4. Luth Diron barlangja

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Vas. Nov. 28 2010, 13:32

*A lány harcának zaja visszhangzik a barlangon keresztbe-kasul.
Etele hallja, hogy szólítja is őt. Tudja, hogy a barlang terheli a belépők lelkét, s nem könnyű elviselni. Ő már nem érez félelmet, a gyűlölet lassan minden más érzelmet elnyom benne.
Határozott léptekkel halad a csata felé.
Orrába a kívülről érkező friss levegő olyan bűzöket hoz, amikről pontosan tudja, hogy a lányt élőhalottak lepték meg.
Ez csak könnyebb, mint amivel már mások találkoztak.
Etelét is ezek támadták, de ő inkább Antonius kardját használta.
Gyilkos darabolást végzett bennük.
Mire odaér, rendesen körbevették Aryát és balszerencséjére olyan szakaszán van a járatnak, ahol az kiöblösödik, így van helyük és neki nehezebb több irányból védeni magát.
Barlon első támadása hátulról, fejen találja az első zombit.
A koponya a rajta felrobbanó tűzgömbtől ragacsos darabokra robban szét.
Antonius éles kardja a következő fejét is elválasztja a törzsétől.
Erre már a többiek is észlelik a második élő mágust és ezzel Arya támadóinak egy része is elindul ellene.
Közben pillant meg egy jogart, melyből csak úgy árad az erő.
Kezét nyújtja felé, miközben a kardot hüvelyébe tolja, botját pedig épp mellkasának támasztja.*
- Solo bona!
*A jogar a kezében, s érzi, amint az erő áramlik tagjaiban. Felcsillannak szemei, szája gonosz vigyorra húzódik.
A következő zombit visszakézből vágja képen a jogarral, s a csontok reccsenéséből hallatszik, hogy törik el a nyaka is az ütésben az élőhalottnak.
A következőt már botjával küldi el egy eddig nemigen használt varázslattal. (Sosem tudta végrehajtani, meghaladta az erejét)
- Resectum tracta!
*Rápillant a lányra.*
- Ideje lenne kimenni innen, Arya, ahol bejöttél!

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Vas. Nov. 28 2010, 17:26

*Kezd szorult helyzetbe kerülni, de végre megjelent "megmentője". Furcsa, hisz eredetileg maga Arya a megmentő. Milyen könnyen válik mentettből megmentő. //Bocsánat a szójátékért, de nagyon tetszik Very Happy

// A bűz orrfacsaró, de nem számít, harcolnak tovább. Arya elvigyorodott, amikor Etele rátalált a jogarra.*
-Neked hoztam.-
*Már éppen menni készülnek, a barlang kijárata felé tartanak. A lány ismét beköti az orrát és a száját az anyaggal, majd Etelének is dob egy rongyot. *
-Ezt kösd a szád elé!-
*Egy-két flamma pila még elhangzik, megy egy-két ütés, meg szitkozódás, de végül kiérnek a barlangból. Ekkor Etele megláthatja a különös őrséget, ahogy édesen szunyókálnak a füstölők között. Arya int neki, hogy menjen tovább, majd végre egy fa mögé érnek, ahol már nem hatásos a füstölő. Arya első dolga volt levenni a rongyot, és már turkált is a tarisznyájában.*
-Ezt neked hoztam.-
*Mondta, miközben átnyújtott a férfinak egy kis kenyeret meg vizet. Közben azon gondolkodott, mit mondjon Dreamiennek, hogyan veszítette el a jogart.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Vas. Nov. 28 2010, 21:43

*Arya is szabadul az élőhalottak nyomása alól, így végre át tudják mindketten verekedni magukat rajtuk.
Ahogy átjutottak, Etele nem közéjük, hanem a járat plafonjába vág egy tűzgömböt, aminek hatására az onnan lógó sziklatömbök zúdulnak lefelé a maradék élőhalottak nyakába.
Egy kis időt nyernek így mindketten, amíg kifelé rohannak. A darthar sem levegőt, sem időt nem szakít arra, hogy kérdezzen. Ráér majd nyugodtabb körülmények között.
Persze az előbbi kísérlet nem jelenti azt, hogy a barlang ne tudna további zombikat állítani az útjukba, s állít is.
Repkednek a tűzgömbök, reccsennek a csontok, hullanak a fejek.
Elkapja a felé szálló rongyot, miközben kérdő tekintete a lányéval találkozik.
Ellenkezne, de valami azt súgja, jobban teszi, ha ezúttal engedelmeskedik neki.
Fel is köti, és ahogy kiérnek, jól is tette, mert ott füstölnek a füstölők és alszanak az őrök.
Elismerően tekint Aryára, nem gondolta volna, hogy meg tudja oldani ezt kívülről.
Átveszi a kenyeret és a vizet, miközben a jogart övére akasztja. Iszákját elhagyta még az üldözés alatt az erdőben, így jól jön a táplálék.*
- Kössz!
*Ennyi. Nem több, nem kevesebb. A jogarért, a mentőakcióért, az ételért. A darthar nem híve a felesleges hálálkodásnak, számára ebben az egy rövid szóban benne van minden, aminek lennie kell.
Gyorsan majszolgatja a kenyeret és issza a vizet.*
- Menjünk innen!
*El is indul úgy táplálkozva a fák közé, remélve, hogy Arya is követi őt oda.*
- Mi újság van Tifarnál?

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Vas. Nov. 28 2010, 22:56

*Akár meg is sértődhetne, hogy a férfi csak egy "kösz"-t nyom a képébe, de letudja annak, hogy az most éhes, fáradt, izgatott, stb. Jobban megsértődne, ha ennyit se mondana. Sokat töprengett azon, hogy vajon mennyire volna hálás a férfi. Felmerült benne, hogy inkább csak elvárással nézne a lányra, és természetesnek tartaná, hogy megmenti. De talán most nem így volt. Talán most tényleg szívből jött az a "kösz". De szeretné biztosra tudni. Nézi, ahogy majszolja a darthar a kenyeret és vedeli a vizet. De tetszik a lánynak ez. Mindig is szerette nézni, ahogy a férfiak esznek. De nem tudná megmondani, miért. Arrébb mennek. Etele már kérdez is. Arya körbenéz. *
-Még mielőtt mesélek, elmondom, hogy majd vissza kell mennem az őrökhöz és a füstölőket el kell tüntetnem onnan. Nem hagyhatok bizonyítékot. Dreamienék tudják, hogy van füstölőm, csak azt nem tudják, mire jó. De ebből rögtön rájönnének, hogy én segítettem neked. Az őröknek nem is volt alkalmuk engem meglátni. Csak arra fognak emlékezni, hogy mind elaludtak. Képzeld!-
*Folytatta ragyogó szemekkel lelkesen.*
-Tudom, mi a különleges képességem. Ahogy Dreamien isthar, te meg darthar de azon belül lélekfosztó... én addig... álomlátó vagyok. Vagy valami ilyesmi. A lényeg. A szavammal képes voltam elaltatni az őröket. Csak a biztonság kedvéért vannak ott a füstölők, mert nem tudom, meddig tart a varázslatom hatása.-
*Mondta igazán vidáman. Majd leült egy fa tövébe.*
-De akkor most mesélek. Eleinte érzékeltem, hogy nem nagyon bíznak bennem. El is mesélték.... mindegy.-
*Úgy gondolta, inkább nem hozza fel, hogyan végzett Etele Dreamien szüleivel. De nem tudta miért nem akar beszélni róla. Talán a szíve mélyén elítéli emiatt a darthart? Erre gondolni sem akart.*
-A lényeg, hogy már egyre jobban bíznak bennem, főleg Dreamien. Úgy gondoltam Ninquë előtt kicsit furcsán viselkedek, hogy ő ne bízzon bennem tökéletesen, és hogy így egy apró konfliktus alakuljon ki. Etele!-
*Megfogja lelkesedésében a férfi vállát, ha azóta ő is leült.*
-Úgy érzem haladok az istharral. Sokkal nehezebb eset, mert teljes szívéből szereti a feleségét, és ott van a kis Níra is. Túl tiszta Tifar szíve! Túlságosan is. Így csak nagyon lassan haladok vele. Ha olyan tempóban nyomulnék, mint mondjuk... - * elereszt egy kacér mosolyt* - nálad, akkor azonnal kirúgna a házából. Vagy annyira elhidegedne tőlem, hogy semmi esélyem nem volna. De mégis, érzem, hogy hogy valami alakul. Egy nő ezt megérzi. A tervem az, hogy egy kis konfliktust alakítok ki kettejük között. Viszont a jogart, amit hoztam neked, ma vettem észre, és észrevették, hogy nagyon néztem. És azt is észre fogják venni természetesen, hogy eltűnt. De kiötlöttem egy tervet. Rád fogom kenni. Azt fogom mondani, hogy nem tudtam ellenállni a jogarnak és az éjszaka közepén kimentem az erdőbe és kipróbáltam. De egy furcsa alak, aki te vagy, az megtámadott, és teljesen egyszerűen, anélkül, hogy bajom esett volna, kivette a kezemből és elinalt vele. Mit gondolsz? Mert amikor meglátják, hogy eltűnt, rögtön tudni fogják, hogy miattam. És ismersz, képes vagyok úgy hazudni, hogy teljesen elhiggyék. Hogy vagy Etele, sokszor hallom, hogy rólad beszélnek. Félnek tőled. Legalábbis tartanak a hatalmadtól. Én persze agyon dicsértem őket, hogy biztos legyőznek téged, de azt mondták, hogy ne becsüljelek le.-
*Felnevet.*
-Haha, ha tudnák az igazságot!-
*Most eléggé fel van villanyozva Arya, nagyon lelkes, nagyon vidám, nagyon izgatott. Ez a kaland jól jött neki. Ha bármire is szeretett volna reagálni a mágus, akkor csak most juthatott szóhoz, mert addig megállás nélkül beszélt a lány.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Szer. Dec. 01 2010, 13:28

*Etele evés közben hallgatja Aryát. Felőle nyugodtan mehet, sőt menjen is vissza, ha még nem bukott le, akkor ne is bukjon. Menjen csak minden a terv szerint, akkor nem lesz baj.
Ő nem jön lázba attól, hogy a darthar lány rájött, milyen speciális mágiát is tud. Ezen mindenki átesik egyszer, s neki már nem új, jó régen volt, más időkben, más világban, amikor arra rájött.
Eszébe jutnak azok a pillanatok, a naivitása, új mestere, s a nő, akiért életét adta volna, annyira szerette.
Behunyja szemét, elhessegeti az emlékeket. Nincs már helyük szívében, csak arra jók, hogy a sötétséget táplálja velük.
Követi a lány a fa tövéhez. Már távolabb vannak a barlangtól, de azért ő még fülel hátrafele is. Nem mintha nem bízna Arya képességeiben, inkább azért, mert jöhet váltás az őrségnek, vagy akár Tifar is, hogy megnézze, mi a helyzet.
Leül, örül, hogy végre szárazon lehet, a barlang nyirkosságából már nagyon elege volt neki.
Nem kell a lánynak elmesélnie, mit meséltek róla Dreamienék, el tudja képzelni, hogy milyen sárdobálást műveltek.
Odapillant Aryára, ahogy a vállát megfogja. A lány lelkesedése nem ragadja magával, de csillogó szemei, izgalmában gyorsan csacsogó ajka kívánatossá teszik. Igaz, nemrégiben volt valamiféle kalandja egy nőszeméllyel, de azóta sem sikerült emlékeibe idéznie, az apró sebek a nyakán pedig már régen begyógyultak, így maradt meg emlékeiben az, hogy jól beihatott azon az estén.
Barlon akkor vigyorodik el először, amikor Tifarék felé táplált félelméről beszél a lány.
Halk, vészjósló hangon szólal meg, amikor már csend van.*
- Ajánlom is nekik, hogy féljenek, mert nem egyedül fogok menni….
Tifar nem győzhet le engem, legutóbb sem tehette volna meg, ha egyedül van.
*Megsimítja Arya arcát kézfejével.*
- Nem kell tudniuk az igazságot…csak ha már halálukon vannak. Szép munkát végzel, de vigyázz, ne engedd, hogy megfertőzzenek a családi dolgaikkal!
Tifarék nem érdemelnek semmit tőlünk, csak álnokságot és szenvedést.
*Közel hajol Aryához, úgy suttogja a szavait, miközben a lány szemeibe néz. Tekintete most neki is csillogóbb, de ott örvénylik az a sötétség, amivel már találkozhatott társa utazásuk során. Etele érzi a jogar erejét, érzi, hogy megtöbbszörözte az övét és ez nagyon jól jön majd.*
- A jogart pedig kend rám nyugodtan, de csak ha kérdezik! Nem kell arra számítaniuk, hogy még erősebb vagyok….
*Még maga Barlon sem tudja, hogy a jogar nem csak erejére van hatással, hiszen minden mindennel összefügg, s a benne már csírázó őrületet is növeli már.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Szer. Dec. 01 2010, 16:45

*Rájött, hogy sokat beszélt, így egy kicsit elpirult. Majd figyelmesen hallgatta Etele válaszát. És megsimogatja a lányt. Arya libabőrös lett. Nem tudja, miért, de valami miatt nagyon vonzódik a férfihoz. Már egyszer felmerült benne, hogy talán azért, mert meg akarja vigasztalni. De ez olyan szánalmasan hangzik. El is hessegette magában a gondolatot, arra koncentrált, hogy csak egyszerűen kívánja a férfit és kész. Nincs semmi különös a dologban. De a szíve mélyén érzi, hogy mérhetetlenül szánja a férfit, és segíteni akar rajta. A figyelmeztetés a darthar szájából hideg zuhanyként éri a lányt.*
~Milyen igaz. Úgy érzem, valamilyen szinten megfertőztek a szere... szeretet... szeretet...~
*Lehunyja a szemét. A szeretet számára nagyon furcsa fogalom. Ugyanis Adamen kívül senkitől sem kapott olyat. Adammel is a kapcsolata inkább más volt. Nem szeretet... inkább szenvedély és egy erős mágneses vonzás. Valami kötelék volt a lelkük között, amit nem lehetett elvágni. De vajon az szeretet volt? Viszont Dreamien és Ninquë szeretetet adnak neki. És ez számára teljesen új volt. Összezavarodott. De ezért is "gyűlölte" meg őket. Tudta, hogy nem hagyhatja érni magában ezt az érzést, mert akkor minden elveszne. Ezért is gyorsan felnyitja a szemeit és továbbhallgatja a mágust. Az közel hajolva suttogva beszél hozzá, közben mélyen egymás szemeibe néznek. Látja a lány a sötétséget benne. És valamiért vonzza, mérhetetlen erővel. Nem tudja elszakítani tekintetét a férfi szeméről. Belemerül annak sötétségébe. Ugyanakkor menekülne is tőle. De inkább hagyja magát elvarázsolni. De hirtelen, mintha a bűbájzene elhalt volna, felébredt a lány. Muszáj volt valamit kérdeznie. Suttogva szólalt meg.*
-Etele... ne érts félre... de szeretsz? Nem szerelemmel, meg nem is úgy, izé... csak... érzel... valami... szeretet félét irántam?-
*Teljesen zavarban volt, máris megbánta ezt az idióta kérdést, de most már nem tágított. Amennyire fehér arca engedte, elvörösödött, s mélyen a férfi szemébe nézett. Tudni akarta a választ. Mert ő már tudta. Szereti a férfit. Nem szerelemmel... hanem úgy, mint bárkit. Csak szeretettel. Nem elvárással, kihasználással, vonzalommal, vággyal, hanem csupán szeretettel. És ettől megrémült. De kellett neki ez az érzés.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Szer. Dec. 01 2010, 17:11

*Etele félreérti a lány szemlehunyását. Azt gondolja, azért van, mert úgy érzi, Etele jó hozzá.
Véletlenül sem akar jó lenni. Maga is meglepődött az előbbi érintésen.
Ugyan mi ütött belé?
Szeme elborul, már nincs benne a csillogás. Arya második kérdésére visszaül előbbi helyére, így kissé eltávolodik Aryától.
Hangja halk marad, de tekintetét is elszakítja a tőle. Ismét hátra tekint a barlang felé.
Mondani akarja, hogy ideje lenne menni a füstölőkért, mert bármikor jöhet valaki, de végül mégis válaszol a kérdésre.
Nem, nem néz Aryára, az erdőt vizslatja.*
- Miféle kérdés ez…? Én nem szeretek senki. Az a gyengéknek való. Nem ad erőt, nem enged keménynek lenni, elpuhít, elgyengít, pont, amikor nem kéne.
*Tekintete hirtelen, meglepetésszerűen villan rá a lányra. A sötétség már eluralkodott benne.
A kérdés Tifarékat juttatta eszébe. A gyűlölt Tifarékat.*
- Máris hatással voltak rád! Jól vigyázz, ha melléjük állsz, nem leszek tekintettel rád….!
*Feláll, úgy néz le a lányra, ha az vele együtt nem kel fel. Szinte sugárzik belőle a gyűlölet, mely ugyan nem a lány felé irányul, mégis érezhető.
Dühös magára, mert Arya kibillentette egyensúlyából és csak utólag ébredt erre rá.
Az érintés, az, ahogy közel hajolt hozzá, nem állt távol tőle, hogy megcsókolja a lányt. Az nem szimpla csók lett volna.
Látszik a tekintetén, hogy minden gonoszsága ellenére még mindig kívánja a lányt.
Mégsem lép, nem engedi meg magának és az az érzés, amely a simítást indította, végleg eltűnik belőle, átadva azt a kicsi helyet is, amit még elfoglalt a sötétségnek.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Szer. Dec. 01 2010, 22:44

*Arya arca elkomorodott. Nem ezt várta, bár ha jól magába néz, tudta, hogy ezt a feleletet fogja hallani. Ő is felállt, amikor a férfi. Dühösen visszaszólt, mikor az befejezte mondandóját.*
- Mi van? Állandóan csak fenyegetsz! Azt hiszed ettől keményebb vagy?! Azt hiszed ettől majd félek tőled?! Azt hiszed ezzel megölhetsz magadban mindent, ami emberi?! Tudod mit?! Higgyél, amit akarsz!! De azért elmondom, hogy nem! Nem Dreamienék hatnak rám így, hanem te!! És eszemben sincs az ő oldalukra állni, mert a tiédre álltam! Mert megértelek! Mert megmentettem most már harmadjára az életedet!! De benned nincs semmi hála, semmi, mert azt hiszed az gyengít! Nem gyengít! És ha nem vetted volna észre, bolondságokat beszélsz, mert a szeretetnél nincs nagyobb hatalom! A szeretet által győzött le téged Dreamien, de nem ám a csatátokra gondolok, hanem arra, hogy képes volt téged üldözni hegyen-völgyön csak azért, hogy megmentse, akit szeret!! Igen is a szeretet nagyobb úr a gyűlöletnél. Bár ne hidd, hogy olyan sokat tudok erről az érzésről, viszont egyet tudok! Én szeretlek téged, de nem kell ám félreérteni. Öngyilkos lennék, ha beléd szeretnék, mert bolond vagy! Elegem van belőled! Nem érzed, hogy fáj, mikor megölöd magadban a gyűlöleten kívül az érzéseket? Nincs valami hiányod? Nem érzed azt, hogy halott vagy? Nem érzel egy apró boldogságot, amikor egy apró kaput hagysz, amin átmehet egy apró érzelem? //direkt szóismétlés// Ó nem, te nem érzel semmit! Csak bolond vagy!!-
*Mondhatni végig kiabált és mutogatott, a végére elfogyott a levegője. De mielőtt a férfi az egészre reagálhatott volna, gyorsan csendesen és megadón befejezte.*
-Megyek a füstölőkért...-
*Megfordult és elindult vissza a barlanghoz.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Csüt. Dec. 02 2010, 08:35

*Faarccal hallgatja a lányt. Leperegnek róla a szavai, a düh is. Nem hiszi, hogy a lány az életét mentette volna meg. Az egyetlen, amiért hála illetné, a jogar. Teljesen biztos benne, hogy idővel kijutott volna a barlangból egyedül is, még ha éhesen, fáradtan is.
Nem vallja be magának, hogy terve nem volt még hozzá, s ötlete sem, csak saját levében pácolódott odabent.
Azonban nem hagyja szó nélkül Arya kirohanását. Pár lépéssel mellette terem. Ő nem kiabál, jelenleg teljesen uralkodik magán, de ez nem a legjobb, ugyanis ez már nem a higgadtság, nem a nyugalom jele.
Inkább csak számító, hideg gyűlölet.
Szavai is hidegen konganak.*
- Nem fenyegetés, figyelmeztetés. Az a mocsok nem egyedül érte el, hogy követett. Biztos vagyok benne, hogy segítették. Egyedül képtelen lett volna rá. Sosem volt és nem is lesz arra alkalmas.
*Világos szemei a jég hidegével pillantanak Aryára. Esze ágában sincs győzködni. Tudja, hogy a lány most választ utat. Tudja azt is, hogy nem mindegy, melyikre lép.
Valahol, a lelke mélyén egy utolsó kis remény küszködik még, talán ennek a jele, hogy valahol irigyli is érte.
De már nem érez sem hiányt, sem fájdalmat. Azok az érzések kitörlődtek belőle. Valahol első szerelmének halálakor kezdődött, majd Akira halálával folytatódott és az utóbbi pár hónapban teljesedett ki. Az egyedüllét, az állandó gyűlölködés felőrölte benne azt a kevés jót, ami még benne volt.*
- Nem hiányzik, és nem fáj semmi. Jól vagyok így, sosem voltam erősebb. Jó lesz, ha átgondolod a céljaid, mert amilyen útra lépsz most, nem apád feletti bosszúdhoz vezet. Így nem győzhetsz rajta…szeretettel…piha!
*Megvetően ejti ki a szót, még köp is egyet a földre. Nincs benne számra semmi vonzó, egy olyan dolog, melytől csak fájdalmat kapott, csak erejét őrölte fel.*
- Rólam meg azt gondolsz, amit csak akarsz. Ahol te állsz, onnan már tűnhetek akár őrültnek is, de ha ezt gondolod, meg nem érthetsz engem…
*Megáll és hagyja, menjen Arya tovább egyedül. Nincs ezzel kapcsolatban több mondani valója. Már így is sokat beszélt. Hidegen néz a lány után.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Csüt. Dec. 02 2010, 11:50

*Éppen menne, de mellette terem a férfi és reagál a hallottakra. A lány mereven hallgatja végig, mondana valamit, de most már tudja, hogy nincs értelme. Minden megvilágosodott. Akart valamit adni a férfinak, de az nem fogadta el. Többet nem tehet. Ez a vita még inkább összezavarja. De még halkan mond valamit.*
-Nem értelek, de megértelek...-
*Most már tényleg távozott. Míg a barlanghoz sétált, végig zakatolt az agya. Mindez szép és jó lenne. Elszántan döntött a rossz mellett, hogy megöli magában a nemes érzéseket és olyan lesz, mint Etele. De a szeretet egy hatalmas akadály. Most ismerte meg az érzést, most jött rá, hogy mi az, és azt kellene elhagyni. Nem akarja. Felmerül benne, hogy talán hibázott, nem kellett volna megmentenie a darthart, legalábbis a jogart nem kellett volna elvinnie neki. De ha el is tudná venni tőle, akkor sem tenné. Mert tisztában van azzal, hogy minden döntésnek következménye van. És ha egyszer valami mellett döntött, nem pártol el. A kérdés az, hogy eredeti döntésében is ilyen határozott tud-e maradni. Vajon tényleg Etele mellett kell maradnia? Vajon nem az volna a helyes, ha átállna a jó oldalra? Mert igen. Abban biztos volt, hogy most a rossz oldalon áll. De meg akart tanulni kegyetlennek lenni, hogy saját apját megölhesse. De vajon ahhoz gonosznak kell lenni, hogy megtehesse? Biztos! Dreamien mivel jó volt, ezért kegyelmezett meg Etelének. És talán nem kellett volna. Talán most a darthar nyer, és az isthar a családjával örökre a semmibe vész. Vajon Arya ezt akarja? Kétségei és kettős érzései vannak. Hogy szeretheti egyszerre Tifarékat és Etelét? Ezt nem teheti, ilyen nincs! Ezért is gondolta azt, hogy talán neki kellene megölnie a családot. De most, ezek után, hogy kiderült, le kellene mondania a szeretetről, vajon képes kitartani eredeti szándéka mellett? Nem akarta, hogy Dreamien meghaljon. Nem akarta, hogy Etele meghaljon. Azt viszont tudta, hogy ha újra összecsapnak, egyikük távozik az élők sorából. Szíve mélyén remélte, hogy Tifar nyer. Ettől a gondolattól meg is ijedt. Nem halhat meg Etele! Nem!
Végre odaért a barlanghoz. Bekötötte száját, orrát a fehér ronggyal, majd összeszedte a füstölőket. Tudta, hogy ezek az emberek nem ébrednek fel azonnal, ha a füst eltűnik, hisz ők tudnak természetesen aludni. Mikor végre végzett, elmondta még egyszer az alvókra a varázslatot a biztonság kedvéért, majd távozott. Visszafelé is gondolkodott, bár nem akart. Arra jutott, hogy inkább kivárja a dolgokat, azután dönt. De mielőtt megtörténne a csata, szeretne még egy éjszakát tölteni a dartharral. De fogalma sem volt, miért. Talán valóban több volna az érzése iránta, mint a szeretet vagy a szánalom?
Visszatért, próbált úgy nézni, mintha semmi baja nem lenne, de nem sikerült. A férfi elé állt, s mélyen a szemébe nézett.. *
-Most mi lesz? Hazamenjek?
*Kérdezte erőtlenül.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Csüt. Dec. 02 2010, 17:11

*Barlon csak áll és néz a lány után. Ürességet érez, és még valamit. Hideget, mérhetetlen hideget.*
~Arya szeret? Na és?! Nem kell a szeretete. A segítsége, amiben megállapodtunk…az kell.~
*Meredten bámul előre. Keze lassan ökölbe szorul az övére akasztott mágikus jogar körül.
Fogalma sincs az Aryát foglalkoztató kérdésekről, őt már régen nem érdeklik ilyesféle morális kérdések. Nem értelemmel győzte meg magát.
Érzelmileg.
A gyűlölete, melyet nem csak az események, hanem önmaga is táplál magában az isthar ellen kizárnak mindenféle racionális okot arra, hogy megkérdezze magától, mi helyes és mi nem.
Egy dolog foglalkoztatja, megkínozni, megölni Tifarékat, utódot szerezni és átadni, amit tud.
Primitív? Lehet.
Nem kell már több neki az élettől.
Erősnek érzi magát, olyannak, akit nem tudnak megállítani sem.
Szemei sötéten villannak, amikor meghallja Arya közeledésének hangját az aljnövényzetben.
Nem tudja, mit akar a lány. Azt sem tudja, miért áll egyenesen elé, a szeme közé nézve.
Nem az a darthar már, aki elkapja tekintetét. Az a darthar már nincs többé.
Ő az új, erős Etele. Itt, Luth Diron barlangjában, magányában, mikor körmeit letördelte a köveken, mikor gyűlöletével már apró sziklákat morzsolt szerteszét, valami megtört benne.
Az utolsó szalmaszál, ami még a többiekhez kötötte. Azokhoz, akik tudnak szeretni, megbánni, megbocsátani.
Őt már nem érdeklik az ilyesféle dolgok. Ösztönei vannak, és ahogy a bizonytalan Arya megáll előtte, el is mosolyodik.
Nem válaszol neki, csak gonosz pillantását Arya szemeibe mélyeszti.
Előre lép, még mindig szó nélkül és ha Arya nem húzódik el, magához húzza és vadul megcsókolja.
Még mindig tartja a lányt és úgy súg a fülébe.*
- Akarlak!
*Ha Arya nem engedi közel magához, abban az esetben nem erőszakoskodik, visszalép egyet és úgy mered a lányra.*
- Menj!

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Csüt. Dec. 02 2010, 18:23

//Milyen drámai lenne, ha Arya nem akarná :P //

*Ott áll, és mondhatni elkeseredik azon, amit a férfi szemében lát. Úgy sírna. De fogalma sincs, miért. A vigyortól kirázta a hideg, de utána a férfi megragadja és érezni, hogy ösztön az egész, de intenzíven csókolni kezdi a lányt. Arya tudja, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy a férfival lehet. És akar. Nem tudja miért, de akar. Visszacsókol, s szenvedéllyel hallgatja a férfi szavát, mely érzelem mentes és hideg.*
~Nem adhatom meg, amire valójában szükséged van, de ha utoljára kicsit boldoggá tehetlek, akkor megteszem.~
*Tehát a szóra nem felel. Csak igyekszik mindenét beleadni a csókokba, az ölelésbe, a lélegzésbe... Még van idejük. Hisz még csak most van az éjszaka közepe. A lány észre sem veszi, de egy könnycsepp végiggurul az arcán. Kezeivel gyöngéden simogatja a férfit, s közben már veszi is le róla a ruhákat. És tényleg úgy tesz mindent a lány, mintha ez volna az utolsó. Egy búcsú együttlét. Igyekszik jobb lenni, mint a múltkor. Akkor csak el akarta csábítani a férfit, csak egy kalandot akart. Persze minden kalandjában ott van a "segítés" vágya, de ez most több volt. Az utolsó boldogságot adta a dartharnak.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Pént. Dec. 03 2010, 13:33

//Igen, nem kicsit drámai lenne.. //

*Nem érzi a lányban dúló érzelmeket, lehet, nem is érdekelnék, ha tudna róluk. De nem tud. Hagyja, hogy az ösztönök uralkodjanak rajta. Ez maradt neki csak az ösztönei, s azok most erősebbek azoknál az érzelmeknél, melyeket helyettesítenek.
A lány gyengédségére vad férfiassággal válaszol. A könnycsepp csak erősíti benne ezt.
Ő is szedi le, elég erőteljesen a lány ruháit, és ha a Arya nem lenne olyan gyengéd, amelyre valahogy mégis tekintettel van Barlon, valószínűleg szintén ösztönből, sokkal vadabbul tenné magáévá a lányt.
Olyan férfi most a darthar, aki elveszi, ami kell neki. Mivel Arya önként adja, nem erőszakos, csak erős. Etele valahol, valahogy boldog, legalábbis örömöt képes még érezni.
Nem sokára már csak fekszenek a leterített pokrócon. Az éj sötétjében a fák csendesen borulnak a két darthar fölé. Az egyik, akiben van szeretet, a másik, akiből épp kiveszett.
Etele nem is marad ott sokáig. Felkel és elkezdi visszavenni a ruháit. Nem szól, csak öltözik.*

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Vas. Dec. 05 2010, 14:20

*Érdekes volt az együttlét, ilyen esete elég ritka volt. Minden ösztönből történt a férfi részéről, ami fájt a lány szívének, de tudta, hogy ez az Etele már nem a régi, már nem is él. Csak egy élőhalott. Csendesen, kicsit szomorkásan nézi, ahogy a mágus felkel és öltözködik. Majd feleszmél arra, hogy neki is jó volna igyekezni. Felkel és felöltözik. Mikor mindketten végeztek, a lány még Etele elé áll.*
-Kívánom, hogy légy boldog!-
*Mondta, majd olyat tett, ami igen különös lehetett a férfi számára és még Arya számára is. Megragadta a férfi bal kezét, és csókot lehelt rá. Majd még utoljára rámosolyodott a dartharra, megfordult s elment a lovához. Onnan pedig hazavágtázott. Még éjszaka volt, mikor megérkezett, talán egy óra és napkelte. Még a biztonságkedvéért újra kimondta az altató varázslatokat Dreamienékre, majd a ló istállóba vivése, és leszerszámozása után bement a szobájába pihenni. Tudta, hogy Etelével már csak akkor találkozik legközelebb, ha a csata lesz. Elvesztette őt. Bár tudná, miért fáj ez neki ennyire...*

//Köszönöm szépen az érdekes és tanulságos játékot! Wink

//

Tárgy: Re: 4. Luth Diron barlangja Hétf. Dec. 06 2010, 13:25

*Barlon már felvette a ruháit és csak nézi, ahogy Arya az utolsó darabokat húzza magára.
Tetszik neki a lány, de amit érez, csak a test, test utáni vágya. Nem több.
Amikor a lány eléáll, már csak üres tekintetet kap a jókívánságért cserébe.
A darthar áll és nézi, ahogy még kézcsókot is kap.
Nem húzza el a kezét, s még egy fél mosolyt is meg tud engedni, de csak ösztönből a lánynak.
Ez is csak élettelen, hideg mosoly.
Figyeli, amint Arya elsétál a lováig, felül és elvágtat, vissza Tifarékhoz.
Etele köp egyet, az avarra, majd megmarkolja varázsbotját, amit még az evolyrani börtönben szerzett egy földmorzsoló mágustól és eltűnik a sötétben.
Ez az ő közege, másra nincs szüksége.
Hidegnek tűnik ugyan, de egyvalami fűti belülről, ami egyszerre megfagyaszt benne minden mást. Ez pedig egy bizonyos isthar iránti gyűlölete.
Annak a szerencsétlennek halnia kell és mindenkinek, aki mellé áll.
Ez egyértelmű. A cafkájának úgyszintén, a gyerek meg vagy dartharrá válik. Erősebb lesz, mint Alceron és sokkal hatalmasabb, mint Etele.
Ha ezt nem vállalja, ő is halni fog.
A gyermeket fogja magával vinni. Eltűnik ebből az országból, s mikor visszatérnek, már retteghet mindenki a felnőtt nő hatalmától.*

//Szívesen, jó játék volt Smile

//

//Végjáték//

Luth Diron barlangja mindig is vonzotta a vakmerőbb mágusokat. Igaz, sok csontváz porlad, s fehérlik immár e barlang csalóka járatainak több pontján.
Ki mégis van olyan bátor vagy oly tudatlan, hogy mégis bemerészkedjen a barlang szemnek csábító, ám magában halált rejtő, természet vájta folyosóira, könnyen lehet, hogy éltének végső óráit tudhatja maga előtt.
A barlang egy kitáguló folyosójának végében, a csillogva pompázó kristályok alatt már csak hústól megvált csontjai pihennek annak a trollnak, melynek életének alkonyát hozta egy találkozás a tűzlobbantók, s a levegő sodrók egy-egy harcban edzett tagjával.
Ám a barlang veszélyforrásai nem merültek ki ezen bestia megsemmisülésével.
Halk hangfoszlányok szűrődnek ki a mélyen a föld alá nyúló járatokból.
Odabenn a sötétben valaki más is van. Nem állat, s még csak nem is bestia. Ámde elméjének borult állapota semmi jóval nem kecsegtet annak, ki vele összefut...

Alicia Nightmare halálos nyugalommal néz szét a barlang bejárata előtt megállva...

*Nem rendelkezik nagy tudással, sem erős mágiák sorozatával. Nem jeleskedik a fizikai harci tudományok terén, és a levegő varázslatokon kívül szinte nem is ismer mást. Mégis eszébe jutott egy olyan őrült ötlet, ami másnak még csak meg sem fordul a fejében. Mágus földe környékén van egy barlang, ahova most ő érkezett, névszerint Luth Diron barlangja. Semmi izgalom, semmi harci vágy, csak a kíváncsiság hajtotta eme földre. Sok mondát, történetet, és legendát hallott a barlangban lakó szörnyek sokaságáról, vagy egy sötét mágusról aki minden este áldozatokat mutat a sötét isteneknek. Hallott már olyat is, hogy aki belép ebbe a barlangba, az már nem tér vissza élve. Természetesen Alicia már kisgyerek óta nem hitt abban, aminek nem volt szemtanúja, vagy csak nem tudta alátámasztani valami fizikai ponttal. Most is csak a kíváncsiság, és a tudomány vonzotta ide, még ha sokan is mondták neki: ez őrültség. A lány nem törődött ismerősei félelmével, és vakmerő bátorsággal elindult a barlang szája felé, mert már egyre jobban idegesíti az a kérdés, hogy ki is lakja a barlangot. Lehet, hogy ezért a válaszért az életével fog fizetni, de lehet ,hogy nem. Egy árva mosoly jelent meg az arcán, amikor átlépi a barlang határát, ám ezzel együtt egyfajta izgalom is felcsendül a szívében..*

//Alicia Nightmare - Végjáték//

Luth Diron barlangjára mélységes csönd telepedett amint Alicia lába érintette a barlang kövét.
Nem természetfeletti okora vezethető vissza a nehézkes csönd hanem annak a ténynek, hogy ha valaki egyszer belépett a barlangba az nem biztos, hogy távozott is onan. Ennek okán már a legapróbb állatok is szinte árgus szemekkel lesték mi fog történni.
A máguslány lépteinek zaja tompán visszhangzott végig a félhomályos barlangfolyosókon.
Mélyen a járatok legsötétebb és mégis legkeresettebb részében tébolyodott elméjű alak kontúrja merült bentebb az árnyak rejtekébe amikor meghallotta az érkező által keltett zajokat.
Egy mágus volt az... Egy mágus mely a sors csúf fintora folytán létezhet csupán.
Évekkel ezelőtt élt Evolyranban egy gonosz, feketemágus. Gyakran kísérletezgetett a holtak visszahozásával, a holtak irányításával, Halotti Mágiát gyakorolt.
Ez a mágus felkereste egy legendásan gonosz varázsló sírhelyét és felélesztette.
A feltámasztott élőholtaknak nincsen tudatuk, sem érzelmük. Ám ez a mágus, kit éltében Valdwin névvel illetek rendelkezett egy úgynevezett védőmágiával melynek segítségével tudatát és érzelmi lényét sikeresen megőrizte.
Az élőholt Valdwin a teremtője ellen fordult és megölte teremtőjét.
A Fehér Mágusok elpusztították az összes élőholtat, akit a gonosz, fekete mágus létrehozott, de Valdwin-t nem találták meg.
A sötét lelkű, élőhalott varázsló elmélye elborult életbe való visszahozatalakor. S, bár Valdwin megőrült és ereje sem a régi, mégis élvezettel öli meg az útjába tévedő utazókat, a mágusoktól pedig varázslatos módon elszívja az erejüket.
A sötétség félelmetes mágusa, Valdwin várakozik a barlangba tévedtre, s jelenlétét híven rejtik az őt szolgáló árnyak is.
Jól vigyázz kalandor, ki utjába vetődsz, mert élted perceinek homokja hullhat el végleg!

//Dreamien Tifar//

*Hát elkapták. Nem így képzelte a nagy "megkereső hadjáratot", hogy közben a jó öreg dagorladi "cimborái" kezeibe repked. Pedig olyan közel volt, és már már tudta is volna az utat. A kis tőröket fel se tudta használni a fekete mágus ellen. Az a seb amit a mágus vezér ejtett a vezéren még anno, még mindig ott éktelenkedett az arcán, valószínűleg ott is marad. Egy vastag kard lapjához kötözték a tündért, ketrec híján, ami ugye vág. .... de nagyon. Próbált minél kevesebbet is fészkelődni, de egy idő után elgémberednek ám így a halandó végtagjai. Ő is érezte, hogy már fáj, hogy csak egy fajta tartásban van, de nem tehet semmit. Elég szoros a kötél, és nem kockáztathatja meg, hogy a szárnya megsérüljön. Vége...
Egy dologban reménykedik csak, hacsak nem tett ezzel valami még rosszabbat. Mielőtt beléptek volna a barlangba egy segélykérőt küldött .... persze hogy régi megmentőjének, Dreamiennek. Egy kis varázs, ami érzéseket,é s képeket juttat a másik felé, ... ha, HA amaz engedi. Ha a mágus észreveszi, hogy Lyllen az, talán enged, de mi van ha nem? Itt marad, azaz nem is. Elviszik Dagorladba, hogy ugyanarra as sorsra jusson, mint a társai. A legszörnyűbb tündérhalál.
A csapat épp arról beszélgetett, hogy Lyllt, hogy vesztették el.*
-Mégis csak vámpírok ellen kellett kűzednünk.
-És lesből támadtak.
-Mint általában a koszos fajtáik.
-Hogy én hogy utálom azokat....

//Lyllen//

*Manun Lyrät amolyan elefántcsonttorony a mágusok népének varázslattal átitatott városában. Messziről érezheti az a varázstudó, aki elég érzékeny a mágia rezgéseinek, esszenciáinak finom érzéseire.
A mágusok vezérének tornya pedig sosem arról volt híres, hogy a vezérnek csupa móka és kacagás az élete benne. Dreamien azóta használja, mióta Thral Worneus, az előző mágusvezér egy máguspárbajt követően, melyre épp ő hívta ki az akkor még csak főmágusi rangban lévő Tifart, méltónak találta arra, hogy rábízhassa népük vezetését.
Mintha ezer éve lett volna.
Dreamien nagyot sóhajtva teszi le a tollat. Szereti a hagyományos dolgokat, de a keze már belefáradt az írásba. Persze megtehetné, hogy a szokásos segédet hívatja, és egyszerűen csak diktál neki, de ha olyannak ír levet, mint egy másik nép vezére, megtiszteli azzal, hogy saját kézírását küldi el.
Hátradől a kemény tölgyfa székben, szemeit pedig behunyja. Níra már egészen nagy. Lassan betölti a harmadik esztendőt. Mintha még csak most született volna. Ninquëvel is egészen jól megvannak azóta a bizonyos óriási hiba óta.
Szeretik egymást és a szeretet képes átlépni az efféle dolgokon. A szív igen, de a fej néha nem. És ez azért érezhető mindkettőjüknél.
Mintha kopogtatnának, úgy érkezik valami üzenet. Érzi, szinte megborzongatja elméjét, s bár előbb elutasítaná, nem kedvelve az efféle kapcsolatfelvételt, de mikor végre sikerül beazonosítani, hogy kitől is érkezett, annál inkább enged szabad utat az üzenetnek.
Percekkel később a mágusvezér már hívatja is lovászát, s szaporán kéreti Odint, a fekete deres csődört.
Közben sietve magára ölti sötétkék köpenyét, oldalára köti Calassët, az igazság kardját, kezébe pedig megszokott, régi botját veszi, s már úton is van le a toronyból.
Odint kantárjánál tartja felszerszámozva a lovász, s Dreamien lendül is fel a nyeregbe. A lovászhoz fordul.*
- Armin Blackwoodnak üzenem, a toronyban, az asztalomon hagytam neki egy üzenetet.
*Ezzel már úton is van. Odin mit sem veszített sebességéből, de így is jó időbe telik, mire megközelíti a barlangot. Nem viszi lovát egészen közel, nem akarja felverni a helyet érkezésével.
A balrang szája a délutáni nap fényében üresen ásít. Nem kell azonban messzire mennie ahhoz, hogy meghallja a hangokat.
Óvatosan közeledik, de tudja, hogy a dagorladiakat nem lepheti meg olyan könnyen.
Éppen ezért választ hatásosabb belépőt.
Körbejárta a helyet, tudja, hogy hogy helyezkednek el.*
- Igazi, sötét hely ez olyanoknak, kik egy sötét világból merészkednek népem országának szívébe. Gyengéket tipornak el, hogy ezzel hitessék el maguknak kiválóságukat.
*Barna tekintetét a vezérre emeli. Szeme megakadt a hegen, amit ő hagyott rajta legutóbb. Közben botjának végét a földre koppintja. Határozott a hangja.*
- Térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek, sötétség fattyai!
*A bot tetején lévő kristály fénnyel borítja be a mágusvezért, mintha ez a fehér fény védőn ölelné körül őt. Szeme egy pillanatra elidőzik Lyllen alakján. Talán üzen is vele a tündérnek, ki tudja?*

*Fancsali ábrázata melyből kiválóan tükröződik, hogy nem lát kiutat, egyre csak a kis tűz felé mered. Mert, hogy a dagorladiak tüzet gyújtottak a barlang szájában, ahol letelepedtek. Az ételt meg kell ám sütni. Lyllen nyelt egyet. Ő is éhes. Azonban vele nem foglalkozik senki, nem adnak neki enni. Ahogy kikötötték szinte elfelejtkezni látszottak róla. Úgy se tud megszökni. A sírás környékezte a kisfiút.*
~Meg fogok halni.
Biztosan meghalok.
*Dreamien jöttében sem reménykedik már. Hiszen a nap is lemenőben, és miért segítene? Hát, talán mert ishtar, de ő egy tündér, nem saját népének tagja, de olyan kedves volt, akkor is, de az is lehet, hogy haragszik rá, hiszen miatta találták meg a dagorladiak az otthonát és bántották a kedves feleségét, de akár az is lehet, hogy nincs a közelben.. Máshol végez épp munkát. Egyedül van... tényleg?
A sok negatív gondolat már már kezdte eluralni az elméjét, és úgy látszott, hogy végül tényleg elsírja magát, ott nagy magányában, mikor felbukkant a mágusvezér. A hatásos belépő mindenkit megakasztott előző tevékenységében. Az étel már rég elfogyott, persze Lyllnek nem adtak. A kis csapat vezére, szólalt meg először, s talán túl jókedvűen.*
-Áháá, az a mágus, akit a saját házában a saját felesége előtt ütöttünk le.
Jöttél egy nyeszlett tündért megmenteni?
Ezt?
*Odalépett Lyllenhez és egy ujjal lenyomta a fiút hátát előre. A kis tündérke csak kiáltani tudott. Hallotta azt a különös hangot, mintha egy ruhadarab szakadt volna meg, de jól tudta, hogy nem az volt.*
-Neeee!
Kérlek ne, ne törd el a szárnyam.
*Erre a férfi elengedte, és leguggolva a tündérke mellé, egészen behatóan Dreamient kezdte vizsgálni.-
-Emlékszel arra a napra ugye?
Ezt a sebet az arcomon akkor szereztem, és hiába vagy olyan önelégült magaddal, és hiszed azt, hogy egy ilyen kis alsóbbrendű létorma megmentése szentté tesz, még egyszer nme fogsz ki rajtam.
Most én vágok a szemeid közé sebet, de az végzetes lesz...
*Gonosz vigyor húzódott el a száján, mint egy rosszul varrt rongybaba.
Közben a többi is felállt, és megragadva kardjaikat Dreamient igyekeztek körbe állni.*
-De előbb.
Úgy tudom egy istharnak a legnagyobb fájdalom ha a szeretteit látja szenvedni.
Szereteted ezt itt?
*Mutat Lyllenre, aki fájdalomtól eltorzult arccal, és ijedt tekintettel figyeli az isthart. Nem tudja. Ő szereti a férfit, de nem tudja, hogy az emberek hogy állnak hozzá ehhez az érzéshez.*
-Talán a barátodnak tartod?
Háháhh, barátok mindörökkééé, megmentelek!
*Hosszú körmei eddig a fiú arcánál,s nyakánál mozogtak, s most hirtelen belemélyesztette az egyiket a fiú vállába. Lyll most egyetlen hangot sem adott, az első keserves felnyögést követően. Megakadt benne a levegő, és csak az járt az agyában, hogy vajon a szárnyát is átszúrta?*

*Dreamien tudta, hogy jötte a fogságban lévő tündérnek fog fájdalmat okozni. De mivel olyan apró, s oly sérülékeny, főleg egy kardhoz kötözve, esélye sem volt úgy kimenteni, hogy ne kerülhessen veszélybe. Azonban a fényben álló isthar arcizma sem rezzen, amikor a tündért érik az atrocitások az ő érkezése miatt.
Némán nézi végig azt, hogy a fiút kínozza a mágus, ahogy azt is, hogy belemélyeszti körmét a kis testbe. Nem szól semmit arra sem, amiket mond, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a mágusvezérben okozzon zavart ezzel, s egyben kétségeket a fiúban.
A mágus még arra sem mozdul, hogy láthatóan kivont karddal igyekeznek körbeállni őt a dagorladiak. Fejét körbefordítja, s figyelmes, de kiismerhetetlen tekintettel nézi őket meg egyenként.
A barlang szájának másik oldaláról hallatszik egy hang.*
- Luminalle qualumë!
*A dagorladi vezér lába alatt derengeni kezd a föld, majd egy erős fénycsóva tör elő a mélyből, egyenesen felfelé. Biztos lehet benne, hogy erre nem számított.
Mindenki az isthar megjelenő alakjával volt elfoglalva, s Dreamien, a valódi, hiszen társa csak egy fényekből összeállított másolata neki, miközben a hangot elegendő bűbájjal eltéríteni, mintha épp a másolat bezsélne.
Ez alatt lehetőséget talált arra, hogy másik oldalról közelítse meg őket. Ez a fénycsóva van olyan erős, hogy Soreleyben egy ork vezért, melyet Sötétlélek szállt meg, képes legyőzni, s bár ezúttal mágusról van szó, könnyen lehet, hogy legalább olyan súlyos sebet kap, mint előző alkalommal, csakhogy ezúttal nem arca a célja a varázslatnak, hanem egész teste.
A mágusvezér robban be a tűz fénykörében, miközben botját egy pillanatra a földbe döfi, hogy karjait előre lökje lassan szertefoszló fénymása és az őt körülállók felé.*
- Fassus sum!
*Ha minden igaz, ez a varázs az egész csapatot leveri a lábáról, lévén egy kupacban vannak, nem messze az ál-Dreamientől. Közben botja már a kezében van, és azzal bök a vezér felé.*
- Resectum tracta!
*Ekkor már odaléphet Lyllen mellé, hiszen meglepetésszerű támadása várhatóan megsebezte a vezért, ahogy második felé irányuló támadását szintén nem állhatja ott, a fiú mellett, vagyis szabad a hely.*
- Ki akar szent lenni?
*Nem tud több figyelmet szentelni a tündérnek. A gyors támadás ennél több időt nem hagyhat neki, hiszen csupán néhány másodperce van arra, hogy mindezeket végrehajtsa.
Keze Calassë markolatán pihen, hogy ha kell, egy mozdulattal előhúzhassa, s válaszolhasson is az esetleges ellentámadásra.*

*Ezután minden olyan hirtelen történt, hogy követni se tudta. Most mi történik? Nem ott van Dreamien hanem amott? A fekete mágus is meglepődik, de a második illetve harmadik csapást már felkészülve várja. Az embereit pedig figyelmezteti.*
-Félre!
*Kiálltja és egy rögtönzött pajzsot próbál felvonni maga köré, hiszen az előbb megsérült. Kis pár centis és alig mély, de fájó sebek formájában pirosodik a ruhája. Falnak csapódik, az egyik közelinek, s a pajzsa árán, de megússza. Most nem foglalkozik az embereivel. Majd jönnek ha tudnak. Az isthar felé bök.*
-Muran sa!
*Ez a varázslat az érzékeket csapja be. Az áldozat sikolyokat, csontig hatoló halál sikolyokat hallhat mindenfelől, elnyomva minden más hangot.
De nem elégszik meg ennyivel a fekete mágus, kivonva kardját, mely egyben varázsbotja is, kétszer a levegőbe csap Dreamien felé.*
-Arthum, selecta.
*Ez pedig két "csapás a semmiből" szó szerint. Azt amit kapna, ha odament volna, messzebbről érezheti az isthar, és ha nem vigyáz könnyen holtan végezheti.
Lyllen hol a mágusra hol Dreamienre emeli tekintetét. Aggódik az istharért, habár egész szépen indított, őt is becsapta. Túl kell élnie, nem sérülhet meg mégyeszer őmiatta.*

*A figyelmeztetés későn érkezik, s a dagorladiak csapata az eltűnő másolat hűlt helye mellett hull a földre. Persze ez nem tarthat sokáig, hiszen az átok csak taroltak őket.
Ahogy a dagorladi vezérnek, úgy Dreamiennek is van lehetősége pajzsot állítani, botjának végét lerántja maga előtt.*
- Libida cerva!
*Az ezüstszínű burok hamar teste köré villan, hogy útját állja az esetleges támadásnak.
A sikolyok minden érző szívű isthar figyelmét elterelhetik, s ez rontja Tifar koncentrációját is. A halálsikolyokkal kapcsolatban csak egy dolog az, ami lényeges. Az, hogy nem léteznek. Találkozott ő már olyan átokkal is, mely megbénítja a mágust, legfelső félelmeit őrjítően vonva köré.
Ha másra nem, erre jó volt az Etelével folytatott hajsza és a többszöri összecsapások is.
Megrázza magát, mikor az első csapást az „ezüstpáncél” saját magát feláldozva hárítja.
A másodikra már Calassë is a kezében van, ahogy készült, rántja ki hüvelyéből, hogy felfogja a támadást. A kard feldereng, s villan is egyet, amikor a tervezett hárítás sikerül.
Patthelyzet ez egy pillanatig, de az isthar nem hagyhat időt. Botja végét a földhöz üti, miközben szája már egy régen, még Evolyranban használt varázsigét mormol. A bot tetején a hegyikristály fehér fénybe borul, majd hamarosan ez a fény kisugárzik az egész mágusra, belülről támadva fel, mintha ő maga lenne a fény, mígnem egy pillanat múlva szinte vakító, fehér fényben tündököl a balrang egyre sötétebb szájában. Könnyen lehet, hogy az effélékhez nem szokott dagorladiak kénytelenek szemüket is behunyni, hogy ne vakítsa őket a fény. Dreamien elindul a mágus felé lassan. Tudja, hogy a varázslat valóban erős fényt jelent, ezt akarja kihasználni.*
- Legulla fea!
*Szól, mikor kezét eltávolítja szájától és botjával a dagorladi vezérre mutat. Ezzel az átokkal igyekezve megkötni a mágus nyelvét. Evolyrani varázslat, de már máskor is bevetette, akkor sikerrel, de nem várja ki, hogy most az lesz-e, bízik abban, hogy fényének ereje még távol tartja a többi harcost, ha talpra álltak is már, s közben ő Calassëval sújt a mágus felé.*
- Alca maica!
*Talán még hasonlít is a mágia ezen formája ahhoz, amit épp a vezér próbált az előbb ellene. Több helyzetből vág felé, s ezek némelyikének találnia is kellene. Fehér fénypengék szállnak a barlang falánál lévő mágus fele, s a veszélyességük is hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy ezek láthatók. Pont emiatt többet is küld, mint az a kettő, amit neki szántak.
A harcosokra, ha már felálltak és a fény ellenére közelednének is, rájuk is rájuk rivall.*
- Vissza, ha nem akartok a vezéretek sorsára jutni!
*Utal ezzel az eddig bemutatott, meglehetősen látványos varázslatokra. Tudja ő, hogy ellene a vezér a legerősebb ebben a csapatban.*

*A fénytámadás túl gyors volt ahhoz, hogy kivédhesse, vagy pajzsot vonjon fel, de kardja segítségével el tudta takarni még utolsó pillanatban a veszélyes részeket.
A lába, a karja, a válla.... mindből bőn csurgott le a vér, s beterítette a a ruháját, átszínezve azt. A fénymágia legalább ara jó, hogy nem hagy nyomot, vagy valamilyen szilánkot a seben, s így egy sebösszehúzó mágiával segíthet magán.... de nem most. Most vissza támad. Maga elé veszi a botját, és a sűrű fújtatások ellenére, és a vérző sebei ellenére, illetve a kis banda megrökönyödött bámulása ellenére kimondja azt a a szót, amit nem akart. Azt a varászigét, ami csak végszükség esetén használ fel. Ami után talán erősebb lesz, ez nem kétség, csak nem tudni hogyan fog ez hatni rá is, mint emberre. Mert Dagorladi ember volt, mágus ember.*
-Főnök....
*De mindegy volt, mert az elváltozás már kezdetét vette. A mágus sárkánypikkelyekkel tarkította magát e mágia hatására. Talán ismerős is lehetett a vezérnek anno Soreleyből.*
-Hallottál már egy bizonyos Sárkányúrról?
Eloyah nagyúr volt olyan kegyes és adott nekem egy gyűrűt, mely hasonló erőt adományoz a viselőjének.
Ha ismered azt a bizonyos valakit, akkor tudhatod, hogy most....véged....
*De ez az utolsó már olyan állatias hang volt amit az ember el se tudna képzelni, hogy ilyen hang kijön valaki torkán, még ha akarná is. De ez a mágus most tényleg valami félvad, s talán tényleg sokkal erősebb valamivé változott. A banda tagok láthatóan hátrébb húzódtak, s Lyll leginkább kettejük közt fordítgatta a fejét. Vajon Dreamien hallott erről a Sárkányúrról? De most megszólalni nem volt ideje, mert a mágus rohamozott, s olyan gyorsan amivel talán csak a mágia veszi fel a versenyt. Penge éles karmai többször sújtottak le, s nem egy felől a vezérre.*

*Az isthar nem lepődik meg, legfeljebb azt könyveli el, hogy a dadogás átka hatástalan maradt a dagorladi vezérre.
Az ellenfél azonban ellentámadásba lendül, és Soreley emléke a vezér szavaira újból kísérteni kezdi a mágusvezért.
Valóban láthatott ott hasonlót, de maga a csata épp elég tapasztalatot is ad neki. A botból még mindig árad fény, még ha nem is olyan erősen, mint amilyen korábban volt, de Tifar nem is akarja ezzel pazarolni az erejét. A támadás elől azonban hátrál valamicskét, hogy helyet nyerjen, és legfőképpen időt. Ezt pedig végképp nem arra fogja használni, hogy válaszoljon a dagorladi teljesen felesleges szavaira.
Sebes hátrálása mindössze két lépést enged, de az elsőnél még a földre sújt botja végével maga előtt.*
- Sancandor!
*A föld megrendül az igére, miközben Dreamien Calassëja is villan a magasba emelve, hogy az első sújtást hárítsa, másik kezében lévő varázsbotjával a kemény sziklára üt újra. Az eddig rengő föld felfénylik egy pillanatra, miközben hangos csattanással szakad ketté a sárkányúr alatt, hogy elnyelje azt, akit saját dühe és állatias ösztönei vakítanak el.
Szó, mi szó, Tifart eléri egyik karma, fel is hasítja a ruháját, sőt bőrét is, fájdalmas kiáltásra bírva az isthart, de a föld már eltűnik a Sárkányúr-másolat alól, így talajt vesztve, egy hasadék fölött az üres térben „állva” nézheti, hogy min is támaszkodjon meg, mielőtt a föld mélye elnyelné egész pikkelyes, ocsmány alakját.
Tifar, hogy erre valamelyest rásegítsen, hiszen az, ha valaki elveszíti a talajt a lába alól, igen meglepő lehet, még egy állat számára is, Calassëval vág felé, azzal a Calassëval, mely immáron arany fényben izzik, s ha talál, az kellően erős lesz ahhoz, hogy a karmos végtagot, melyen a gyűrű van, csuklóból ketté is metssze. Mert nem szívére, vagy fejére támad a lénynek, hanem arra a végtagjára, melynek újdonsült erejét köszönheti, melyre oly büszke.*

*Valahogy sem kedve sem lehetősége nem volt követni a harcot a föld megremegése után. Hiszen ahhoz a palloshoz kötve, túl közel a harcolókhoz őt is érte, és alatta is elkezdett remegni a föld, elég erőteljesen. Csak imádkozni tudott csukott szemmel, hogy ne dőljön el a kard. Mert ha mégis elengedné magát akkor nem hogy a szárnyának, de az egyik karjának is búcsút mondhat. A gondolatra is falfehér lett... és végül a vezér kiáltása rezzentette össze szegényt. Azt hitte, hogy legyőzték Tifart. Miatta... Ráemelte fürkésző tekintetét, és ekkor suhant Calassie a dagorladi felé. Nem tudta nézni. Tudatában volt ezeknek az alakoknak a szándékával, és tudta, hogy jogos, és meg kell tenni, de mégsem tudta nézni. A szíve hevesen vert, és ahogy odanézett már fordította is el a kis fejecskéjét. Fájt az újabb kiáltás. A föld megnyílására azonban el is dőlt a kard. Egy pillanatra lefutott előtte szinte az egész élete, és a kép, ahogy saját vérében fekszik levágott karja mellett. Ez már sok. Csak egyvalami jutott eszébe...*
-Ne ne ne... Heil istennő, kérem nee!
*Nem tudni ezért e vagy sem, de megállt a levegőben a kard. Azaz Lyllennek így hatott. Nem győzőt hálálkodni érte kiválasztott istenének. Az igazság ha kicsit feljebb emelkedünk azonban abban rejlett, hogy a kard vége, -hiszen pengével fölfelé volt támasztva, hogy a tündért rá tudják kötözni.- egy odatámasztott batyuba ütközött bele. A jól oldalra fordult a kard, a másik oldalán semmi sem akadályozta volna meg abban, hogy a földre csapódjon.
Legnagyobb meglepetésére a dagorladinak a sárkány pikkelyek nem adtak védelmet, pedig kellett volna. "Ahogy a Sárkányúrnak is." Csak ez járt a fejében. Az, hogy a bármi is van a haderő vezérén, annak értelme van. Olyan erőt akart. Nem ékszert, melyet egy kard még ha az varázslat itatta is át, elvágja. Az ő pikkelyei miért nem védenek?!
A megnyíló föld lassan szívta csak magába, mert makacsul fogta a szélét csonkja, s ép kezével is. Felnézett a vérző Tifarra, és eszelős vigyorra húzódott a szája. Már újra emberi volt az alakja, s ha lehet ez még jobban kísérteties volt. Akire most lenéz a mágusok vezére, meg fog halni, és csak nevet, még hozzá rá. A nem is olyan rövid, s nem is olyan felületi sebből folyó bő vér ámulattal töltötte el.
Visszaadta, majd aláhullt.
Talán bezárult ezek után maga a megidézett nyílás is. Az ott maradt négy darab katona csak bámult. Nem tudta mitévő legyen. Ezen a napon történt velük szinte minden érdemleges. Elkaptál végre a szökött tündért, elfogták, s behúzódtak egy biztonságos barlangba, hogy majd este menjenek vissza. Jót mulattak, s egyszer csak megjelenik az a személy akit egyszer már legyőztek, ráadásul a saját házában, és most...most végzett a vezérükkel. Pedig, a jó előbb még ő volt előnyben.*

*A vágás talált, Dreamien maga sem hitte, hogy az aranyszínben fürdő kard, Andamer egykori fegyvere ilyen könnyen átvágja majd a csuklót, amely inkább volt most hasonlatos egy sárkány mellső végtagjához, mint egy emberi kézhez. Talán a pikkelyek voltak vékonyabbak, hiszen mérete csak emberi, vagy a kard volt ilyen erős, még nem tudja. De elmélkedni lesz idő később is.
A hasadék éles szélein látszik a roppant erő, mely kettéhasította. Éles, hegyes csonkok merednek, ilyenbe kapaszkodik a vezér is.
Az isthar sosem tudta megérteni, hogy a sötétség hogyan veheti el a józan eszét azoknak, aki átadják magukat neki. Még inkább nem azt, hogy is juthat el valaki addig, hogy lemondjon eme istenek adta nagyszerű adományról cserébe a sokszor zabolázatlan erőért, mely onnantól már idővel átveszi az uralmat is az elme és a test felett is. Ő ezt sosem tenné meg. Talán nagyobb felelősséggel, vagy nehezebben jut el odáig, hogy használhassa erejét, de ő sosem törekedett arra, hogy varázsereje a leghatalmasabbak közé emelje.
A tisztaságot és a fényt kereste, hogy eközben óhatatlanul találkozik annak ellentettjével is?
Nem lehet meg egyik a másik nélkül, ahogy ha fény van, akkor árnyéknak is lennie kell.
Ősi törvény ez, s ahogy egyik nincs, úgy a másik sem. Egymásnak ellentétpárjai, melyek épp ezért nagyságban sem különbözhetnek egymástól, csak töltésükben. S e töltésből ő a fényét választotta.
Márpedig a dagorladi vezér nincs eszénél, ez biztos. Mintha neki az lenne elégtétel, hogy az istharon sebet tudott ütni.
Tifar összeszorított fogakkal néz le az aláhulló mágusra. Baljában a fehér hegyikristályos varázsbot, jobbjában Calassë. A bal vállába hasított sebből folyó vér pedig vörösre festi sötétkék köpenyét és az alatta lévő ruházatot is.
Tűri a fájdalmat. Még mindig nem futhat oda a tündérhez, nem teheti, amíg nem rendezte le az ellenséget. Nem engedheti meg, hogy hibázzon, s ezzel a most láthatóan összezavarodott katonáknak adjon esélyt arra, hogy összeszedve magukat rájuk támadhassanak.
Kihúzza magát, miközben a fájdalom hullámokban hasít bele testébe.*
- Tegyétek le a fegyvereket! Kezeket a tarkóra, aztán irány a barlang fala! Lássam minden mozdulatotokat! Elbírok még veletek is, ha kell.
*Hangja határozott, olyan, amihez az elmúlt évek sokszor kemény történései érlelték. Nem utolsó sorban a mágusok vezéreként eltöltött időszak is megtanított erre a hangnemre. Dreamien megvárja, hogy megteszik-e.
Addig nem is veszi le róluk a szemét, pedig legszívesebben Lyllenhez futna, hogy megvizsgálja, milyen állapotban van, hogy kiszabadítsa végre. Mégis játszania kell az erős és veszélyes mágusvezért, akinek az a néhány katona meg sem kottyan a vezér után sem.
Csak ha a dagorladiak megteszik, amit kért, s végre a barlang falához hátrálnak, akkor lépeget oda Lyllenhez, miközben Calassët kék köpenyének szélébe törli, hogy a vért eltávolítsa róla, majd hüvelyébe süllyeszti.*
- Fortis vica!
*Csípi össze szabaddá váló jobbjával a vállán a sebet, és szűri ki fogai közül az igét. A seben hevenyészett kötés jelenik meg. Arra elég, hogy lezárja a sebet, amíg végre rendesen el lehet látni. Ha a dagorladiak engedelmesek, akkor le is hajol a tündérhez, hogy a kardot óvatosan felemelve leoldja róla a tündért.*

*A kard csodával határos megállása néma hálákra, majd egy másik felfedezése újabb imákra sarkalja a kis tündért. Nem a lefelé lévő keze, hanem a másik oldali kezdett nagyon de nagyon fájni. Az esés és a gravitácó együttes ereje annyit tett az ügy érdekében, hogy a szárnya egy része megszakadt s a karja még mélyebben vágott bele a kard pengéjébe. A felismerés szörnyű felismerés lett. El fogja vágni..... Ezzel együtt kezdett lecsúszni a lába az immár ferde kard markolatáról. Ha lecsúszik az azt eredményezi hogy fél karral fog lógni rajta a továbbiakban.
Nem lehet.... ez nem! Valahogy felküzdi a fentebbi lábát a pengére, melyre felszisszen. Nagyon éles a kard éle, s az újabb vágás nyomán véres csík folyik le a pengére.
Kezd szédülni... túl sok vért veszít.*
-Tif... Tifar!
*Hangában a kétségbeesés és a halálfélelem tükröződik vissza. Ha most nem jön a mágus, nem lesz kit megmentenie.
Azonban a négy dagorladi közül egy nem engedelmeskedett. Előhúzta a kardját és rá rivalt a fényhozóra.*
-Mi vagyunk Dagorlad ebben a percben.
Nem fogunk meghátrálni egy evolyrani előtt.
Gyerünk fiúk, le tudjuk győzni....sebesült, és fáradt is!
*A többi megdöbbenve fordul vissza, s jobban megnézve Tifart ők is előhúzták a kardjukat. Támadni fognak, s talán nem is olyan eszelősen, mint hinné az ember...*
-Tifar....

*Dreamien egy pillanatra áll csak meg. Szívébe fájó késként hasít a tündérfiú gyenge hangja, de még mindig nem mozdulhat. A dagorladiak nem állnak meg, támadni készülnek.
A mágusvezér két tenyerével lök feléjük, Calassët elő sem véve.*
- Fassus sum!
*A már korábban is használt „tarolj” varázslat hivatott gondoskodni arról, hogy ismét leverje a lábukról őket, ezzel időt is adva Tifarnak. Azonban a varázsbot már ismét a kézben van, hisz eddig is csak saját testéhez támasztotta, s az isthar a földön elterülő újdonsült vezér felé bök vele.*
- Resectum tracta!
*Az a különbség, hogy a férfinak ezúttal már feküdnie kellene, hiszen az isthar ettől komolyabb sebekkel is sikerrel használta Soereleynél is a tarolás átkát, nagyobb tömegek ellen is.
S ha fekszik az új vezér, ez a második támadás igen kellemetlenül érintheti, hiszen csak a föld az, ami mögötte, alatta van, nem pedig a tér, ami normális esetben lenne.
A fényhozó már nem törődik a minden bizonnyal szintén földön fekvő dagorladiakkal, fejét tündérfiú felé fordítja.
Fontosabb számára Lyllen, akihez futva ér oda, nem is törődve a pillanatnyilag ellátott sebbe nyilalló fájdalommal.
Egyik kezével a tündér lecsúszó lába alá nyúl, másikkal pedig a kötést oldja meg, hogy a kis tündér végre lekerüljön a kard pengéjéről. A vérrel most nincs ideje törődni, hiszen, ha a támadóknak az előbbi demonstráció sem volt elég, akkor továbbra is támadnak.
Ebben az esetben mit tehet hirtelen? Lyllent egy gyors mozdulattal a kék köpeny belső zsebébe süllyeszti, éppen a saját szíve fölé, majd Calassët előrántja, ha még mindig támadni akarnak, majd a bottal összefogva maga fölé emeli őket. A sebbe nyilalló újabb fájdalom miatt a szokásosnál hangosabban kiáltja az igét, miközben a földhöz vágja a bot végét.*
- Cala solmë!
*A varázslat hatására fénylő lökéshullám jelenik meg, ami a felé tartó, esetleg közvetlen közelébe kerülő harcosokat is szétlöki.
Emlékszik, a legutóbbi csatában a sötét seregek harcosait, legyen szó csonkaszárnyúakról, orkokól, vagy akár démonokról, nem csak ledöntötte lábáról, hanem többüket meg is ölte. Nem egyszer, hanem a fáradtság és sebei ellenére is több alkalommal is.*
- Alábecsültök, engem! Nem volt elég példa előttetek? Mindenáron halni akartok? Le a fegyverekkel, dagorladiak!