4. Csipkefátyol-tisztás

*Háttal állt az érkezőnek, ki így nem is láthatta, hogy kezeivel végez néhány kisebb mozdulatot, miközben különös szavakat suttog maga elé. Bal tenyere fölött enyhén kavarogni kezd a levegőbe szövődött ködfátyol. Aztán mindkét kezét maga előtt tartva, kisebb mozdulatok segítségével formálni kezdi a szelet. A örvénylés növekedni kezd, mind több köddel vegyülve. A kavargó áramlat a fátyolos ködképződmény közepére cikázik, majd sebes forgásba, és még sebesebb növekedésbe kezd. A mágus nő hajába is bele-bele kap már a szél. Hosszú fekete haja a szélirány változásának függvényében libben hol erre, hol arra. Az örvénylő szél meg csak egyre dagad, olyan látványt nyújtva, mintha orsóként csavarná magán körbe a földön megtelepedett fátyol szerű ködöt. A köd fellebenésével láthatóvá válik sok apró, sárgás szirmú virágocska. A mágus ekkor oda sétál, és egy kis tasakba szed néhányat belőle. Aztán vissza sétál előző helyére, oldalára köti szerzeményét. Tekintete átsuhan a tisztáson, aztán egy gyors kézmozdulat, és a forgószél már el is enyészett. A ködfyátyol, mintha kirobbanna börtönéből, sebesen beteríti az egész területet. Most újra olyan minden, mint a nő művelete előtt volt. Formenya mielőtt megfordulna, félmosoly ül ki arcára.*
- Nem illik köszönés nélkül ennyire megbámulni valakit. *megfordul, és kedvesen bazsajogva folytatja* - Szia, Formenya Hyalma vagyok.

*Vidám kacagása visszhangzott egy darabig a fák között, de mire a nőhöz ért, már el is halt hangja.*
- Örülök, hogy megismerhetlek Kressara... csak így egyszerűen. *idézte a nőtől hallottakat* - És ne aggódj. Nincs okod a félelemre. Csupán egy egyszerű mágiának voltál tanúja. Elemi mágus vagyok. Varázslataimhoz a négy ősi elemet használom föl... tűz, víz, szél, föld... Meg hasonló dolgok. Én mondjuk speciel a szél elem használatában mozgok igazán otthonosan. De nem ez a lényeg. Az jobban érdekelne, hogy mi szél hoz erre a helyre egy harcost. Nem sok harcossal találkoztam eddig, kik szívesen csámborogtak volna efféle helyeken.
*Alaposan szemügyre vette Kressarat, majd elfordult, és elsétált az egyik fához. Kezébe vett egy igen furcsa kinézetű botot, amiről ordított, hogy varázsláshoz használatos eszköz. Aztán kezében botjával vissza sétált a nőhöz. Ilyen közelről már jól láthatta ő is, hogy a bot tetején egy fehér, hósárkány fejecske díszelgett.*
- van valami konkrét uticélod? Vagy csak egyszerűen mentél az orrod után? Mert, ha épp tartasz valahova, és ha az én utam is arra visz, akkor szívesen tartanék veled addig is.

*Meghökkent a botján lévő fejet érintő kérdés hallatán. Szájára szándékosan kegyetlen vigyort ültetett, és szemeit résnyire szűkítve vette elő leggonoszabb nézését.*
- Ó, ez itt? *mutatott a szépen megmunkált sárkányfejre, és arca még kegyetlenebb kisugárzást kölcsönzött magának* - Ez az ostoba sárkány engem szemelt ki prédájának. Egy szempillantás alatt elfogtam egy hatalmas forgószéllel, és egy kézlegyintéssel elválasztottam fejét a testétől. Aztán össze zsugorítottam, kifényeztem, és felerősítettem a botomra. De persze előtte puszta kézzel téptem ki a szívét, aminek egy darabját letéptem, és be helyeztem a szemei mögé. Ha jobban megnézed, és közelebb hajolsz hozzá, akkor talán még látszik is a benne pislákoló élet.
*A hatás kedvéért még közelítette is a fejet a lányhoz, de hirtelen lecsapta botja végét a földre, amitól gondolta, a nő kisebb szívrohamot fog kapni. Aztán arca újra felderült, szemeibe is vissza tért a kedvesség, és arcáról eltűntek a gonoszság átmeneti jegyei. Minden esetre ő nagyon élvezte ezt a kis ugratását.*
- Dehogy igazi. Egy öreg mágus barátomtól kaptam ajándékba, mert voltak dolgai amikben igen sokat segédkeztem neki. *A harcos tekintetét vizslatta egy darabig.* - És ne haragudj az ugratásért. Egyszerűen képtelen voltam kihagyni...

*Nézte, ahogy a harcos nő keze elengedi kardja markolatát, de testének feszülésén látta, hogy továbbra is támadásra készen fog állni. Ez viszont nem igazán érdekelte. Most sokkal fontosabb dolga van. Ezért nem is húzva tovább az időt szép komótosan megindult, majd egy pillanatra megállt.*
- Fehértorony-várába tartok. Minden selde urához. Antonius nagyúrhoz. Ha valóban van benned bátorság, hogy velem tarts, akkor ne késlekedj!
*Többet nem szólt, hanem megindult az említett személy várának feltételezett irányába. Menet közben ellenőrzött néhány apróságot a vállán áthajított zsákocskában, de a mellette haladó nő szemei előtt ez is rejtve maradt. Aztán Kressarara pillantva elmosolyodott, és tarisznyájából két kisebb csomagot húzott elő. Az egyiket átnyújtotta neki, a másikat meg ő maga kezdte el kibontani. Amikor látta, hogy a nő nem teszi ugyan azt mint ő, akkor megnyugtató hangján megszólalt.*
- Nem kell félni... Ez csak egy kis kenyér. Én magam sütöttem mielőtt útra keltem a mágusok földjéről. Nyugodtan ehetsz belőle. Nincs benne semmi ördögi kotyvalék. *Tájékoztatta a bizalmatlan nőt cinkos kacsintás kíséretében.*

*Az elemózsia csomagolását gondosan begyömöszölte tarisznyájába, mert még az sosem fordult elő, hogy ő bármilyen szemetet is eldobott volna a természet lágy ölén.*
- Köszönöm a dícséretet. Az igazi dícséret viszont sokoldalú mesteremet illeti, ki volt olyan figyelmes, hogy a varázsláson kívűl még sok más hasznos dologra is megtanított.
*Időnként az égre pislantva haladt egyenesen tovább. A környező fák fölé is nézett, meg a horizontot is folyamatosan figyelte. Végül nyugodt arcát Kressara felé fordította.*
- Egyébként nem tudhatod meg, milyen okból kifolyólag keresem a nagyurat. Elégedj meg annyival, hogy halaszthatatlan dolgom van vele, és ne akard tudni, hogy mi... Különben még kénytelen lennék elröpíteni egy mély szakadékba.
*Persze eme fenyegetését sem gondolta ám komolyan, de azok a határozott barna szemei sosem akarództak elárulni, mikor viccel, és mikor mond valamit véresen komolyan. Kuncogását vissza tartva haladt, a már megint csak elképedt arcot vágó lány mellett. Botjának vége monoton ütődéssel érintkezett a földdel. Ilyenkor a sárkányfej szemei valóban felvillantak, de nem mindig azonos színben. Ha a bot alja kőhöz ért, akkor sárgán villant meg egy pillanatra, ha földhöz ért akkor zölden. Amely színek itt nem fordultak elő azok a piros, és a kék volt. Piros volt, ha láva, vagy egyéb tüzes maradványt érintett vele a boszorkány, és kék, ha vízzel érintkezett. De már az első két fényjelenség is könnyen felkelthette már a harcos nő figyelmét. Bár tényleg csak halványan pislákoló fények voltak ezek, de egy éles szemű harcos biztos észre veszi.*
- Viszont, ha a feladatom elvégeztem, nagyon szívesen mutatom meg neked sütő tudományom. *egy furcsa mosoly jelent meg arcán* - És nem az ellenség sütögetésére gondolok ez alatt.

*A hosszú séta végére értek lassan. Ezt onnan tudta, hogy már láthatóvá váltak az égbe nyúló vártornyok. Lassan közeledtek a tóhoz, melynek közepén állt a minden elismerést megérdemlő alkotás. Formenya még sosem járt itt ezelőtt. Az ide vezető utat is csak azért tudta ilyen könnyedén megtenni, mert mestere igen részletes útmutatást adott neki. Ami ugye egy gondosan megrajzolt térkép volt. Szemeit le sem véve a nem mindennapi látványosságról lépdelt harcos társa mellet. A tó felszínére tévedt tekintetét végig hordozta a merev víztükrön. Szellő sem fodrozta most a csillogó tó vizét.*
- Kressara, te hol vagy elszállásolva a várban? Mert gondolom csak nem hagyják a harcosaikat a várkapuban aludni? *mokásan hajtotta félre fejét, s úgy nézett rá, mintha most nagyon csodálkozna* - Vagy igen?
*Fejét eredeti irányba fordítva ment tovább, néha bele rúgva az útjába kerülő kavicsokba.*