szer. Dec. 29 2010, 20:23

Lángoló pernyékként hullanak a szirmok az égből. Az ispotály épületéből riadtan szaladnak ki a gyógyítók, s a látogatók.
Ilyet ők sem láttak még. Lángba borult szirmok landolnak tenyerükben, melyet nem égetnek meg véletlen sem.
Áttetsző lángoktól ölelve az épület, míg a szirmok tömege az enyészeté nem lesz. Pernyék hullanak a tetőről...
Sikítás hangzik az épületből. Fut ki a rokon, hogy nővére, ki már csaknem halott, ím újra életerőssé lett.
Hozzá hasonlóképpen egészségesekkel lett tele végre az épület, melyben sok halál járt beköszönni év végére.
Tűzliliom csodájára járva, gyógyultan sétálnak ki betegek, kik már csaknem holtak voltak.
Boldog halandók ünnepelhettek végre! Evolyran az egészség földje!