3. Darklone - a város

*Kis híján a plafonig ugrik, -és nem mellékesen megöli, bár Akirával a kezében kicsit nehézkes a dolog- amikor valaki megjelenik mögötte a semmiből, és tanácsokat osztogat neki. Bár, meg kell hagyni, van valami a tatában. Különben hogy a francba érhetett el ilyan gyorsan ilyen látványos gyógyulást?! És az ötlet sem rossz...
A kard. Erre nem is gondolt. Bár nehezen tud használni bármilyen fegyvert, köztük a sájátját is, amikor... na, ezt inkább hagyjuk. Lényeg, ami lényeg: Akira fegyverével fog harcolni. Na és? Oké, ez valami mágikus fém stb. de akkor sem győzhet le vele egy egész Agyarka-famíliát.
Vagy igen?!
" Kérd meg a kardot." Na persze. De most nem lehet válogatós. Óvatosan a fal mellé fekteti Akirát, s kézbe veszi a cicomás fegyvert. Egyesek sokat dolgozhattak rajta, hogy minél különlegesebben nézzen ki. Nem hallották még, hogy nem minden a külcsín? Ilyeneket azok a piperkőc úriemberek szoktak használni. Mégis... ahogy a kard szemei közé néz -persze, átvitt értelemben- egyre inkább összevonja szemöldökét... a kétely. Talán mégsem olyan ez a kard, mint hitte. Ide valami ősi mágia van elrejtve... és az zavarja a legjobban, hogy eddig észre sem vette. Valahogy kezd értelmessé válni az, amit az öreg mondott. Bár, az ő hangja valamivel mélyebb és suttogóbban szólal meg a tatánál, mégis, parancsoló. Ez valamiért hatásosabb az élettelen tárgyakkal szemben, de ne kérdezzétek miért. Ő már abban is kétséget érez, hogy élettelen-e egyáltalán. Szörnyekkel körülvéve az ilyet nehezebben állapítja meg az ember.*
- Segíteni akarok Akirának. Segíts!
* Valami felragyog, ott, a hüvelyben. Talán a penge az?! Eddig nem húzta ki belőle. Talán, talán nem is tudta volna. Most először néz hátra azóta, hogy itt játszadoznak a barlang szájában. Vámpírok. Jujuj. Ráadásul milyen közel, őket figyelve, széles félkörben, a barlang túloldalán. Mint a szobrok, amik ott sem lennének. Semmi nem tud olyan hangtalan lenni, mint a holtak. Az öreg a falhoz simul, Akira lábánál, mintha így nem vennék őt észre. Nagy tévedés, de nem fogja nyíltan kimondani. Nem jó ötlet elfordulni a szörnyektől, de valahogy ki kell húznia a fegyvert a tokjából. Így hát, inkább maga elé emeli, úgy, hogy mögöttük a vámpírokat is lássa. És kihúzza a kardot.
Nem gyorsan, de nem is lassan. Nincs idejük, de nem tudja, mi fog történni. Így is árhullámként söpör rajta végig a kard ereje. Hideg, elsöprő hullámként, de ő állva marad. Nem felé irányul ez az erő, ő irányítja. A hatalom illata ez, de emellett jeges félelem is markol a szívébe. Ő nem fog engedni a húzásának... de más vajon igen? Az, hogy sárkánylovas, csak felerősíti... egy sárkány ereje, egy elffé, egy köteléké, és a fegyveré... ez már ennek az egy pengének is sok.
A halvány ragyogás csak tovább erősödik, égő magnéziumként árasztva el fénnyel a barlangot. És még csak most kezdődik. Érzi, amint körben ujjak tapogatóznának, egyre szélesítve a kört, melyben ő és a kard van a középpontban.
Így próbáld meg elmagyarázni a mágiát. Lehetetlen, hogy megérts, ha nem ismered.
Ledobja maga elé a hüvelyt, két kézzel tartva a szépen megmunkált markolatot. Meglepve tapasztalja, hogy őt nem bántja a fény. Nem csak néz, lát is. A vámpírok a kezükkel takarják az arcukat, egyesek összegörnyedve kuporognak a földön. De nem, nem menekülnek.
Nagy hiba. Még csak a bemelegítésen vannak túl. De fél, hogy még az ő szeme sem fogja bírni, ha mindez, amit kézben tart, elszabadul. Ha rajta múlik, nem fogja engedni.
Próbaképp lép egyet előre, s közben nyújtja is a határait. A kard ismét felizzik, egyenletesen erősödve. A barlang falai már alig látszanak, már hunyorognia is kell. A vámpírok pedig perzselve hátrálnak. De még csak hátrálnak... Még most is meghajolnak a parancs előtt. Az uruk előtt. Ki lehet az?!
Még egy lépést tesz előre, majd még egyet. Nem, nem távolodik el Akiráéktól, de a falak mellette, két oldalt biztosítják, hogy senki halott át ne férkőzzön a képzeletbeli körön. És a fény csak egyre nyúlik és nyúlik... Bizony, fiúk, kevés itt a búvóhely. Egy vámpír: kampec. Kettő: szintén, három, négy... és így tovább. A vámpírok elevenen égnek el a fehér fényben, akárha napfény lenne. Érzi bőrén a félelmüket, a sötét aurát, ami körülveszi őket, és egyenként törnek meg, felperzselve önmagukat. És még tovább, sokkal tovább mehetne... Az erő még szilárd, egyre csak terjedni akar, újabb és újabb vámpírt felemésztve. De a számuk már erősen megcsappant. A kör meg csak tágul és tágul... kutatva... Érez minden mozduló lelket, élőlényt a körön belül. Nem tudja megakadályozni, hogy vámpírt reggelizzen, de a kört, azt vissza tudja hívni. Mintha csak a kezével fogná meg a széleit, Felcsippenti, és zsugorítja, zsugorítja... Szélvészként söpörve ki a barlangot.*

* Harciasan küzdenek, körülöttük a vámpírok, de ő nem és nem öl meg egyet sem! Éppen elég, ha elhajítja őket, vagy megsebesíti... úgy, hogy egytől egyig eszméletlen legyen az összes vérszívó. Majd a NAP elintézi őket. Csak egy probléma van: nem akarnak elfogyni. Ha egy összeesik, három lép a helyébe, és így tovább. Ez még egy kifejlett, harcedzett, illedelmes sárkánynak is túl nagy falat! Pláne, ha drága egyetlen, idióta lovasának hátát kell védenie. De ha egyszer ő nem akar rögtön elpucolni, akkor kénytelen a példáját követni, és vállvetve itt tartani a vámpírokat. Ami megint egy nagy hülyeség, de tud mást tenni?! Arról nem is beszélve, hogy osztozik, osztoznia kell Rick érzéseiben. Ami azért mégsem akkora hülyeség, ha ember vagy.
De azért ő is úgy örül a felkelő NAPnak, mint majom a farkának.
Addig a pillanatig, amíg ereiben meg nek fagy a vér, és mintha egy szikla fúródna át az oldalán... egy pillanatra megmerevedik, majd még egy kell neki, még felfogja, hogy ez csupán egy testvérérzés, egy illúzió, ha úgy vesszük. De nem kevésbé fájdalmas. Persze hogy szemével azonnal Ricket keresi, és még jobban fáj neki, amikor megpillantja... véráztatva. A saját vérében.
Dühödt üvöltése betölti a levegőt, az ájult Rickel a hátán azonnal a fák fölé emelkedik. Elméjét, amennyire csak lehet, távol tartja a fiúétól, nehogy ő eszméletét veszítse. Nem lenne jó dolog, cirka ötszáz méterrel a föld felett. Ugyanakkor annyi erőt próbál adni lovasának,a mennyi még biztosságot. Bár ő sincs a legjobb passzban, mégis, egy sárkány energiája jóval felülmúlja a halandókét. Röptében még megpillantja a barlang bejáratát... ahol elvileg Alexék tartózkodnak... az az erő... ez a fény, ami árad onnan... jujj.. Még az ő pikkelyei is belebizseregnek a mágia érintésébe.
Ők már rendben esznek.
Amilyen gyorsan csak tud, repül, száll egyenesen Evolyran ispotályához, s semmi és senki meg nem állíthatja addig....*

// Nos... ezek szerint Rick és Lucide kilép a játékból. Esetleg véletlen Akiráékkal találkozhatnak az ispotályban, hisz ő is el van ájulva. De addig is, köszönöm a játékot!
Akira! Ez jó hosszúra sikeredett! //

//Hehe ^^ pedig kiváncsi lettem volna mit szólsz a kardhoz, ... na de biztos egy húha megteszi...habár, ha Akirán múlik nem megy az ispotályba//

-Aú. Mi tört...A fejem!
*Nehézkesen mozdúlt meg, de azt is megbánta. Szédült és emiatt a fejéhez kapott, ám ez újabb reakciókat váltott ki. A válla nem akart engedelmeskedni, azaz amenyire megmozdította anyira is szídta magát utánna. Zsibbadt, nyillalt a seb. Már felkellt a nap, és besütött. Érdekes látványt nyújtott a barlang. Elszenesedett maradványok hevertek össze-vissza, Alex pedig a kardját tartotta a kezében. Felvonta a szemöldökét, és félrebillentett fejjel szólallt meg újra*
-Valamiről lemaradtam?
*Ekkor bal kezével megkapaszkodott a mögötte lévő falban és feltápászkodott, de egy lépés után öszcsuklott a térde.*
-Szzz, a fenébe.....
*Haragos tekintetét jártatta körbe*
-Valmai nincs rendjén.
*Akármivel is próbálkozott az elf Akira újra felállt és ezúttal megmaradt a lábán. El sem esett járás közben, habár látványosan lógott a jobb karja és egy kis szellő is elegendő lenne arra, hogy elessen. Nem foglalkozik ilyen apróságokkal. Elsétál egy elszenesedett kupac mellett. A szaga mindent elárul. Majd az öreget (próbálja) pártfogásába venni.*
-Hogy érzi magát? Ne aggódjon a barátom Lovas, ő majd elviszi egy biztonságos helyre, ahol meggyógyítják.
*Gondosan takargatja sebzett vállát, nehogy a fiú megpróbállja megállítani, mondván ilyen állapotban nem mehet sehova....vagy valami hasonlóval*
-Lányom, hát nem jön velünk?
-Még nem, van itt egy kis elintézni valóm!
*Egy kedves mosoly a férfi felé, majd nagy barna szemeit Alexra mereszti, de csak egy hosszú pillamatra, ha a fiú nem szólal meg minden bizonnyal ő fog.*

//köszönöm a játékot Rick és Lucide. Jaja jó hosszú lett és naon élveztem! ^^//

* Mintegy varázsütésre, amikor mindennek vége, Akira kinyitja szemeit. A vámpírokból nem maradt más, csak por és hamu. És ez így van rendjén. A kardot már leeresztette maga mellé, szinte a karja meghosszabbításaként lóg mellette, az ő oldalán. Itt, ebben a barlangban megváltozhatatlan, örök dolgok történtek. Vegyük például csak a vámpírokat... hát, igen. Csak rájuk kell nézni. Illetve, amennyi maradt belőlük.
Akira felé fordulva figyeli a létfenntartási kísérleteit. Látszik, már a mozdulat is fáj neki. De nem, nem siet, ugrik oda hozzá és kapja a karjaiba, bárhogy is szeretné. csak áll... és figyel. Szemével követi csupán a mozgását. Arca nem árul el semmiféle érzelmet.
Valamiről lemaradt volna a lány?! Ugyan...
Van még valami elintézni valója?! Ha így gondolja, ilyen állapotban...
Egy biztos: valami máshol is végérvényesen megváltozott. Akármi is történt az imént, nem mehet el felette csak úgy. Egy kard nem kezd el csak úgy világítani. És akármi is történt az előbb, biztos, hogy nem végig úgy alakult, ahogy a lány szerette volna, vagy a tata gondolta volna. Na erre mit reagáltok?!
Mert akármi is váltotta ki ezt a heves reakciót a fegyverből, ez most hozzá köti. Ez a valami volt az, ami hallgatott a hangjára, átengedte magát neki, és mostantól akár akarja, akár nem, hozzá is hű. Egy kard hűséges hozzá, jézusom! Ez még neki is magas! De a tény az tény.
És ha Akira nem tart velük, akkor nincs mit tenni ellene. A tata meg biztos boldogul nélküle is, amellett, hogy hálás is neki. Odabiccent.*
- Köszönöm!
* Aztán a lányra emeli szemét, látja az arcán az elhatározást. Kőkemény, szilárd elhatározást.*
- Ha ezt szeretnéd...
* Azzal megfordul és kisétál a barlangból az igaz napfényre.*

*Nesztelen, bár nem mondhatni, hogy nem érzi a válla figyyelmeztetéseit és koválygó fejjel sem a legegyszerübb, de valami mégis arra készteti, hogy ne csapjon nagy zajt...... és ez becsületére vállhat! Akira nem sokra rá, meg is jelenik a napon Alex mellett. Kedvesen, de elutasíthatatlanul közli vele, hogy nálla matradt a kardja.*
-...és kéne.-*Egyszerüen és nagyszerüen. Bármit gondolt eddig a fiú eme csodálatos fegyverről, most megtudhatta valódi kilétét és ezzel tisztában van a lány is. Csak abban reménykedhet, hogy ő erőssebb a késztetésnél, hogy megtartsa, vagy nem is reménykedik. Kinyújtja a kezét és vár. Valahol legbelül érzi, hogy ebből nem sülhet ki rossz. A kijelentésre, mint valami varázsszóra, egy fénysugár fut végig a pengén és meg sem áll a markolatig. Ott viszont megperzseli Alex tenyerét, na nem úgy hogy fájjon, csak figyelmeztetés képpen jelzi, hogy mit is akar(!). //Gondolom átadod, hehe// Miután kézbe kapta a fegyvert, bal híjján a jobba, ( a fiú bal felöli oldalán áll) feltartotta a Nap felé. Amaz pedig egészen más színben kezdett játszani, mintha örülne, hogy visszakapta a "gazdit" Ekkor szólalt meg újra.*
-Hmm, Köszönöm. Még varázslat nélkül is túlvilágiasan csillog.-*Majd hírtelen témát vált. Csodáltot kifejező hangja komorrá válik.*- Elmehettél volna, meg volt rá az esélyed, de nem tetted. Itt maradtál, hogy megments.-*újra a kardra nézett, a gondolatait szedte össze épp.*-Érdekes, hogy megengedte, hogy használd. Komolyan gondolhattad.*-most teljesen a fiú felé fordúlt és amenyire tudott a szemébe nézett.*
-Ez a kard az apám egyetlen hagyatéka, szinte mintha ő védelmezne általa. Olyan ez nekem...-*de nem fejezte be. Hangja egyre halkult, majd elhakult és mással folytatta.*
-Alex,! ahh, te anyira öszekavarsz. Miért mentettél meg, vagy, ne is errre válaszolj. Azt mond meg nekem, miért igérted, meg hogy utánnam jösz. Volt...van..egy rögeszmém, ami nem hagy nyugodni. Nem tudok tőlle új életet kezdeni, és ezt meg kell értened, de te mégis.... miért féltesz? Miért vagyok olyan fontos számodra, hogy értem gyere a világ végére? Mem igazodom ki rajtad Alex, és még csak azt sem tudom, hogy te hogy érzel! .... miért csókoltál meg aznap?
*Hol hangosabban, hol alig hallhatóan, hol pedig kiabálva beszélt, de mindvégig annyi szenvedéllyel, hogy már túlcsordúlni látszott. Válaszolkat akart és most. A végén újra megnyugodott és várta Alex reakcióját, ám utolsó kérdése talán a legfontosabb volt egyben, melynek megmagyarázása, talán(!) megmagyaráz mindent, ...talán ..nem.*

~ Kéne, mi...?! ~
* Enyhe szemöldök-felvonással reagál a lány mondókájára. Bár gondolta, hogy nem sétálhat el a karddal csak úgy. Ekkor sercegést hall a kérdéses tárgy irányából, úgyhogy le is pillant... és még még elkapja a pillanatot, amikor a fény, vagy inkább szikra, a kezéig elér. Mégsem dobja el ijedtében a kardot. Ez is olyan, mint az a kutya, amelyik ugat, de nem harap. Inkább csak a hangjától kell félni. Ő miért is féljen? A látszat néha csal, még akkor is, ha más jelentést tulajdonítanak neki. Az engedelmesség, vagy inkább figyelmeztetés mögött komolyabb dolgok is lappanganak...
Először is, kénytelen átadni a lánynak a kardot, aztán ráér foglalkozni azzal, ami végbement benne. Mert bármennyire hülyén hangzik ez egy másik szempontból; de annak ellenére, hogy nem adtak neki választási lehetőséget, attól még boldog. Mondtam, hogy hülyén hangzik.
Nem azért érez így, mert... Na, ez a hülyeség: boldog, mert az a bizonyos szikra, ami a kezébe vésődött egyszer és mindenkorra, egyben azt is jelentette számára, hogy lesz ez még tovább. Afféle: "viszontlátásra!"
Ahogy kezét ökölbe szorítja, ujjhegyével óvatosan körül tudja járni a jelet, melyet ez a valami forrasztott a tenyerébe. Jó, rossz ez? Ráér még eldönteni, reméli.
Nem fordul Akira felé, de rá néz. Figyel rá. Bár őszintén szólva ebben a pillanatban már a világ másik végében szárnyalna Frandorral, de mindegy is. Az őszinteség kegyetlenség, tudja. Hoppá, de akkor a lány is kegyetlen vele...
Na jó, most már tényleg el kell hallgattatnia a Kisördögöt magában. Elég volt belőle. Kapcsolj ki, dugulj be, vedd le a hangerőt! Még mielőtt ronda módszerekhez nyúl...
Szerencsére ez a valami immár hallgat, mint a sír.
De jó végre saját gondolatokat hallani!
Mázli, hogy a lány eddig csak magában monológozott. Ha nincs kérdés, nincs válasz, nemdebár?! Bár most már teljes figyelme a lányra terelődik, és a felé is fordul, ő nem teszi meg ugyanezt. Csak figyelmesen hallgatja és figyeli továbbra is. Egyenes válaszokat akar? Nesze neki.*
- Mintha a szelet kérdeznéd, hogy miért fúj... -*nevetve maga elé néz, s megrázza a fejét. Haja teljesen eltakarja vérmintás arcát, úgyhogy Akira sem láthatja.* - Kirara, Kirara... de nehéz eset vagy. -*Visszanéz rá, egyenesen a szemébe*- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyeneket, amikor még magaddal sem vagy tisztában?! Hogy... -*fejrázva felnéz az égre. Mintha választ adna az, na persze. Talán mégis Akira szemében kell keresni azokat. Nem pedig csípőre tett kézzel, a Nagy kékséget bámulva.*- Hogy gondolkozhatsz "új életben", ha egyszer egy életed van?!
* Elé lép, és Akira füléhez hajolva halkan suttog.*
- TE tudod hol találsz.
* Hátrál pár lépést, majd elszakítva a tekintetét a lányról, fejcsóválva elindul hegyet mászni.*

*Na ezt megkapta, "Mintha a szelet kérdeznéd, hogy miért fúj..."...*
-Bolond lyukból!
*Morog félhangosan maga elé. Megvárja míg a fiú elkezd mászni, aztán duzzogni kezd. Már megbánta, hogy felhozta az egészet.*
-Jah!-*Azzal bement a barlangba. Egyszeriben kikelt magából. Feldühítette az eset.*
-"Nehéz" eset vagyok! Ehh, ...Nem vaygok tisztában magammal! Ehh, Vele nem vagyok tisztában, még most sem!
-Istenem... hogy mindent tudni akarok! .... -*Idegesen legyintett egyett mintha nem érdekelné az egész*
-Nem nagyon akarok vissza menni oda...-*Ezt a morgásnál is halkabban dörmögte, nehogy meghallja valaki. Elindúlt a rejtek nyílása felé, ahova néhány fegyverét tette még a vámpíros kaland elött. Kivette a szépmívű íjjat és a nyilakat a tegzzel. Most döbbent rá, menyire nincs jó formában. A jobb karja pedig lóg. Ideges mozdulatokat lerántotta magáról , a vállláról az inget, és lám ... felnyílt a seb. DE még milyen csúnyán, de nem ez volt a legnagyobb baj. Úgy látszik a harc során kificamította...tehát helyre kell rakni.*
-Hát még ez is!-*Dühböl rántotta helyre, ami nem kis fájdalmat okozott.
-Áááááá, ááááh!-*Ezt a hegy tetején is biztos hallotta Sárkánylovasunk. Akira mérgesen felállt és kotorászni kezdett a zsákjában. maradt még a Ricknél használt szeszből és most szépen felhasználta a többit. Lefertőtlenítette a sebet és felállva folytatta a morgást.*
-Ilyen nincs, mit gondoltam akkor? NA és mit gondoltam rólla. ... Ezt be kell fejeznem, nem voltam önmagam az biztos.
-Akira Angelt nem tartóztathatja fel senki fia... még akkor sem ha ilyen jóképű mint ő.*NA ez az utólsó már szinte a gondolataiban hangzott el. Csak az hallahatta meg aki belebújik az arcába közben, de mivel ilyen nem volt , vagyis az öreg mégis, de kinek árulá el (?). *
-Viszlát Alex!-*Ez viszont már a régi, céltudatos Akira volt. Szavának hűen el is indult kifelé.

* Mászik, egyre felljebb, azokon az átkozott gördülős, egye4netlen sziklákon. Ráadásul minegyik rohadtul éles, mintha valaki direkt egyenként félbe törte volna a kavicsokat. Na de most úgy sem tud azzal foglalkozni, hogy sebes-e a keze cvagy sem. Maximum a fájdalom téríti magához pár pillanatra, akkor megáll, lenéz a tenyerére, aztán elszántan mászik tovaább a he4gytető felé, ahová bizonyára nemsokára megérkezik a sárkánya. De jelen pillanatban jopbban lefoglalja az, hogy egyik lábát a másik után tegye és a kezeivel támassza, vagy adott esteben húzza magát felfele. Nem kevés koncentrációt igényel, ráadásul, he gyeszer rossz helyre lép... neki aztán kampec. De nem is ez a legfőbb probléma. Hanem az, hogy a gondolatai nem ott járnak, ahol kellene.
Már vagy tíz másodperc telt el azóta, hogy a hegy beljesélyől egy éles, és felismerhető hang szűrődött ki. Azóta semmi....
Nem és NEM fog fisszafordulni!
~ Jobb láb-bal láb, jobb kéz-bal kéz, jobb láb-bal.... etcetera, etcetera....~
- Hogy a fene essen beléd!!!
* Mondja őszintén, érzáéssel, és ezzel a lendülettel már viszsafelé is mászik. Majd csúszik, majd pedig ugrik. Nem egyet, nem kettőt- majdhogynem esik. Mázlija, hogy tanult esni, így egy perc múlva mál féltérden piheg egy sort onnan, ahonnan elindult. Aztán elindul viszsafelé a barlanghoz...
A sors iróniája, hogy kibe ütközik, amikor befordul a a barlang bejáratához??? Naná, hogy...
A féltés teszi oly fájóvá a szeretetet? És mi teszi áldott széppé?!
Azzal a lendülettel már sarkon is fordul.*

*Mérges fintort vág a fiú felé.*
-Na mi van? Nem épp felfelé igyekeztél?
*És már ment is...volna. Megállt, háttal beszélt Alexnek.*
-Alex!-*Itt kis szünet, ezután még bármi jöhet.*-Ne felejsd el Carlt, épp szedelőzködik.
*Vállán az íjja, és a tegez a hátán. Most másképp fest a kétféle fegyverben. Olyan mintha egy nagy csatába készülne, habár ez nem is túlzás. Megint megindúlna de ekkor leeseik a medalionja a nyakából amit Alextől kapott, hogy megtalálhassa a fiú. Bizonyára valahogy kilazult a csatt és most esett le. Gömbölyded lévén gurult pár métert. Alex lába elé. *
~A nyakláncom! ... Aff, ezt nem kellett volna.
*Szinte már magát szidta, de erről senki nem tehet, talán valami feljebb való hozta így. Bármi történt úgy fest a dolog hogy egy jelképp fekszik közöttük a földön. Az a tárgy amivel rátalálhatnak egymásra. Egyfajta kapocs. Erre Akirának is meg kellett fordúlnia. Most mi legyen. Vegye fel egyszerűen és menjen el...nem azt már nem. Adja vissza Alexnek? De hát ő adta, azért ennyire nem akarja megsérteni.
Nincs tökéletes megoldás. Akira némán áll teljes harci felszereltségben, kissé szakadt, véres ruhában és vár. Még maga sem tudja mire.*

* Már megy is vissza. Nem és nem fog még egyszer bedőlni ennek... Mégis mit képzelt?! Miért fordult vissza?! Egy biztos, hogy többé nem fogja elkövetni ezt a hibát. Akira beszólására ökölbe szorítja a kezét, és hirtelen nagyon be akar húzni valakinek egyet. A lány hangjára, és a saját nevére azonban megtorpan.
A folytatás... necces. Lehűti magát. Nem fogja el kapni az ideg, nem és nem...
Valami tompán koppan a földön, biztosan a tata ügyetlenkedik a háttérben. Értetlenül rázza a fejét saját hülyeségén. Mintha csak egy tükörrel állna szemben, kívülről látva magát... Soha nem egy nőtől várta élete jobbra fordulását, e témában kizárólag saját magára, illetve sárkányára számíthatott. Ha valami könnyelműség folytán mégis történne valami, akkor sem adná fel magát sem miatta, sem érte, ellenben, azt sohasem állította, hogy utálna szeretni valami nőszemélyt. Lehet, hogy nem is ő furcsa, hanem az élet.*
~ Mégis mit csinálsz kisapám?!~
* Döhödten a barlang kövébe csapott öklével, de már fordult. Három hosszú, gyors lépéssel átíveli a köztük lévő távolságot és fulladás-szorosan karjaiba zárja a lányt. Mondhatná, hogy csodálkozik magán, de nem mondja. Most már semmin sem lepődik meg magával kapcsolatban. És Akira? Biztosra veszi, senki nem látja olyan ellenállhatatlannak, izgatónak, remekműnek, mint ő. Ez már magában felér egy félelem-érzéssel. Ezt az átkot jobb híján nem meri megnevezni... Arcát a lány hajába temetve mélyen beszívja annak véres-sajátos illatát. Mondhatná, hogy nem tud e nélkül az illat, e nélkül a lény nélkül élni, de az hazugság volna. Egyszerűen csak nem akar.*

*Nem erre várt. Őszintén azt hitte, hogy folytatódni a kölcsönös durci... de nem. Valami olyasmit tett a fiú, amit ő maga sohasem tenne, kezdeményezni. Akira nem a nőies nőkhöz tartozik, és ezt ő is tudja. Mikor megpróbálta dúrván felsűlt vele, így inkább tartotta magát ahhoz, hoy akinek nem tetszik a modora, az elmehet. Nem fontos vele lennie. Érzelem terén is ilyen, sokszor nem érzi meg mit is kéne tenni, vagy látni. Nem erre várt... nagyon nem. Annyira meglepte a vératlan fordulat, hogy megmozdúlni sem volt képes. Csak állt Alex karjaiban és nézett ki a fejéből. Majd egy furcsa mosoly jelent meg az arcán, mintha végre értene valamit.*
~Talán sosem foglak megérteni...~
*Becsukta a szemét és a fiú vállára hajtotta a fejét. Jelen pillanatbaz volt az egyetlen amit megtett. Nem ölelte át a másikat, nem szorította szenvedélyesen. Egyszerűen hagyta Alexet és a vállára hajtotta a fejét. Így álltak egy darabig mikor kis csörrenés zaja vete fel az eddigi áldott csendet. Az öreg lépett elő és felvette a medált, ám az kezében egyszerre fényleni kezdett ami az öregúr testébe áramlott át. Carl felüvöltött majd hírtelen rá elhallgatott. Mikor újra megszólallt minden egyes szavánál a kő felvillant. MIntha amaz beszélne általa.*
-Tudom az utat, amit hiába keresel harcos!-*Lassan felemelte újját egyenesen Akira felé. A lány megilyedt.*
-Azonnal hygja el Carl testét.-*Üvöltötte nem törődve azzal ami az elöbb elhangzott. Közben kibontakozott az ölelésből, ám furcsa mód mintha elfelejtett volna harci állást felvenni. Alex mellett maradt önkénytelenül. A "kő" újból megszólallt.*
-Én Drakhus dagorlad sárkányának lelke jót fogok mulatni rajtad! Ezennel eljutatlak oda ahova menni akarsz!!
*Menydörgtek gonosz szavai, újjából fény csapott fel és eltalálva Akirát lesodorta Alex mellől a mélybe, majd a fény eltünt. Az öreg összesett. Akira pedig eltünt nyomtalanul. *

//Bocsesz, hogy így fejeztem be, de ez így adta magát! ^^//

* Sokáig álltak így, csöndesen. Érezte, hogy Akira a vállára hajtja a fejét. Hagyta. Hagyta, ő pedig továbbra is beszívta az illatát...
Mígnem a tata üvöltése törte meg a csendet. Erre felkapja a fejét, és a lányt is elengedi. Aztán Akira mellé lép, és értetlenül figyeli az eseményeket. Nem igazán amiatt, ami történik. Hanem hogyan került Akira nyaklánca a földre? Hiszen még ő adta neki, és ő is ennek segítségével találta meg eddig... akkor meg hogyan...?
De szépen azért összerakja az eseményeket. Ami a földön koppant... az a medál lehetett. De hogy került oda?
Ez, és még sok más kérdés kavarog a fejében, miközben összeszűkült szemmel figyeli mi történik. Esélye4 sincs bele avatkozni. Márpedig a tehetetlenség az, amit rühell.
Mégsem tehet semmit, amikor a fény a lány testébe csap át, és eltűnik... szó szerint. Megmásíthatatlanul. Édes Jézusom...!
Nem érez magában mást, csak dühöt. Mérhetetlen dühöt, amit valamiképp le kell vezetnie, vagy kicsap belőle, és nem tudja irányítani...
Az öreg mellé térdel, és felsegíti... majd pedig teljes erőből képen törli és hagyja hátraesni. Ekkor a ruhájánál fogva felemeli és a barlang falának nyomja, hogy annak lábai már a levegőben kalimpálnak.*
- Hol van?! -*ordítja pár centiről a képébe. Hova vitte???
* De a tata már nem tud válaszolni. Úgy látszik rövidebb utat választott... szépen elhagyta az eszméletét. Jó.. ha ők így, akkor ő is úgy.
Elengedi az öreget, s hagyja összecsuklani a kő tövében a testet. Ő meg hátra sem nézve visszaindul, fel, a szikla tetejére. Már hallja Frandor hívását is, ott cseng a fülében, mint minden egyes szó, ami ez elmúlt pár percben történt...*

// Köszi a játékot! "Kicsit" hosszúra sikeredett... Smile

» VÁROS
» Kemar - a város
» Nardur - A királyi város