3. Apró tanya

//Hiswa//
*Már egy hete, hogy visszatértek Lanuriáról Gloriennel, elrendeződtek a családon belüli dolgok is szép lassan, talán már el is kezdték élni az eddig oly elérhetetlennek látszó békés, harmóniával teli családi életet. Most már Aldo sem vágyott vissza Lanuriára, kész volt leélni életét itt szeretteivel, így elhatározta, hogy amint alkalom adódik rá, újra bebarangolja a szigetet, legalábbis azokat a helyeket, amelyek meghatározóak voltak a múltjában. Volt, hogy kedvesével kelt útra, máskor meg egyedül indult el, felébreszteni az emlékeket, arra a napra, leporolni róluk az eltelt évek szürke porát.
Nelorad-vára, ahol vámpírként tengette mindennapjait, leégett, arra tisztán emlékezett, akárcsak a myrte kísértetre. A menedékhelyet, ahol többi fajtársa lakott, köztük Cecilia, a főlady, fél napig kutatta, mire ráeszmélt, hogy bizony, az is a tűz martalékává lett. A hely, ahol a városi házakhoz hasonló külsejű épület állt, ahol Cecilia meghalt, a Sötét Orom sincs többé. Hát persze! Hiszen ez állt a levélben, amelyet akkor kapott:

Végezetül: Gyújtsátok fel ezt a helyet. Hadd égjen velem együtt. Ne tudja meg senki, hogy régen otthonul szolgált a kárhozottaknak.

Üdvözlettel: Cecília, a vámpír nép egykori vezére

U.I.: Aldo, vigyázz kérlek a cicámra is! Ég veled!  

Emlékezett az utolsó sorokra szája szélén keserű mosollyal. Mélyet sóhajtott magában, majd tovább állt az Apró tanya felé, a második hely, ahol még látta őket utoljára: Cecilia, Seyla...igen, itt még a tanyánál, itten volt az a kis tündér is, meg a fiú, Alan. Csapott bele a felismerés. Alan! Cecilia utolsó kívánsága volt, hogy vigyázzon a fiúra, az ellenszerre, ki megmenthette volna a népüket...És most már minden a múlté. Vajon ha maradott volna megmenthette volna őket? Legalább Seylát. Itt lehet még valamilyen formában Dagorlad vámpír ladyje?
Kérdésekkel és fájó emlékekkel tele érkezett a tanya közelébe. Leült az út melletti erdő szélénél egy kidőlt farönkre és onnan nézett át a közeli termőföldekre, ahol emberek munkálkodtak*

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

Csingilingi, a pöttöm kis arany valda boldogan repdesett a faluba érkező idegen előtt. Élete legizgalmasabb kalandjának ígérkezett ez a kirándulás, örömét lelheti az állatokkal való találkozásban, mivel nagy természetjáró hírében áll, de most közelebbről is megismerkedhet a sheldékkel és szokásaikkal.
Pár hete volt, hogy erre járt életében először Zaphyra egy Antoniusz fejedelemnek írt levelét hozva, mikor fura dologra lett figyelmes. A méhek szorgalmas hírében állnak, ám valamiért a késő őszi virágok levelei kókadoztak, nem volt senki, aki beporozza őket, hogy ezzel gyorsan elvirágozva új magot érleljenek még a hideg tél beállta előtt.
Az erdő népeivel beszélve egy őzikétől hallotta, hogy emberek házai közelében legelészve látott egy méhkast, ami szokatlanul viselkedik. Jelentette a Merenhy úrnőjének, aki azóta a vezető társával is beszélt hatszemközt erről a problémáról. (Ugyanis a valdák népe felett nem egy valaki áll, hanem két személyt választanak ki minden évben az istenek társvezetőnek.)
A takaros kis házikók között még Csingilingi sem járt soha, ám most hevesen verő szívvel közeledett oda. Beérkezve pedig lelkesen újságolta egy földön játszó fiúcskának a történteket.
-Képzeljétek! Zaphyra úrnő, a tündérek vezetője egy hőst küldött hozzátok, hogy megmentse a méhecskéket a faluban. Beszélnem kell a falu irányítójával, mielőtt munkának látnánk vele. -mutatott a mögötte érkező férfire.
-Anya! Anya! Egy tündérleány van itt és valami vezetőt keres. -rohant be kiabálva egy kisebb, szerényebb házba.
*Hamarosan előkerültek nem csak a gyerek szülei, de Knord, az előjáró is. Ő, ahogy sokan mások az itteniek közül, még emlékszik Émiára, a szürke valdára, aki jó pár éve visszahozott egy eltévedt kisfiút, így örömmel fogadták a szívüknek oly kedves faj egy újabb tagját. És természetesen a barátját is. Ahogy megtudta az érkezésük okát, elvezette a többi épülettől messzebb álló kis erdész lakhoz, mely mellett egy fa padon három méhkas is ki volt téve. Mint kiderült, az itt lakó favágó gondoskodik mindig az apró állatokról is, kiüríti a viaszt és kipergeti a mézet, ha eljön az ideje.
Ám most szomorú.

A padon ülő alak felé veszem az irányt. Gondolom rajta kell segitenem. Amint meglátja hogy valami eltakarja a napot felnéz. A szemében bánat és kétségbeesés lakozik.
- Hagy találjam ki. Nem túl jó a felhozatal manapság.- vetek egy pillantást a méhkasokra majd vissza az emberre és kinyújtom neki a kezem. - A nevem Veron. Zaphira engem küldött hogy oldjam meg a problémát.
Az álnév miatt nem aggodtam. Nem hiszem hogy itt bárkinek dolga lenne lanuraiában. A padon ülő alak felé veszem az irányt. Gondolom rajta kell segitenem. Amint meglátja hogy valami eltakarja a napot felnéz. A szemében bánat és kétségbeesés lakozik.
- Hagy találjam ki. Nem túl jó a felhozatal manapság.- vetek egy pillantást a méhkasokra majd vissza az emberre és kinyújtom neki a kezem. - A nevem Veron. Zaphira engem küldött hogy oldjam meg a problémát.
Az álnév miatt nem aggodtam. Nem hiszem hogy itt bárkinek dolga lenne lanuraiában.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

A férfi felnéz, csodálkozva szemléli az érkezőt, mintha a Holdról jött volna. Bár a mágusok népe néha erre jár és segítik őket nagy bajaik alkalmával, ám a legkevésbé sem számított arra, hogy ezúttal is küldenek a szövetségesek segítséget. Egy raktárakat felemésztő patkány járvány esetén vagy bármely nagyobb katasztrófa -esetleg dagorladi támadás- során bizton számíthatnak a Birodalom más népeire.
Ám ki foglalkozna olyan aprósággal, hogy a méhek nem dolgoznak!? Az édesítő szert pótolják a nagyurak kereskedelemből, talán a viasz hiánya okozott ilyen nagy fejtörést? Nem tudta meg abban a kis időben, amikor is szótlan nézte az előtte álló szemeit, ám hamar észbe kapott. Amit az istenek adtak, azt el is vehetik, két kézzel kell kapni minden lehetőség után.
-Ó, igen! Már egy ideje, hogy az én kis drágáim nem hajlandóak az otthonuktól eltávolodni. Akik kijönnek, csak köröznek körülötte, pedig most kéne begyűjteni a kemény tél beköszönte előtt az utolsó üveg mézeket, hogy kitartson nekik is és nekünk is tavaszig.
*Hangja aggodalommal volt teli, csak ő volt talán tisztában az egész faluban azzal, hogy mennyire szükségük lenne a téli készletekre az apró rovaroknak ahhoz, hogy túléljék, ha sokáig elhúzódik. A virágok kinyílnak, elvirágoznak majd termést hajtanak. Ez a természet rendje. Senki bele nem avatkozott -tudtukkal- az örök körforgásba, de most csak az istenek segítségében bízhat. No meg Veronéban.
A karosszékéből felkelve közelebb lépett a ház padhoz.
-Vizsgálódjon csak nyugodtan! Vagy amit ilyenkor szoktak csinálni. Mi nem igazán értünk a mágiához... Ha előbb enni szeretne, van egy kis hajába főtt krumpli a kályhán még, szívesen megkínálom.

- Előbb a munka. Ki tudná engedni a méheket?
Nem kizárt hogy segítene valamit. A méhek nem a legjobbak az érzelmek kifejezésében, de ha velük van valami, azt talán meglátom a  mozgásukon. Nem a legjobb kiindulási alap de egynek nem rossz ötlet.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

-Ki tudná engedni a méheket?
Az ember meglepődik a kérésen.
-De hisz nincsenek bezárva! Azt akarjuk, hogy szabadon tudjanak repülni és dolgozni.
*Hamarosan egy fehér ruhában tér vissza, fehér kesztyűben, ami át van kötve egy zsineggel a csuklóján. Fején egy kerek kemény karimás kalap, ami egy hálóval van borítva egészen a nyakáig.
-Azt hiszem, adtál egy jó ötletet. -mondja és a padot kihúzza. A bal kezében a füstölővel igyekszik távol tartani a méheket, de ahogy elhúzta a faltól a lócát leteszi a földre és a kasokat kezdi vizsgálni.
-Valami nincs rendjén. Látszólag szabadon járhatnak ki-be. De úgy repülnek, mintha egy láthatatlan falnak repülnének és visszatartaná őket attól, hogy messzebbre távolodjanak a kaptártól.

- Nem látok rá túl sok esélyt.
Rajtam volt a kesztyű úgyhogy át tudtam változtatni a kezemet pikkelyessé. Nem árt biztosra menni. Könnyedén megfogom a kaptár szélét.
- Túl egyértelmű lenne. Aki ártani akarna az üzletnek az nem ilyen egyértelműen tenné. Ha ez lenne a baj akkor az könnyen észrevehető lenne. Aztán márcsak hívni kéne egy mágust és hipphopp eltávolítaná. Nem hiszem hogy ilyen egyszerű lenne.
Közelebbről nézem a meheket de semmi. Lehetetlen kivenni bármit is a mozgásukból. Mint minden átlagos méh.
- Nem lehet hogy éreznek valami nyugtalanítót? Valami furcsa szag, hang, esetleg íz?

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

Az egyszerű ember lesújtottan nézte még egy kicsit a fonott házát a szorgos állatoknak, majd letette. Pedig megörült, hiszen ha tényleg egy mágus pajzsa tartotta vissza eddig a kirepülni készülődőket, akkor joggal bízhatott abban, hogy a tündérek hőse leveszi az átkot. Ha már ilyen dicsőn felvezették...
Kicsit távolabb hátrált, hogy ne zavarja jelenlétével az otthonuk védésére elszánt kis jószágokat. Tanácstalan szemmel nézte még mindig a lanuriai sárkányt. Az utolsó kérdését forgatta magában.
-Nyugtalanító szagot? Nem, nem tudok róla. Én nem éreztem semmi.
*No, nem mintha érezhetett volna valamit. Az emberek szaglása kimondottan gyenge, ha a rejtély hátterében ez áll, ők csak akkor érzik meg, ha már mindenki érzi. A vendég persze erről könnyen elfeledkezhet, hiszen ő egész életében -még kétlábú alakban is- érzi és hallja azokat az apró kis változásokat, melyek mellett a sheldék gyanútlanul sétálnak el.
Csingiling eközben a tetőn sütkérezik az őszi napsütésben. Jobb lesz kihasználni a még tartó jó időt, hiszen a távolban sötét fellegek gyülekeznek. És ha nem így lenne, akkor is ki tudja mikor ér véget az indián nyár és kezdődik el az egész napos esők évszaka?

~ Miért is kérdeztem? Inkább kezdjük az alapoknál.
- Nem változott mostanában bármi a falu életében. Furcsa új lakók, valami szóbeszéd, esetleg valaki akinek jól jönnek ha a méhek nem termelnének? Esetleg- Lassan felsóhajtok. Ez a leg rosszabb eshetőség de sajnos ez sem kizárható- esetleg valaki akinek örömet okozna a maga szenvedése?
Ha már a szagra nem jött rá remélem ezt a célzást megérti.Bosszú. Nem a legbölcsebb dolog a világon de attól még jelen van. A métely ami a világot emészti fel. És én vagyok a gyógyír.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

Az egyszerű embernek igen komoly fejtörést okozott a kérdés. Mi is lehet a megoldása? Ha ő azt tudná, akkor valószínűleg már régen nyomon járna. De tény, hogy jogosnak tűnik a felvetés, hogy valaminek meg kellett változnia ahhoz, hogy a mézgyűjtők is másként viselkedjenek. Hiszen csak nem szállt le egy isten, hogy kedvét lelje abban, hogy teljesen más viselkedést adjon annak a fajnak, ami már évszázadok során hűséges társa a dolgozó embernek!
-Haragosom nekem? Nem. Szerintem rossz nyomon jár. Mi egyszerű munkás emberek vagyunk, akik az ármányhoz nem értenek. A természet rendje, hogy együtt túléljük vagy együtt pusztulunk. Kinek lehetne érdeke, hogy ne tudjak a piacon mézet eladni? Vagy viaszt?
Legfeljebb csak azokról az álnok dagorladiakról tudom elképzelni, hogy ilyet tesznek. Megsötétedett a szívük az áruló elf vezetése alatt! De ők messze vannak és Antonius fejedelem megvéd minket tőlük. Itt van pár órányi gyaloglásra Fehértorony vára, nem merészkednek ide.
Ám valóban volt néhány változás az elmúlt hónapban. Egy gyógyfűárus telepedett le, aki megőrült. Azt állította, hogy ahol lakott a szomszéd falut a sötét sereg elpusztította, ő pedig elmenekült, mielőtt rájuk is sor kerülne. Ám néhány lovas járőr kiment ellenőrizni és úgy találták, semmi baja sincs az ő falujának. A szomszéd településükön meg csak egy kisebb fertőzés ütötte fel a fejét, pár embert elvitt, de mire oda értek, már eltűnt a kórságnak a nyoma is.
Hála a bölcs vezetőknek nyugalom van a határainkon belül. A járőrök elfogják a beszivárogni akaró kémeket, a seregeiket pedig feltartóztatják a határnál.
Az egyik nemes felesége is nem rég költözött ki ide. Jobb szereti a mi csendünket és nyugalmas életünket, mint a mindig zsivajgó kastélyt. Szívesen látunk mindenkit és a seregeink biztos kezét jelenti, hogy egy gazdag úri nő is megbízik a katonák oltalmában. Gyakran jár az erdőben és boldognak tűnik, ahogy mi mindannyian.
*Hosszúra nyúló helyzetleírása, mely nagy részét inkább annak ecsetelésére használta fel, hogy mennyire távol áll Evolyran népeitől a cselszövés és mennyire közel van már a nap, mikor a sötét testvérváros, Elsgaroth is felhagy a háborúskodással. Jóval kevesebb részt szentelt ténylegesen a faluban mostanában látott változásoknak. De hát ne kezdjen bele egy beszélgetésbe senki egy vidéki emberrel, ha nem akarja hallani végig! Falun nyugodtabbak az emberek és jobban időt szánnak egy kis csevegésnek a másikkal.

- Gondolom nincs rá sok esély hog ő a hibás. Azthiszem szétnézek a környékén. Talán valami rossz tapasztalatot szereztek.
Az alapoknál kezdek. A virágok. Nem igazán látok rajtuk semmit.
~ Gor. Segíts!
- Igen veron?
~ Van valami trükk a tarsolyomba?
- Mágia érzékelés. De csak sárkányszemmel megy.
~ Megteszi.
Átváltoztatom a szemeimet. Gor elmondja a mágiát. Nem igazán látok semmit a virágokon. Legalábbis a virágokon nem. Valami furcsa mágia lebeg a levegőben.
~ Gor mágiatörés.
- Nem lehetséges. A mágia folyamatos. Valaki megbűvölt egy tárgyat hogy folyamatosan sugározza a mágiát erre a helyre.
~ Talán ha rájönnénk hogy mi a célja.
- Talán.
Gyorsan visszaváltozatom a szemeimet. És a méhészre nézek.
- Megvan a probléma. Valami mágia van itt. Ha meg tudom fejteni akkor meg tudom törni. Legalább is talán.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

A kis valda oda repült a favágó -és alkalmi méhész- vállára és úgy nézték Veront, ahogy a virágos réten sétálgat.
-Hogyan lett egyébként a tündérek hőse? -tette fel a kérdést az egyszerű ember.
-Öööömmm... kinevezéssel. -igyekezett a megkérdezett minden tudásával a legelfogadhatóbb választ adni, amire amaz kicsit összezavarodott- Hogyan másként?! Tudod nálunk a hősöket ki szokták nevezni. -tette hozzá kicsit magyarázkodva.
-És hogy nevezik ki?
-Hát... a Merenhy úrnők! Minden hőst ők neveznek ki. Más nem is kaphatja meg ezt a címet.
-Á! Szóval akkor … -kicsit elbizonytalanodott- főállású hős.
-Igen! -majd kicsit elgondolkodva- Azt hiszem. Vagyis azt hiszem már az.
*A hangját hallva az az érzése támadhat a nem túl figyelmes hallgatóknak, hogy Csingilingi nem épp biztos a dolgában és mintha a felét csak most találná ki a történetnek. Pedig ő tényleg igyekezett a tudása legjavát adni a válaszoknál és átgondolni az eddigi ismereteit hozzá.
-Megvan a probléma. Valami mágia van itt. Ha meg tudom fejteni akkor meg tudom törni. Legalább is talán. -mondta a Ragyogó Tölgyes hőse.
-Pompás! -örvendezett a kísérője- Akkor már csak idő kérdése.
*Az ember arcán valami olyasmi ült ki, hogy ő szinte érezte, hogy valami ilyesmi lesz a dolog mögött. Csak túl járatlan ezekben a kérdésekben, hogy pontosan fogalmazzon.

Elfordulok és újra sárkányszemmé változtatom a szemeimet. Egy jó ide figyelem de nem tudom megfejteni. Hirtelen változik valami. Egy szín sáv fényesebbé válik.
- A mágia valamit felerősít. Egy szagot. Hát persze. A mágia felerősít. Egy inger ami távol tartja a méheket. Talán egy szag. Világos. Egy mágia segítségével felerősíti a szagot hogy ne oszoljon szét és ne lehessen visszakövetni a forrásig. Nagyon okos. Hmm. Minél közelebb van a mágia forrása annál erősebb. Valószínűleg a faluból sugározzák. Csak meg kell találni a forrás és a szag napokon belül szertefoszlik.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

A kis szárnyas lénynek hirtelen felcsillant a szeme.
-Hogy erre nem gondoltam hamarabb! -csettintett egyet az ujjaival- A gyógyfüves. Emlékeztek, azt mondtuk, hogy nem rég költözött be a faluba gyanús körülmények között. És minek van illata? -ravaszkás vigyor bujkált a szája szélén- Majd kiverjük belőle a beismerő vallomást és véget is vetünk az átoknak.
*A munkás ember hitetlenkedve nézte az apró lényt, kibe hirtelen több agresszivitás szorult, mint három farkasba.
-Nem, tényleg nem hiszem, hogy ő lett volna. Nem lehet, hogy a mágus csak átutazóban volt és itt hagyott valakinél egy ilyen tárgyat megőrzésre? Ha én dagorladi szabotőr lennék, nem maradnék a tett helyszínén. Inkább csak megkérnék valakit, hogy vigyázzon a varázstárgyra, amíg vissza nem jövök és eltűnnék, mielőtt felfedik a szándékaimat.
*Mind a ketten álltak és várták, hogy a lanuriai végre megtalálja, kinek a házában rejtőzik a gonosz eszköz.

- Mindkettőtöknek igaza lehet. Nagy rá az esély hogy a gyógyfűvesnél van a tárgy de arra is hogy nem tudja hogy meg van bűvölve. Az is lehet hogy pénzt ajánlottak neki ha magánál tartja. Ha megkeressük a tárgyat és levesszük róla a bűbájt az elég. Amúgy sem hiszem hogy az erőszak túl jó megoldás lenne
~ egy sárkány erőszak mellőzésére próbál sarkalni egy tündért. Ilyet se látott még a világ.
A méhészhez fordulok
-Csak mutassa meg hogy hol lakik a többit pedig bízza ránk.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

Helyeslően bólintanak a megfontolandó szavakra. És elindulnak hármasban a gyanúsított házához. A falu szélén, a favágó félig erdőbe épített lakától nem messze áll az a ház, melyet láthatóan nem rég építettek.
Külsőre igen szerény, nádfedele és tapasztott vályog fal nem a legnagyobb pompában ragyog. Ám a visszafogott külső mögött belül gazdagon megpakolt polcok fogadják a betévedőt, különféle szárított növényeket vagy épp üvegcsébe tárolt kivonatokat kínálva nekik.
Nem is véletlen, hogy az épp egyik üvegszekrényben turkáló kopaszodó férfi vevőnek nézte az erdészt, a kis tündért és a sárkányt.
-Jó napot! Segíthetek valamiben? -kezdte mosolyogva.

Mielőtt belépek a boltba felveszem a maszkot hogy át tudjam változtatni a szemeimet. A boltba belépve nem látok semmi furcsát. Amikor a nő megérkezik látom hogy valami mágia lengi körül.
~ Szóval magánál tartja a tárgyat. Okos.
- Ami azt illeti igen. Lehet hogy nem ismeri a nevem de én egy nemes ember vagyok - ebben a köpenyem megerősít. - Tudja pár napja elloptak tőlem egy nagy becsben tartott tárgyat. A tolvajt nem sokkal az után kaptuk el hogy áthaladt a falun de nem találtuk nála a tárgyat. Nagy pénzjutalmat ajánlok annak aki nyomra vezet. Nem tud valakit akinél elkezdhetnék kérdezősködni?
Ennek elméletileg működnie kell. Ha megőrzésre adta oda rájön hogy lopott tárgy van nála. Ha pénzt ajánlottak neki így még többet kap. Legalább is kapna.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

Az eladó nagyon meglepődik a dolgon szemlátomást.
-Sajnos nem tudok semmit a történtekről. -mondja kikerekedett szemekkel. Nyakában ott lóg egy balsorstól óvó amulett, melyet még nagyon régen egy kirakodó vásárban vett egy öregasszonytól. Bár mágia nélküli sheldeként hitt is benne meg nem is, mindig magánál hordja. Így amikor elmenekült a régi falujából, már nála volt.
Ám a tündér kíváncsian repkedett körbe, hiszen a füleivel hallgatta a párbeszédet, ám érdekelte, hogy miket gyűjtött a bolt tulajdonosa és árul a vevőknek. Sok ismerős volt közöttük, bár az ő népe nem betegszik meg, így háttérben marad mindig is a legtöbb ehhez kapcsolódó tudás hosszú életük során.

/Nézd majd át az előző reagomat és a tiédet, nálam nem nő, hanem kopaszodó férfi az eladó. De én is javíthatom az enyémet, ha gondolod. PM-ben megdumáljuk./

- Szóval maga nem veszi be. - ránehezedek az asztalra és a fickó szemébe nézek. - Akkor kérdezek mást. Van magánál bármilyen tárgy amiről úgy tudja hogy mágikus hatalma van. És ne hazudjon. Megérzem ha hazudik.
Úgy markolom az asztalt hogy szinte szétreccsen az ujjaim alatt. Ha most sem mondja el kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

A kereskedő értetlenül pillant hol az egyik-hol a másik vendégére. Egyre láthatóbb lesz, hogy zavarja az, ami történik. Az alkalmi méhész elfordítja a fejét és igyekszik kerülni a tekintetét. Néha úgy tesz, mintha keresne a szemével valamit az áruk között, majd ismét a földre szegezi, úgy áll Veron háta mögött. Ő már kifejtette korábban is, mennyire nem ért egyet a segítő gyanakvásával.
-Csak ez a nyakdísz. Már nagyon régen vettem Nardurban, a királyok városában vásárfiaként. -mondja a gyógyfüves és leveszi a nyakából a rúnákkal vésett agyag korongot- A boszorkány, aki eladta azt mondta, távol tartja az ártó szándékot és a rossz szellemeket. Nem tudom, hogy valódi-e, de úgy gondoltam, ártani nem árthat.
*Csingilingi figyelmesen bámulja a bőr szíjon a kézben lógó medált. Úgy tűnik, mintha darthar védő igék lennének rajta, de arról a mágia ágról nagyon gyér az ismerete. Nem jut tovább annál, hogy valódinak látszik.

Amint átnyújtja a medált rögtön látom hogy ez sugározza a mágiát valamint egy másik bűbályt is ez irányít. Jól ismerem ezt a bűbályt. A régi orgyilkos társaim is használták.
- Sajnos el kell hogy szomorítsam magát. Először is ennek a medálnak semmi köze sincs a szellemek távoltartásához. Ez a medál egy szagot tart fennt a favágó méhei közelében hogy ne hagyják el a kaptárt. Másodszor pedig ez a medál nem Nardurból van. Ezt a medált egy mágus adta magának valószínűleg nem is olyan rég. A medál módosította az emlékeit hogy ne lehessen összefüggésbe hozni a méhekel. Amennyiben kívánja levehetem róla a rontást de ha nem kíván igényt tartani rá akkor tanulmányoznám.

/Veron, Az Apró tanya gondjai/

-Bármikor nyugodtan tanulmányozza! -mondta feltett kézzel az idős shelde, jelezve, hogy eddig sem hitt benne, hogy bármi is múlna ezen a csecsebecsén az életében- Nem ártanék azoknak az embereknek, akik befogadtak a veszély óráiban és ha ezzel segíteni tudok...
Ám kizárt dolognak tartom, hogy befolyásolta volna az emlékeimet. Ez a nyakamban volt, mióta megvettem...
-Áhá! -csettintett az ujjával megint a kis valda- Most megvagy. Arra az egy kérdésre válaszolj, hogy a nyakadban lógott, akkor hogy nem hatott az ottani méhész segítőire az illat! Na ügye, hogy megfogtalak.
*Diadalmasan mosolygott a sárkány vállán a kis szárnyas lény, majd örömében felröppent a levegőbe, hogy kétszer megkerülje a kalmárt.
-Méhek? De hisz... abban a faluban nem is voltak méhek! A méhészünk Ulrich atya volt, Aranamophe istennő papja. A kaptárakat mindig kivitte messze a falutól a szántók, mezők és erdők közepére. Sokszor hetekre eltűnt és amikor előkerült, általában a templomba visszavonult. De akkor sem hozta az állatokat magával...
*A barátja fülébe súgta Zaphyra küldötte nagyon halkan:
-Segíts Veron! Már majdnem megfogtuk, csak nem jut épp semmi eszembe.

Egy varázsígével eltávolítom az emlekbefolyásoló bűbájt és blokkolom a másodikat. A gyógyfüves zavarodottan néz a médálra. Nem tudja eggyeztetni a hamis és a most felszabadult emlékeket. Elteszem a medált.
- Eleget láttam. Maga artatlan. Köszönjük az eggyütműködést.
A boltból kilépve megmagyarázom a döntést a tündérnek:
- Mint már mondtam a szagot nem a medál állította elő. A medál csak felerősitette. Különben is. Észrevettem volna ha megjátssza a zavarodottságot.
A favágóhoz fordulok.
- A mágiát ártalmatlanítottam. Néhány óra és a szag eloszlik.

/Veron, Az Apró tanya gondjai megoldva/

Az árus igen csak összeszedetlen, miközben a lanuriai, a valda és a favágó ember elégedetten távozik a boltjából. Kelleni fog egy kis idő számára, hogy helyre tegye a dolgokat. De az igazság majd kárpótolja mindenért.
A tündérek hőse viszont kis, szárnyas kísérőjével elbúcsúzott másnap reggel a falutól és az Alceron-fennsík felől igyekeztek a tündérek erdejébe visszatérni, hogy beszámoljanak a történtekről Zaphyra úrnőnek. Még nem is sejtették, hogy...
Miket beszélek? Hiszen ez már egy másik történet és nektek most aludnotok kell. Bújjatok az ágyba és majd holnap elmesélem... ha jók lesztek.

/Következő kaland az Alceron-fennsíkon kezdődik a mágusok földjén, ha szeretnéd./