4. Luth Diron barlangja

*Támadtak. Az újdonsült vezérük "halála", mert hiszen honnan tudhatnák pár pillanat után és egy mozdulatlanul fekvő test közelében hogy él e vagy hal? Szóval mindezek után is megpróbáltak felállni. A tarolás sikeressége nem is lehetett megkérdőjelezni. Lehet, hogy már Dreamien is rájött, de egyikük sem varázstudó. Közel akarnak kerülni hozzá a támadáshoz, s amíg ezt nem tudják megtenni, addig nincs esélyük sem. A következő roham már Lyllennel a kezében érhette a mágust, s talán ez is volt az oka, hogy olyan hevesen, "vágta zsebre" szegény tündérkét. A következő és egyben utolsó varázslat viszont (újabb?) életet követelt. Az egyikük pont a fejét ütötte be, s a véres nyom nem hagyott kétséget afelől, hogy fel fog e ébredni még. A megmaradt kettő, azok akik alapból is már a falat támasztották volna, ha nem támad még egy vezér egyéniség köztük, fél térden állva, egymásra néztek.
Addig Lyll szépen összevérezte Tifar zsebét belülről...
A két maradék dagorladi eldobta a kardját, és felemelt kézzel álltak fel.*
-Jól van, feladjuk.
*A kérdés, hogy egy evolyrani isthar hogy oldja meg a problémát. Azaz ez volt a nagy kérdése e kettőnek. A leglogikusabb az lenne, hogy őket is elpusztítsa. Hiszen ellenségek.
Közben a kis tündérke egyre hevesebb és fájdalmasabb levegő vételére figyelhetett fel a mágus. Egyszer még mocorogni is érezhette, de egyik lába s mindkét karja béna lévén, nem tudta magát rendes helyzetbe tenni. És levegőt se kapott ott rendesen... valószínűleg a vérveszteség és a sokk hatása miatt.
Ilyenkor félő, hogy a beteg elájul ami pedig a mostani állapotában végzetes lehet.*

- Álljatok a barlang falához. Lássam a kezeiteket!
*Szemmel tartja őket, amíg teljesítik parancsát, de azt is, akit a földön hagyott. No, nem a vérző fejűt, a körülötte terjedő vöröslő tócsa bizony egyértelművé teszi, hogy meghalt.
Azt, akit csak „ellökött” kétszer is, azt viszont nem közelíti meg.*
- Solo bona!
*Nyújtja kezét a fegyver felé, amit elejtett esés közben, s hasonlóképpen gyűjti be a másik két dagorladi fegyvereit is, akár engedelmeskednek neki, akár nem.
Ekkor már keze a zsebében matat, hogy a kis tündért kivegye onnan.
Úgy helyezkedik, hogy a területet beláthassa, miközben a kis testet tenyerére fekteti. Hátát sziklának veti, szemben a két dagorladival.
Most a bot is csak hozzá van támasztva mellette a sziklafalnak, a kard pedig ismét hüvelyében pihen.
Első dolga a vérzés elállítása.
Ujjaival finoman csípi össze a vágott sebeket, s minden alkalommal halk „Fortis vica” hangzik el, miután újabb és újabb kötés jelenik meg a tündér testén. A vérzést elállítja, de tudja, hogy most napokig nem lehet majd levenni a kötéseket, hacsak nem akarja, hogy újra meginduljon a vér.
Dreamien érzi a távozó erőt, de nem fél, csak idő kérdése, és végleg megnyugtatóan rendeződnek a dolgok.
Tisztában van vele, hogy a kettő, vagy rosszabb esetben három dagorladi mindaddig veszélyes, amíg nem tud velük külön foglalkozni, de a tündér az első.
Mikor végre a sebek ellátásra kerültek, meleg tenyerét végighúzza Lyllen kis teste felett.*
- Vividus!
*Alap varázslat, számtalanszor használta, de mégis ha nem is azonnal, képes gyógyítani. Főképp egy ilyen kis lényt.
Ezúttal nem teszi le, sem zsebébe, sem pedig máshova. A botot másik kezével fogja meg, s úgy néz a két dagorladira.*
- Leülhettek, de lássam a kezeiteket! Várunk egy keveset.
*Valóban rájött, hogy mágikus támadásra tőlük nem kell számítania, de ettől még nem becsüli alá őket. Elgondolkodik, hogy talán el kellene altatnia őket, de túl sok erőt venne igénybe, s inkább megfontoltan sáfárkodik erejével, semhogy aztán túlzottan kimerítse azt.*

*Csak annyit vett észre, hogy hirtelen sötét lett, majd a nagy kezek kivették a fényre, a zsebből. Jobb is, ott már nagyon nagyon kényelmetlen volt. Vett egy hatalmasnak mondható levegőt. Közben a két dagorladi engedelmeskedett.
Lyllen bágyadtan tűrte Dreamien varázslatit. A fel fel lépő fájdalomra összehúzta magát, és akaratlanul is felszisszent, de összességében elég mozdulatlan volt. Ez pedig jelenthet még nagyon rosszat is. Mondani akart valamit, de egyelőre nem jött ki hang a torkán. A picinyke mondhatni lüktető test Dreamien kezében maradt, míg rászólt a dagorladiakra. Azok leültek, és úgy nézett ki, mindent úgy tettek ahogy a mágus parancsolta.
Lyll nem nézett a dagorladiakra, nem foglalkoztatták.
Dreamient figyelte, és akaratlanul a szívébe férkőzött a gondolat, hogy talán mérges rá.*
~Nem beszél hozzám.... haragszik....

*Nem is kellett olyan rettentően sokat várni, mert megérkezett az, amire várt a mágusvezér. Lódobogás hallatszik, s a lovasok, még ha a dagorladiak reménykedhettek volna is, a mágusok hadseregének egyenruháját viselik.
Egyikük, aki elöl érkezett, egy kemény arcú csatamágus ugrik le a lováról, mikor a barlang szájához ér. Ruganyos léptekkel halad a vezér felé, miközben társai, kettesével szállnak le a lóról, hogy aztán felállítsák, s meg is bilincseljék a dagorladi túlélőket, miután átkutatták őket újabb fegyverek keresve náluk.
A tiszt köpenye belsejébe nyúl, megállva az isthar előtt meghajol előtte, majd az írást átnyújtva meg is szólal.*
- Megérkeztünk, uram, ahogy parancsoltad.
- Épp időben, Armin, épp időben!
*Áll fel Tifar, aki ekkorra már guggolásban pihent, kezében még mindig a tündért tartva. Átveszi a levelet, amit sebtében, indulás előtt írt, s hagyott szobájának asztalán, csak a torony aljában, már lováról üzenve Armin Blakcwoodnak, hogy hol találja, s hogy dagorladi behatolók ellen indult. Ekkor kiált fel az egyik mágus, aki a földön fekvő dagorladit vizsgálja.*
- Még él!
- Őt is kötözzétek meg és fel az egyik lóra.
*Hangzik a fényhozó utasítása, majd két katonát még a halott mellé rendel. Az ő dolguk lesz gondoskodni az elhunyt ellenségről. Tifar nem tűri az elesett ellenség megalázását, még ha ez nem is volt sosem a mágusok szokása. Úgy érzi, a tiszteletet ők is megérdemlik, ahogy Etelének is megadta, miután legyőzte.
Armin eközben felemeli, majd a vezérre nézve a nyergére erősített táskába teszi egy kendőbe burkolva a levágott kézről lehúzott gyűrűt. Talán a vezér elfelejtette, de tisztje nem, s amikor alkalma nyílik rá, oda is adja neki a varászszert.
Hamarosan a mágusok osztaga is lovon van, a három foglyot a lovakra kötözve viszik magukkal, elől, hátul, oldalt is biztosítva.
Dreamien az élen halad, karjában még mindig Lyllent nyugtatva, de félig út közben is szemmel tartva a fiút. Armin kissé lemaradva követi őket, míg a vezér mellett két csatamágus lovagol.*
- Ne aggódj, Lyllen, már jóra fordulnak a dolgok!
*Szól csendesen a tündérhez. Volna hozzá kérdése, de amíg Minäril Calath falai között a gyógyítók nem vizsgálják meg, nem nyugodhat meg egészen.*

*Mindent szomorkás szemeivel követett, amennyire tudta, de néha fájdalmas grimaszokba torzult arcán meglátszik, hogy a legkisebb mozgatás is szenvedés számára. Majd visszatér Tifarra. Őt fürkészi, rá akar jönni, hogy mi a gond, miért nem szól hozzá. Valahogy meggyőződése, hogy miatta van ez, és abban is, hogy Tifar is így gondolja. Haragszik rá. Majd olyat hall, ami a fényhozótól ugyan teljesen természetes, de a kis tündérke nem várta volna. Ha beszél is, valami olyasmire számított, hogy leszidja. Elmondja majd mindenféle meggondolatlannak és, hogy ha tudja, hogy ilyen alakok üldözik, miért nem húzódott meg valahol. Mert ezt kellett volna tennie nem? Könnybe lábadt szemmel néz rá, nagy szemeivel a mágusra, majd....
el is törik a mécses. Halkan, de sűrű könnyek közt kezd el sírni. Nem tud mihez kezdeni. Ez már túl sok volt. Ráadásul meg se tud mozdulni szinte, és fáj mindene. A szárnyát nem érzi, nem is látja. Lehet, hogy leszakadt és soha többé nem fog tudni repülni. Ezek után nem is mondhatja már magát tündérnek.
A sírás csak egyre jobban felzaklatta, ahogy belekezdett szakadtak fel az újabb bánatok, és végül rázta is a kis tündér szárnyait, mert megmaradtak, csak itt ott durván megszaggatva. Akarta mondani, hogy "sajnálom", és hogy, "ne haragudj rám", de nem jött ki hang a torkán. Lehet, most már a fojtogató könnyek miatt.*

*A mágusvezér látja kis védencének arcán a fájdalmas grimaszokat.
Képtelen úgy ülni a lován, hogy ne okozzon fájdalmat a rengeteg sérülés közepette a tündérnek.
Lovas csatamágusai őrizetük alatt tartják a két dagorladit, meg a harmadikat is, aki még láthatóan nincs magánál. A taszító bűbáj úgy tűnik, rendesen kiütötte őt.
Tifar nem is foglalkozik velük.
Megsimogatná a kis lényt a karjában, de nem meri. Erős kezei durvák ahhoz, így csak meleg, barna szemeit nyugtatja időnként a kis lényen.*
- Takarékoskodj az erőddel. Súlyosak a sebeid.
*Nyugodt, mély hangján szól a tündérhez, mintha bizony apja lenne, jóllehet, azt még ő is tudja, hogy a tündéreknek nincs apjuk.
Az út csendesen telik, s a harcosok sem beszélnek egymás között, ahogy a város felé haladnak. Lassan feltűnnek a távolban Minäril Calath tornyai, s a mágia egyre jobban átjárja a környéket. Mintha a csatamágusok is jobban éreznék magukat tőle.
Dreamien Odin nyakát paskolja meg szabad kezével. Botját nem kell tartania, hiszen nyergén ott a tartója neki, csak ki kell kapnia onnan, ha szükség van rá. Calassë is ott lóg az oldalán, miközben deres csődöre hátán a mágusok fővárosa felé közeledik.
Ninquë és Níra már várják vacsorára, de egyenlőre még nem mehet. Üzennie kellene nekik, hogy késni fog, mert ilyen állapotban Lyllent nem viheti egészen fel az Alceron-fennsíkra. Talán még bele is halna az útba.*

*A kedves parancsra csak még jobban kezd el folyni a könnye. Nagyokat sóhajtozik és nem tud leállni a sírással. Rázza piciny vállát, s ezzel együtt a szárnyait is, ami meg újabb fájdalommal tölti el. Sajna ez sem elég arra, pedig már szeretné is abbahagyni. Egyértelműen az ájulás környékezi. Az egyik harcos, aki Dreamien mellé volt rendelve, szintén nem egy kis rangú csatamágus, a vezér elé üget és tisztelettudóan üdvözölve szólítja meg.*
-Uram.
Előre megyek szólni az Ispotálynak, hogy felkészüljenek a tündérre.
*Hiszen mindenki látta, hogy kit tart az isthar a kezében. Ezzel nem lehet ellenvetése Tifarnak, így a lovas el is indul. Azonban az Ispotály előtt nagy fejetlenség várja mind a katonát, mind Tifart. Nagyjából azalatt, amíg a vezér a dagorladiakkal harcolt, egy rab megszökött a börtönből és varázstudó lévén nagy károkat okozott a fő téren. Holtak, súlyos és enyhe sérültek kerültek az ispotályba munkát adva minden tagjának egyszerre. Az ágyak, szobák is megteltek. Egy nővérke sietett ki a vezérhez.*
-Nagyuram.
Sajnálom, de nem tudunk túl sok figyelmet szentelni a tündérkének.
Apró termete miatt az ispotályban jelenleg nagyobb veszélyben lenne mint máshol.
*De azért kezébe veszi Lyllent, és felmérve a helyzetet, elmond pár gyógyító és nyugtató varázslatot is. Látja a szárnyán is a sérüléseket s egy újabb varázslattal összecsípi amelyre Lyll mintha új erőre kapna felugrik fájdalmában.
A nővérke lefogja, nehogy kiessen.*
-Bocsánat, kedves, de muszáj megtennem, ha repülni akarsz vele.
*Lyllen csak sírásra görbült szemeit mereszti rá, a nővér pedig egy biztató mosolyt.*
-Rendben leszel. Jobban is vagy mint mondták.
*Ezzel a vezérhez fordul.*
-Van esetleg valamilyen lehetősége máshol ellátni a tündérkét?
Tényleg nagyon sajnálom, de jól lesz, ha pihen sokat, egy kis sokkot leszámítva.
*Ekkor veszi észre a vezér karját.*
-Uram. Óhajtja, hogy ellássam a karját?
*A választól függően tesz, s talán úgy esik, hogy visszaadja Lyllent.
Ekkor lép oda az előre lovagolt csatamágus.*
-Vezér. A szökött rabot már elfogták, és fokozott felügyelet mellett bezárták.
A szükséges óvintézkedéseket megtették. Feltehetően nem szabadul ki még egyszer.
Kívánja megnézni?
*Ezt mind Tifarnak, feltehetően Lyllennel a kezében, egy Ispotályban ahol a fejetlenség uralkodik, és ahova nem tehetné le.*

*Az isthar csak bólint a katona szavaira. Menjen, csináljon helyet az ispotályban.
Megérkezésükkor a csapatnak szembesülnie kell, hogy az ispotály igencsak le van terhelve. Mintha csak csata után lennének. Dreamien nem is gondolta volna, hogy lesz olyan állapota a városnak, amikor a gyógyítók ennyire le lesznek foglalva.
Most mégis ezzel kell szembesülnie.
Az elé siető ápoló további rossz hírekkel szolgál.
A mágusvezér türelmesen hallgatja végig szavait. A tündért mindeközben kezében tartja, még az sem érdekli, hogy esetleg a kis lénynek vére is kezére kerül. Már jó ideje nem fél a vörös folyadék érintésétől, ellenben úgy érzi, hogy Lyllen kis összetört teste nála van a legnagyobb biztonságban. Az ápoló minden bizonnyal gyógyító is egy személyben, ugyanis ott, a vezér tenyerén fekve látja el gyógyítói feladatát, már ami a szárnyak további ellátását illeti.*
- Jobb híján az otthonomba viszem. Nem ez lesz az első eset, hogy nálunk száll meg.
*Gondolkodik hangosan Dreamien, miközben a kezében szenvedő kis tündért figyeli.
Megrázza a fejét.*
- A vállammal nem lesz baj. Inkább még valamit kérnék. Én nem tudom elaltatni, de maga igen. Az utat könnyebben fogja viselni, mint így, éberen, amikor minden mozdulat fáj. A fennsík nem könnyű útvonal.
*Amikor végre azt látja, hogy a tündér ott alszik a kezében, akkor érkezik meg a korábban is buzgó mágus. Farfan, ha jól rémlik neki a neve. Újra lepillant a tündérre, majd Arminhoz és az ügybuzgó csatamágushoz fordul.*
- Zárjátok be a három dagorladit is. Nekik is megerősített őrséget, aztán nézz rá, Armin a szökevényre is. Holnap reggel én is jövök, de most hazaviszem ezt a kis sebesültet.
*Ott, a tündérrel a kezében még egyszer körbenéz, aztán rámutat négy csatamágusra, majd úja Arminra pillant.*
- Ők legyenek az őrök. A halottak családjához juttassatok el egy-egy részvétnyilvánítást, az ispotályban pedig, ha nem bírnak a sebesültekkel, hívjanak be a pihenő gyógyítók közül néhányat!
*Hamarosan már Odin hátán mássza az Alceron-fennsík emelkedőit az éjszakában. Botja végén a hegyikristály halvány derengéssel világítja meg az ösvényt mind a ló, mint lovasa számára, s eközben Tifar a börtön megerősítésén gondolkodik. Nem engedhetik meg, hogy akár varázstudók, akár másmilyen rabok csak úgy megszökhessenek onnan.
Kezében ott alszik a tündérfiú.
Amikor Lyllen felébred, egy bölcsőben fekszik, a puha ágynemű védelmezőn öleli körbe.
Ha kinyitja szemeit, egy ugribugri, aranyszőke hajú kislány barna szemeivel találkozik elsőre, aki csendbe nézi őt, míg észre nem veszi, hogy ébren van.*
- Anyuci…anyuciiii! Felébredt a tündérke!

//Időn túli játék Formenyaval//

*Eltelt némi idő azóta, hogy lábaival erre a vidékre lépett. Legutóbbi ittjártakor csaknem itt hagyta a fogát is abban a barlangban. Ha az a magának való mágusnő nem lett volna itt, hát nem hitte, hogy élve távozott volna a barlangi trollal való harcból.
Botját erősebben megmarkolva lépett közelebb az egyik vaskosabb fa törzséhez. Gyors szemrevételezéssel megállapította, hogy nem épp egy hangyabolyba igyekszik beleülni, így aztán nyugodt szívvel telepedett le az árnyat adó fa alá. Onnan nézte az erdő szélén hagyott, lelkesen legelésző lovát. Zothárnak esze ágában sem volt kimászni a napra ebben a hőségben. Az év legmelegebb időszaka volt ez a mostani. Hát úgy döntött, addig nem teszi ki lábát az árnyék hűséből, míg a nap forrósága alább nem hagy.*