Vámpírok Könyve

A VÁMPÍROK LEGENDÁJA


Réges régen történt... Akkor, mikoron még az istenek is gyakori látogatói voltak a halandók világának...
A sötétség egyre mélyebben ette be magát a világ legeldugottabb részein is.
A halandó népek örökösen háborúba kényszerítették egymást, s ezzel önmagukat is. Az ég az áldozati máglyák sötéten gomolygó füstjétől fordította szürkületbe az égboltot.

Egy ifjú vezér emelkedett ki a háborúk vértengeréből, s uralkodójának számtalan győzelmet hozva tágította népe földjének határait. Cean volt az ifjú vezér neve. Az istenek is fölfigyeltek az ifjúra, kinek már neve említésétől is rémület szállta meg az ellenség szívét.
De az istenek között is akadnak olyanok, kik "megadóztatják" a halandók dicsőségét. Így volt ez akkor is. A fiatal vezér rendre aratta győzelmeit. Minden egyes győzelme után katonáival begyűjtettette a leigázottak legszebb jószágait, legjobb terméseit. Az istenek dicsőítésére áldozták az állatok vérét, majd - a máglyán elégetve - a húsukat, is felajánlották a világmindenség urainak. Évtizedeken keresztül égi, és földi egyaránt ülte mennyei lakomáját. De az idő előrehaladtával az istenek elégedetlenekké váltak, s még többet, még értékesebbet akartak cserébe, amiért minden világ rettegett urává tették a vezért. A következő diadal áldozati máglyájának megkoronázásaként ember vérrel locsolták a tüzet. Az ellenség legerősebbjeinek vérét ontoták, hogy méltón áldozzanak az isteneknek. De az istenek határtalan vérszomja kielégíthetetlennek tűnt. Az istenek élő áldozatra szomjaztak.

Ezután köszöntött be a világ legsötétebb korszaka. A háború immár nem a szomszédos országok bekebelezéséért folyt.
Nem... Most már csak egy dolog hajtotta a szemben álló oldalakat. A hódítót az tartotta mozgásban, hogy kiszolgálják az istenek tébolyult vágyait. Míg az ellen oldal immár a puszta létezésért harcolt. Az élő áldozatok meg csak egyre szaporodtak, ahogy a hódítók egyre bentebb hatoltak a területekre.
Azonban, az istenek egy részének más tervei voltak, s nem a világ pusztulásba sodrása. Ők voltak a lázadó istenségek, kik saját fajtájuk ellen fordultak a világ védelmében. Azonban oly kevés volt számuk, hogy terveiknek megfontoltaknak, s precíznek kellett lenniük. Hiszen a halhatatlant is le lehet győzni. Főleg, ha egy nálánál jóval erősebb halhatatlan az ellenfél.

A lázadó istenek hűséges látogatói voltak akkoriban egy aprócska kis falunak, melynek talán még csak neve sem volt, annyira jelentéktelen mérettel büszkélkedhetett. Az a falu, a világ utolsó olyan helye volt, melyet még nem kebelezett be a sötétség, s a gonosz ujja még nem érintette földjét, s népét. Az istenek kegyeltjének születési helye volt ez, hol a kétségbeesett nap sugarainak reményt keltő érintésének melegében világra jött egy kislány: Orone. Talán még a fák, és az állatok is érezhették jöttének fontosságát, hiszen a tájra tiszteletteli csönd telepedett, míg csak fel nem hangzott a gyermek sírása. Az ottani népek mind a mai napig úgy mesélik leszármazottaiknak, hogy az erdők fái meghajoltak a jövevény érkezésekor, a virágok, még az éjjel nyílók is kibontották szirmaikat, s a madarak szárnyaikat szét tárva billegették magukat az ágakon, s énekük oly mélyen a lelkükből érkezett, hogy azok is ellágyult szívvel hallgatták, kik azelőtt teljesen elvoltak zárva a külvilág hangjaitól süketségük folytán.
Az istenek is egybegyűltek Orone érkezésekor. Halandó, és halhatatlan akkor először volt ugyanazon helyen, s megtestesülve.

Orone, az istenek választottja lassan szépséges hajadonná cseperedett. Éppen akkor ért el a pusztító hadjárat földjük határáig, mikoron a leány eladó sorba került. Orone szépsége, és lelki tisztasága páratlan volt az egész világon. Sokan látni is vélték a belőle áradó "tiszta" fényt.
De eközben az ellenség könyörtelenül haladt a kiválasztott szülőföldjének közepe felé. Ám az istenek, kik eddig sikeresen rejtve tartották Orone-t, már többé nem bújhattak meg titokban a halandók között. A világméretű káoszt terjesztő istenek rájuk találtak, s vad harcba bocsájtkoztak a lázadó istenekkel.
Ám a vezér, és a leány megindult azon az úton melyet isteneik róttak ki rájuk. S ez az út egymáshoz vezetett.
Egy teremtett lélek sem volt akkor az erdő szélén, amikor Orone, és Cean találkoztak. Cean bár habozott, végül mégis megemelte kardját, s rárontott a rémült lányra. De az istenek egyike még most is óvta tervüket, és a férfi sötét szívét megnyitotta a leányból áradó fény előtt, s az életet kioltani meginduló kard megállt a levegőben.
Cean lelkének sötétje visszahúzódott Orone lelkének érintésétől. S kik eddig ellenségek voltak, most egymás tengerkék szemében elmerülve álltak szótlan nyugalomban.
S a vérszomjas istenek elvesztették hatalmukat a fiú megtisztult szíve fölött, s legyőzettettek a lázadó istenek által. A tébolyult isteneket egy másik világba száműzték. Igen, csupán számúzték őket, mert egy halhatatlan sem merészelt megfosztani egy istent a létezésétől, melynek ez a világ is köszönheti létét.
Ezután az istenek visszatértek saját világukba, hogy a halandók újra életteli hellyé varázsolhassák földjüket.
Az évek gyorsan múltak el a népek fölött, s idővel Orone a remény egy újabb gyermekének adott életet, mely Ceantól, a népek pusztítójától fogant. Cean boldogsággal megtelt szívvel élte napjait Orone, és gyermekük mellett.
Ám, az idő múltával a lelkében meglapuló sötétség kezdett előmerészkedni, s lassan újra uralma alá vonni a vezért.
Egy ünnepi éjjelen történt, hogy Cean saját házuk udvarának közepén ébredt, s kezében vértől csöpögő kardot szorongatott. Az udvar vérben úszott. Szerettei vérében. Látta Orone élettelen testét heverni az egyik rózsafa előtt. Alaposabban szétnézve gyermekük holttestére is rábukkant. Akkor már érezte... Érezte az ereiben lüktető gyilkolási vágyat. Elmélyét hatalmába kerítette a téboly, s saját kardjával kezdte kiontani testében csordogáló vérét.
Cseppekben folyt el a vére, s már alig egy lélegzetnyi élet volt már csupán benne, amikor az istenek legöregebbike megjelent előtte.
Határtalan haragra gerjedt a halhatatlan, hiszen Orone vére öntözte a földet. Azt a földet, melyet az istenek örök időkre ajándékoztak népének, szeretteinek.
Az istenek legidősebbje oly átokkal súlytotta a félholt vezért, melyet előtte még senki nem merészelt a világra kiengedni.
De az istenség szavai könyörtelen ridegséggel hasították a férfi testét. Átkának hatására testébe furakodott szeretteinek kiontott vére, hogy örök időkig mardossák belülről, s végtelen éhséggel kínozzák élőnek nem nevezhető testét.
Cean... Ő az első... Egy lény, mely mások vérét szomjazza... A vámpír... Minden vámpír őse.