1. A Sötét oázis

/Veron és Helena, Az elf osztag/

Az elmúlt napokban igen szép had gyülekezett a Tűz-sivatag szélén. Néhány elf felderítő aggasztó hírekkel tért vissza. Kisebb, könnyen mozgó egységeket látott a határon átkelni.
Nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget a tapasztaltabbak, de a századosuk azonnal gyanút fogott. Hiszen egy kisebb egység akár portyázás céljából is kóborolhat, vagy az ellen hasonló felderítő különítményeihez is tartozhatnának. Ám kevés az esély, hogy oly szoros lenne a kietlen vidék őrizete, hogy lépten-nyomon az őrszemeikbe botlanának.
A tábor egyik sátrában jelenleg is a helyzet kiértékelése zajlik. A tündérek hőse láthatja az egyik ökörsütés tüze körül a tündéket, akikkel a fennsíkon találkozott pár napja. De ne szaladjunk ki ilyen hamar a ponyva alól! Markos stázsák vigyázzák, hogy csak a legmagasabb rangú tisztek vehessenek részt a tanácskozáson. Zaphyra, aki megérkezése után kikövetelte magát az éghajlat által biztosított üvöltő lehetetlenséget és külön fürdőrészleget rendeztetett be magának, mielőtt az irányítók között megjelent volna. Csak Haeran, a káosz istene a megmondhatója annak, hogy kerített magának egy egész hajóparancsnok egyenruhát a maga méretében ilyen rövid idő alatt, ám mivel a többi nép vezetője még nem érkezett meg, csak a vezérkaruk néhány igen magas rangú tagja, mindenki örült, hogy a megbeszélés fényét és súlyát emeli egy elszánt nő.
-Én úgy vélem, hogy ha tartották az irányukat és nem erőltetett menetben haladtak tovább, akkor valahol ezen a környéken kell lenniük. Ha gondolják, kiküldöm oda a legjobb emberemet felderíteni.
-Nem! A magam részéről azt tartanám a legokosabbnak, hogy ismét azt a helyet nézzük meg, ahol a legutóbb látták őket. Ezek az egyedüli biztos információink, és ne felejtsük el, hogy ha előőrsről van szó, azok lényegtelenek. De követi a nyomukat a fősereg és róluk kell minél többet megtudnunk.
*A kék szárnyas nő kikapta az egymással vitatkozó férfiak gyűrűjéből a térképet és sebesen kirepült vele. Ők meg persze szaladtak utána.
-Úrnő! Úrnő! Mégis mit csinál?
*Nem válaszolt nekik, csak a megfelelő helyen megállt, mélyen a papírba dugta tekintetét, hogy alaposan tanulmányozza. Ez után feltekintett és a távolban három lehetséges pontot kutatott, amelyekről eddig szó volt. Utána lenézett a nyilakkal és jelekkel díszített iratra. Hogy azután felnézzen.
-Azt tudtuk eddig, hogy a terület, amiért harcolunk... teljesen üres? Kopár!
-Igen, úrnő. -mondta nyugalmat erőltetve magára az egyik igen tehetséges mágus- Ez a kopárság az, mely meggátolja, hogy nagyobb sereggel bármikor letámadjanak minket. Nehéz az átkelés és időt ad nekünk a felkészülésre.
-Mármint... teljesen kietlen. Mármint... Itt nem csak nincs most semmi. SOHA nem is lesz. Semmi.
-Igen, úrnő. Ezért harcolunk. Egy marék homokért. -mondta, és felvett a földről a tenyerébe egy keveset, hogy aztán ujjai között kipergetve érzékeltesse nem csak a tér, de az idő elvesztését is, melyet most Dagorlad hadai nyertek minden egyes perccel.

De ha megéhezünk a sivatagban, térjünk vissza a sült ökörhöz! Bizony nem csak az elfeket láthatja Veron, ha figyelmesen szemlélődik, hanem három mágust is. Az egyikük igen díszes öltözetben tűnik ki a többiek közül és a legközelebb ül az oroszlánfejes mellett. Rubint köves varázsbotja igen vastag ébenfa végén csillog. Kicsit távolabb tőle csendesen szemlélődik egy fekete lófarkas fiú, ki igen fiatalos külsőnek örvend és egy nem kevésbé előnyös külsejű vörös hajú nő. Ez utóbbi hátán egy nyílpuska pihen, míg a déli órák ellenére is egy fáklyát tart a kezében. Láthatóan az ebéd elkészültét várják és beszélgetnek.

Szétnézek a sátorban. Csupa piperkőc népség. Díszes páncél. Mennyi időbe kerülhetett? Kb 1 óra? 1 órával több, mint amit a páncél csicsázására kell fordítani. Ha nem tértem volna jobb útra már csak az élvezetért is, megölném őket. Alig várom, hogy eltűnjek. Nincs több tündér. Nincs több elf. Soha többé nem jövök vissza. A medál még mindig a köpenyemben pihen. Az éj leple alatt végzek némi pusztítást. Tudják vagy nem, hogy én voltam. Nem érdekel. Megteszem, amit mondtam. Segítek nekik. Nem az én dolgom dajkálni őket. Lanuriai sárkány vagyok. Egy lanuriai sárkány a maga ura. Addig is kénytelen vagyok színlelni.

/Veron és Zaphyra Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A vörös boszorkány éhesen nézte a tüzet. Az ökör illatára összefut mindenki szájában a nyál. A türelmet csak az táplálja benne, hogy a társaság érdekes.
-És te mit szoktál javasolni egy démon-démon harc esetén? Játsszuk ki a lecsillapításuk varázslatait vagy inkább hagyni szoktad őket támadni és a minél nagyobb erő megidézésére koncentrálsz?
*A fiatal mágus tanonccal igen izgalmas témákat találtak az nap. Nincs izgalmasabb, mint mikor közös hangot találsz egy jó képű sráccal.
-Démonológus a démonológus ellen? -kérdezte hideg büszkeséggel- Én a nyílpuskámat szoktam használni. Másnak tanácsokat meg nem osztogatok.
*Bár többször rápillantott a társalgó partnere szemére, de nem úgy tűnt, mintha ő lenne a lelkesebb. Hideg külseje közönyt és magabiztosságot sugallt.
-Hát.. Fegyverrel? Végül is ez is egy megoldási variáció. Hiszen a mágusok döntő többsége nem túl járatos a kézitusában, így egy kis tanulással és gyakorlással is könnyebben fölé tudsz keveredni egy ilyen ellenfélnek. De nem túl pazarló ez? Hiszen más összecsapás esetén viszont hátrányban leszel, hiszen időt és tanulást vontál el attól a területtől, amiben igazán jó vagy. Egy tűzébresztővel szemben például nem elég csak a puskádra hagyatkozni.
-Én nem csak démon-szólítókkal szemben használom a kis aranyost. -a fiatal varázsló rá szegeződő néma tekintetére elkezdte a fejét rázni- Én már fél évezrede élek, drágám! Nekem meg sem kottyant az az idő, ami alatt mesterien lövök bárhol bárkire. Én bárkit felragasztok a tapétára.
*A még talán csak pár évtizedes beszélgetőtársának minden oka megvolt, hogy úgy érezze, hogy bele sült a szerepébe. Kívülről szemlélve nem tűnt úgy, mintha megnyerte volna a nő tetszését. Pedig milyen nagyot téved!
A Hullámvirág varázsiskola egykori növendéke sokkal feszültebben figyelte a csevejt, mint azt a szem elárulta. Kíváncsi volt rá, hogy mennyire felkészült a csapat a Hon megvédésére. És bizony jól vizsgázott. Hogy feltett olyan kérdéseket, amiket visszakézből lekezelt? Van még ideje mit tanulni. Ám érdeklődő. És mindenek előtt: Túl akarja élni talán élete első halálos küzdelmét.
Viszont figyelmét egy jóval figyelem felhívóbb öltözetű alak hívta magára.
~Nos, nézzük a gazdag nemességet! Nem arányosan nő a vagyonnal a harcban használhatóság, ám sose szabad leírni. Az ő drága fegyvereik el tudják dönteni egy csata sorsát, ha jó kezekben vannak.
*Még oda fordult a fiúhoz egy kicsit, hogy aztán a rubint köves gyűrű tulajdonosa felé vegye az irányt.
-Bocsi! Most halaszthatatlan dolgot kell elintézzek. De még beszélünk később. -mondta mosolyogva- Szia! Mi újság a határszélen? Gyülekezik a had?

/Veron és Helena, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/


A merenhy úrnő újra közönyösnek látszik, ahogy megkapta a választ a szövetséges tiszttől. Kecsesen nyújtotta vissza a térképet, még mielőtt kezét nyújthatta volna érte a hadász. Nem lett volna értelme többet beszélni a tényekről véleménye szerint.

A megbeszélés a sátorba visszatérve újabb lendületet kapott- immáron a tündérek vezetőjének újabb kérdése nélkül. Ez alatt úgy tűnik, hogy Veron öltözéke megtévesztő lehet sokak számára és a sheldék egy nemesének nézik páran. Vannak köztük is olyanok, akik érzékelik a benne lappangó mágikus erőt, de a kevert házasságok okán még nem tartják elképzelhetetlennek, hogy nem Mágus Föld csapatait erősítik.
A darthar és a sárkány közelében egy tündér leány lelkesen szaval egy sátor tövében ülő néhány katonának lelkesítő verseket, néha-néha katona dalokra gyújt rá.
-...hív a haza. Itt az idő, most vagy soha!
-Talpra papa, hí' a mama! -parodizálja egy boros kulacsot szorongató baka- A kocsmábúl gyere haza!
*A kis szárnyas valda méregbe gurul és dühében több sort kihagy.
-Sehonanni bitang ember! -mély lélegzet után folytatja- Ki most ha kell, halni nem mer.
*Úgy tűnik, a frissen betoborzottak egy részének fellelkesítése igen kimerítő munka Zaphyra népének. De létfontosságú , ha azt akarják, hogy ne induljanak haza az ellenség láttán, mielőtt még harci formációba rendeződnének.

Vállatvonva azt mondom:
- Gondolom.
Hirtelen eszembe jut valami. Épp azt gondolom, hogy milyen piperkőcök, amikor ez a köpeny van rajtam. Micsoda irónia. Szerencsére rájöttem valamire a köpennyel kapcsolatban. Néhány gondolat és a köpeny megváltozik. Testhezálló fekete bőrkabáttá válik. Az a fajta, amiben az ember osonásra használ. Természetesen csuklyával. Nincs betörő ruha, csuklya nélkül.
Szétnézek a sátorban újra.
~Ha tudnák micsoda fenevad, van a közelükben sikítva, rohannának el.

/Veron és Zaphyra, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/


A kérdésre nem túl bő választ kapott. Még nem sejtette, hogy azért, mert az emberek is végre nagyobb gondot szentelnek a kémelhárításnak és nem kotyogják ki az első idegennek a titkaikat vagy csupán a férfi akarna egy egész más nővel lenni. Egy kis ideig hallgatva meredt maga elé, hátha megered a nyelve a másiknak, majd épp elköszönni akart, mikor a szabadba kinézve egy mondat szaladt ki a száján?
-A fekete sárkányaik is várhatóak? Nem hiányoznak ide! -majd vissza fordulva egy pillanatra- Ne haragudj, de megnézem az ebédet. Majd még találkozunk.
*Ezzel kisétált, hogy egy kis félkört téve közelebbről is megszemlélje az érkező vadász osztagot. A sereg többségével ellentétbe nem kardokat vagy íjakat tartottak maguknál, hanem vastag szigonyokat, melyek aljára kötél van erősítve. Acél hegyükről egy ív visszakanyarodik, hogy a vastag bőrön áthatolva bele akadjon a húsba és gazdájának lehetősége legyen „pórázon tartani” egy megsebzett ellenséget.
A feketébe öltözött férfiak amint megállították a lovaikat, azonnal leszálltak és egy közelükben álló tétlenkedő kezébe nyomták a kantárt, hogy itassák meg. Egy öszvér volt velük, akit nem küldtek a paripákkal, de még el is kergettek a közeléből egy tizenéves kölyköt, aki lelkesen kérés nélkül is vinni akarta az itatóhoz. „Hozz inkább ide vödörbe vizet az oázis kútjából!” Bizony dolguk volt a jószággal, leszerszámozva őt siettek felállítani a tábor közepén egy mini katapultot, mely talán az eddig látottaknál hatékonyabb védelmet nyújt mindenkinek, ha a másik oldal híres fekete sárkányai valóban megjelennének.
De Hell nem hozzájuk igyekezett. Megkerülve őket inkább a sülő ökörhöz sietett, hogy a hat elffel és a mágustanonc mesterével is beszéljen pár szót. Ők tudták jól róla, hogy csak zsoldos. De az ide érkezők eddig egy portyázó csapat megállításához túl nagy, komoly csatához még mindig túl kevés.
~Jobb lesz megtudni, miket is várunk vacsorára, mielőtt itt hagyjuk a fogunkat. A zsoldon kívül is van egy kis elszámolni valóm velük. De azért nem fogok meghalni hiábavalóságnak.

/Veron és Helena, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A tündérek vezetője csendben hagyta, hogy döntés szülessen a haditervről.
Hőseink ezen órácskában körbe szemlélődhetnek a táborban. Pár újonnan érkező kisebb csapat szállingózik a hátországból, de a létszám talán velük együtt sem éri el az ezret. Bizony valóban úgy tűnik, hogy egy rabolni érkezett kisebb csapat ellen máris sokan vannak, ám nagyobb sereget nem küldenek még a szövetségesek, amíg ki nem derül, valóságos-e a fenyegetés.
A döntés értelmében egy kisebb felderítő különítmény elindul a már észlelt csapatok feltételezett tartózkodás helye felé, információkat gyűjtenek és a nyomukat visszafelé követve megpróbálják kideríteni, követi-e őket egy nagyobb hadsereg.
A csapatba bármely önként jelentkező részt vehet. Csak az egyik égi vadásznak engedték meg, hogy velük tartson, bár az elit osztag véleménye -melyet megtartottak maguknak-, hogy ez túl kevés, ha előkerül egy bestia, túl sok, ha nem.
A felderítőkkel tart tovább a hat elf, kik félbe szakítják lakmározásukat.

Kicsit körülnézek a táborban. Eléggé ferde szemmel néznek rám. Egyszerre félik és tisztelik a fekete ruhás maszkos embert. Legalább is fogjuk rá hogy embert. Talán a sárkány léttől éreznek valami ösztönös félelmet. Nem tudják miért csak félnek. Van ez így. De nem csak engem félnek. Félik azt ami ezután jön. A harcot. A vért amit ők és mások ontanak ki. Nem vallnák be maguknak de félnek. Színt tapintani lehet a levegőben a félelem és az idegesség elegyét.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Hell étkezés közben is igyekezett minél többet megtudni. Azt tervezte, hogy párszor átül más-más csoporthoz, de végül jobb alkalmat nem is kaphatott volna az ökör mellett új információk szerzésére. Egy szürke csuhás férfi lépett oda hozzájuk.
-A parancsnokok döntöttek. Egy felderítő osztagot küldünk ki, van, aki önként jelentkezik? Akinek nincs, annak adunk lovat, hogy gyorsan haladjunk.
*A tündék közül többen felpattantak, a többiek látván társaik lelkesedését csatlakoztak. A lófarkas mágus tanonc Helenára pillantott, majd a tekintetét látva ifjonti hévvel jelentkezett a küldetésre. A mestere csak elmerengve bólogatott ez után a fejével, láthatóan nem akarta egyedül hagyni diákját. A vörös hajú varázslónő felállt és csak ennyit mondott.
-Megkérdezem az egyik embert, hogy akar-e velünk tartani.
*Ezzel oda ment Veron sátrához. A ponyvát félre húzva és barna szemeivel benézett.
-Van kedved egy kis csetepatéhoz? Páran kimegyünk megnézni, mi végre gyűlt össze ez a had.
*Nem volt ostoba. A sheldék között kisebb bűbájokkal is komoly pozíciót érhet el, mint a kabátos trükk. Úgy vélte, az ismeretlennek van még pár dolog a tarsolyában. Nem gondolta volna, hogy az összeset beveti az első ellenség láttán, ám jó alkalomnak tűnt mind a két oldalról többet megtudni.

Jól hangzik. Már úgyis rég harcoltam. Mennyi is lehetett. Egy hónap. Talán kettő. Mindenesetre akkor jól elkapott. Nemhiába a medvéket nem árt komolyan venni. Mert ha nem. Az ember úgy jár mint én.
Amúgy sem igazán ismerem a mostani helyzetet. Nem tudom kik ellen és miért harcolok úgyhogy az információgyűjtés sem árt.
- Örömmel.
Felállok és követem a nőt egy jókis csetepaté reményében

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A kis csapat minden tagja kap egy lovat, hogy gyalogosok ne lassítsák a menetet. Veron talán használja azt a lanuriai sárkányok körében elterjedt varázslatot, mellyel a hátasát meg tudja nyugtatni. Erre szüksége is lesz, ha nem akarja szárnyakon kísérni őket, hiszen még két lábú alakban is riasztó a hüllők szaga minden állat számára. Még akkor is könnyen megvadulna tőle, ha nem érezné a folytonos természetellenes hűsítést az oldalánál.
Ám így képes igazi gyakorlott nemesként megülni egy ilyen jószágot. Amit Hell is megtesz. Így vágnak neki az útnak a tűző Nap hevében. A kényelmes tempó mellett a démon-szólító idejét látta olyan beszélgetésnek, mely szerinte sokat használhat a közel jövőben.
-Szeretem a sík vidékeket. Könnyű áttekinteni a csatákat. -mondta mosolyogva- Emlékszem, a Tolmen-erdő szélén a fővárosnál vívott csatára.
*Az ifjú mágus csodálkozó pillantással nézett rá. Mindenki ismeri a történetet, mikor Fekete szemű Eloyah gonosz serege megtámadta a birodalmat a fekete sárkányok élén. Aki egykor hős volt, azóta is békíthetetlen ellenségévé vált a Szövetség népeinek.
Mindenki ismeri, de nem mindenki volt ott jelen. Nagyon régi történet ez már, beszélni sem érdemes róla. A fehér szakállú mellette még csak fel sem kapja a fejét rá. A tündék is csak egy-egy pillantásra méltatják.
-Te ott voltál az első nagy csatánál? -kérdezi a fekete lófarkas.
-Igen. Ne nézz így rám! Én már öt évszázada élek, drágám! -felelte nyílt gúnnyal- Ott harcoltam a démonokkal a síkon, míg vissza nem szorultunk a városfalakra.
-Akkor te már harcoltál a szárnyas bestiáikkal!
-Nem. Ott voltam, de egy sárkány ellen vajmi keveset tehettem volna. Még a sárkánylovasok is kevesek lettek volna hozzájuk, ha a bástyákon nincsenek balliszták. Csak azok képesek áthatolni az ő pikkelyeiken és húsukon, hogy komolyabb sebet ejthessenek rajtuk. Ezek nélkül csak a mágiádban bízhatsz ellenük.
*A szigonyos légelhárító erre a megjegyzésre már azért vissza fordította a fejét az élen lovaglás közben. Szinte leolvasható volt az arcáról a „na megmondtam”.
-No, de ne csak én meséljek! A bőrdzsekis nemesünk is biztos tud pár érdekes történetet.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A tündérek vezetője természetesen a táborban maradt. Nem sokan reménykedhetnek abban, hogy őt igazi csata közben lássák. Unottan repkedett körbe a sátrak között. Egyik fajtársa épp egy három fős mágus csapattal beszélget. Érdeklődve hallgat bele, mit csinálna a bátorítók, ha nem épp szavalnak.
-...kell az országért harcolni! Hát nem természetes? Az őseink sírjáért. Hogy a gonosz necromanták ne tudják kirabolni és holtukban is zaklatva a békére vágyókat, rabszolgaságba hajtva még őket is. Te nem vágysz a békére?
-Ennek vajmi köze van ehhez. -legyintett az ősz hajú- Hiszen te is itt vagy, pedig te halhatatlan vagy. -vetette oda.- Valami más oka lehet ennek.
*A vitát egyre többen kísérték figyelemmel minden nép közül.
-Hát szerinted mi nem szenvednénk az elnyomás alatt!? Számos tündér fiú halt meg Ettelé síkján, mikor a falujukat lerombolták a dagorladiak, mert nem akartak behódolni. Szerinted engem békén hagynának, ha elfoglalják a területeinket?
*A bölcs öreg nem válaszolt a kérdésre egyből, csak hahotázni kezdett.
-De hi...hisz... nincsenek is fiú tündérek. Ezt hét száz évem tapasztalatából mondom.
*A valda igen mérgesen méregette, miközben nem szólt semmit. Ugyanis a nevetés őt kivéve igen ragályos betegségnek tűnt hirtelen.
~Hogy lehet valaki ilyen műveletlenül bunkó?! Most mégis mit vár? Vágjam a képébe, hogy nem rég pár évig még a vezetőnk is volt egy fiú? Oktassam ki a népem anatómiájából és arról, amit Lyllen mesélt nekünk?
Semmi haszna nem lenne, ha már úgy gondolja, hogy jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint mi magunk. Még ha még oly furcsa és botránkoztató is a gondolat, hogy háromnál -is- több ilyen létezett.
*A Ragyogó Tölgyes népe számára valóban meg van tiltva a fiú utód varázslása, ám néhányan már rájöttek, hogy ez a sok ezer éve elhagyott őshazában még nem így volt. Biztosan nem így volt, hiszen Lyllen is bizonyítja, hogy máshol is előfordult már ilyen.
De ezt a témát jobb lett volna nem felhozni.
Eközben egy fiatal sárkány érkezett meg lovasával a táborba Elroanból, erősítve ezzel a sereget.

Komolyan elhiszi. Nem hittem volna, hogy komolyan nemesnek néznek. Eloszlathatnám az illúziót, de inkább nem. Ki tudja, hogy milyen előnyökkel járhat. Inkább a másik dologgal foglalkozok. Híján vagyok a történteknek. A legtöbb tettemre nem vagyok túl büszke. Talán a vadászatot elmesélhetném.
- Néhány hónapja medvevadászaton voltam egy barátommal. Néhány farkassal is meggyűlt a bajunk. Az egyik jól elkapta a lábamat. Találtunk egy hatalmas fehér medvét. Alig tudtam megölni. A végén úgy öltem, meg hogy egy csapdával átszúrtam a talpát, és amíg magatehetetlen volt átszúrtam a torkát. Én lenyúztam a bőrét és levágtam a fejét. A barátom vitt minden mást. Én megöltem a medvét barátom, megkereste. Nekem beleharaptak a lábamba és megkarmolták a hátamat. A barátomnak egy hajszála sem görbült. A sors iróniája hogy többet dolgoztam, és nekem jár a kevesebb. De persze igényt tarthattam volna a medve bármelyik részére de nekem csak ennyi kellett.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Helena figyelmesen hallgatta a lovaglás közben a beszámolót.
~Hmmm! Farkasok? Már alig tudom pontosan, mióta nem féltem az ordasoktól. Azon a hideg estén, mikor életem első vándor kalandjára vállalkoztam,... Azon a hideg estén egészen biztosra érzem, hogy féltem tőlük. Körbe vettek és én védtelennek éreztem magamat egyedül.
*Ez a komor emlék igen régi, gyerekkori emlékeket ébresztett fel a dartharban. Olyan élményeket, melyek mélyen gyökereznek benne és nagy hatással lehettek volna, hogy ne azzá váljon, aki. A kis lány, aki oly lelkesen hallgatta a vándor mágusok beszámolóit az izgalmas kalandokról a természet lágy ölén, hogy kiszökött a bentlakásos iskola falai közül és tapasztalatlansága miatt még az is kérdéses volt, tábor tüzet tud-e gyújtani.
A tűz azóta is elválaszthatatlan elem tőle, legalább egy fáklyát visz magával. Az nap este a megint kialudni készülő tűzben egy démont idézett meg, ki őrizte a lángokat és az ő álmát. Szükség volt a segítségére, hiszen a nedves fa nem tartott volna ki nélküle még a hajnali órákig se. Reggel a fenevadak ott voltak mindenhol körülöttük és bizony eme védelmező lény nélkül nem ért volna fel a fára, hogy meghúzza magát. Ha a tüzet nem tudta volna meggyújtani, nem idézhette volna belőle a pokolfajzatot. Ha nincs vele, már talán este megtámadják azok az alattomos teremtmények.
Ez régi történet, nem is említi fel Veronnak. Meghatározó élmény volt, hogy közel egy évtizedre elforduljon a vándor élettől és az elmélet elsajátításába és új tudományos felfedezésekbe vesse be magát, hogy abban is csalódjon.
Azóta már a nyílpuskája és a tűzdémonok elég távol tartják tőle a ragadozókat.
-Sajnálom, hogy megsérültél. Akkor ezek szerint már alig várod, hogy komolyabb csatában is kipróbáld a képességeidet? Ne izgulj, ez sem másabb, mint egy vadászat. Csak itt a préda is rád vadászik. -mondta elmosolyodva, nem vélhette másra az elbeszélést, mint hogy a férfi nem volt még igazi csatában, csak vadász kalandjaival bizonyítja, hogy nem fél a vértől.
-Úgy tudom, a dagorladiak között is sok az olyan katona, aki az utolsó nagy összecsapások óta lettek kiképezve. A veszteségeket mind a két oldalon pótolni kellett. Igyekezz majd föléjük kerekedni. -ez utóbbit már nem is a lanuriai felé fordulva mondta, hanem az őket mindvégig figyelmesen szemlélő varázsló tanoncnak. Hite szerint a csatákat nem csak a fegyverek minősége és a létszám befolyásolja, hanem legalább ennyire a felkészültség és fegyelem. Egy jó pozícióban lévő elbizakodott nem egyszer az utolsó pillanatban veszti el az ütközetet és az életét. Ám egy vak optimizmus által uralt csatasor, mely lebecsüli az ellent még náluk is hamarabb veszik oda.

/Ne feled, hogy Helena nem olvasta a hó tündés kalandot, csak a usere! Az elmondás alapján alkot véleményt a karidról, ahogy az olvasók többsége is./

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Zaphyra még mindig a gyülekező pontnál maradt, ahol nem kellett semmitől se tartania.
Az elorani sárkánylovas vad nyugtalansággal kapott szárnyra hű társával, Allegorával, a nőstény evolyrani nőstény sárkánnyal, amint hírül vették, hogy egy felderítő csapat van odakint.
Nem került bele sok idő, az eget uraló hüllő és életre szóló szövetségese, egy myrthé férfi már be is érte őket. Az óriás gyík orrlika kitágult, mikor a fura idegen felé fordult a feje. Érezte rajta a fajtája szagát, jóval erősebben, mint egy távoli emlék. De nem tudta hova tenni. Ezen a kontinensen a faj még soha nem ismerte meg Roober alakváltoztató áldását, de a rajta ülő illuzionista is oly gyanakvással vizslatta, mintha tompa érzékei hasonló érzeteket éreznének.
-Ha gondoljátok, segítek felderíteni. Én a magasból könnyebben kiszúrom őket. Ti pedig majd körbe kerítitek őket. -mondta a bestia, miközben lovasa némán figyelt.
*A faja levadászására szakosodott shelde meleg fénnyel a szemében szemlélte. Tudta jól, hogy amióta az ellenség megpróbálta ellopni a tojásaikat, a vad sárkányok közül igen sokan szövetkeztek Evolyran népével. Az óta a tojásokat a fővárosban őrzik, és évente egyszer a nép bármely tagja megérintheti őket. Ha az utódok megérzik a bajtársukat, akivel egész életükön át együtt vonulnak majd a csatákba, a meszes hé felragyog és egy új szövetség köttetik kétlábú és sárkány között.
A sárkánylovasokban szinte minden evolyrani megbízik, a Birodalom hűséges védelmezői ők. Az emberek és más népek sárkányvadász osztagai csak a fekete sárkányoktól félnek, kik engedtek a gonosz hívásának és szabad akaratukat elvesztve a gonosz ellenség erőit szolgálják.
De épp elég ez nekik. Így is épp elég erős a megfeketedett szívűek serege.

/Nem akarom jobban előre vinni a történetet, hogy legyen idő lereagálni a történteket. Bocsi, hogy ilyen apró részletekben írom a történeti áttekintést./

~ Úgy beszél mint egy bakával. Várja csak ki a harcot. Majd meglátja hogy mennyit érek a csatatéren.
Felveszem a maszkot és átváltoztatom a szememimet. Sosem árt egykis előny.
Beleszagolok a levegőbe. Határozottan vért érzek a közelben. Emberszerű vért. Talán tényleg emberi vér. 1-2 mérföldre lehet.
- Közel vagyunk.

/Veron, Az elf osztag.
avagy egy marék homokért/

Miután kiderült, hogy a bőrkabátos társuk igen jó felderítő és máris az egyik behatoló csapat nyomára akadt, a sárkánylovast elküldték megnézni, hogy merre van a másik, illetve van-e nagyobb fősereg a nyomokat vissza felé követve. A kis csapat pedig elindult, mint egy vadász kopó, követni a friss nyomot. Pár dűne után rá is akadtak a szörnyű valóságra.
A szekér romjai ott volt félig elsüppedve a homokban. Az emberi vér, melyet a sárkány érzett a kíséret testnedve, mely átitatta a forrón perzselő homokszemeket. Egy kereskedőé és kíséretéé lehetett, ki tudja mi célból vágtak neki a kietlen tájnak. Sem az nem látszik ilyen távolból, mi is vontatta a katasztrófa előtt a kordélyt.
Fegyverek már nincsenek a holtaknál, minden ékszert és értékesebb tárgyat elvittek a fosztogatók. De a nyomok még jól látszódnak, nem olyan régen érhetett véget a rajtaütés. Lovak patái vezetnek két dűne között el a helyszínről.
-Követnünk kéne őket, míg el nem tűnnek újra. Pihentebb a csapatunk, nem rég indultunk. A lovaink pedig ittak az oázisnál indulás előtt. Jobb kondiban vagyunk az üldözéshez. Nekik pedig reménykedhetünk abban, hogy nem termett minden bokorban víz erre felé.
*Bár a darthar jóval kevésbé elbizakodott, mint mutatja, de az előjeleket kedvezőnek látja. Barna szemei a messzeséget pásztázzák, miközben megindul újra lovával.

/Veron, Az elf osztag.
avagy egy marék homokért/

A kalmárral és két segédével történtek bármennyire is megrendítőek, a hajsza még koránt sem ért véget. Az üldözők úgy tűnik még nem jöttek rá, hogy az egyszerű ember azért választotta a nehéz tájon a kitérőt, hogy elkerülje pont a Birodalomban fosztogató haramiákat. Ki lenne olyan botor, hogy egy sivatagban les áldozatra, mikor a kontinens városai között oly sokan vágnak neki a nem egyszer lakatlan, nehéz terepeknek, hogy mágikus tárgyakkal üzleteljenek a sheldéknél vagy az ők jól képzett kézműveseik termékeit vigyék a varázs lényekhez, vagy ki tudja mi fajta értékeket még?
De a dragolandiak nagy szerencséjére épp erre járt valaki. Ráadásul van egy titkuk, mellyel lehetővé tették, hogy a hátas jószágok vízigénye ellenére is át tudjanak kelni a szikár vidéken.
Jól fontolja meg mindenki, mit tesz, hiszen az arab telivérek gazdái is sűrűn pillantanak körbe, keresve az evolyraniak nyomait.

Leszállok a lóról. A hullák nem tudom milyen régiek. Talán 1 naposak de talán 1 hetesek. A legtöbbjükkel ugyanúgy végeztek. A teljes kíséretnek vagy átdöfték a koponyáját vagy átvágták a torkát. Elég gyors halál. De a kereskedő. Neki átdőfték a máját. A leg kegyetlenebb halál a világon. Láttam már ilyet. Akikkel így végeztek annyira üvöltöttek hogy a torkukat elárasztotta a vér. Úgy látszik hogy valaki nagyon kemény. Majd akkor legyen ilyen erős ha egy penge áll ki a májábol. Megfogom ölni. És azt is tudom hogy mivel.
Megragadom a tör pengéjét. A kezemet elárasztja a vér. A saját vérem. Nem érdekel. A penge végül kijön. Azért még meggyógyítom a kezemet. Megszagolom a pengét. Érzem hogy hol vannak. Felpattanok a lóra.
- Kövessetek.

/Veron, az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A vörös boszi már épp tovább lovagolt volna a homokban látható nyomokat követve, mikor társuk felpattant a lovára és az iránytól jelentősen eltérve indult meg.
~Ez alapján a csapat elfordult és most levághatjuk az utat hozzájuk. Kereső mágiákat használ a felderítéshez. Ha szerencsénk van, hamar utolérjük őket.
*Nem tudhatta, hogy a kétlábú külső mögött a sárkány érzékeit is jól használó társa van, egy lény, akinek páratlan testi adottságai mellett egy boszorkánnyal is vetekedő varázs képességei is vannak. Megbízott benne, hiszen a szekér megtalálásakor is már bizonyította, hogy jó a felderítésben, nyomolvasásban. Csendben lovagolt a két mágus mellett tovább.

/Veron, az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Zaphyra oda libbent az egyik tiszthez a gyülekező táborban.
-Nos, van valami új hír? Már elég régen kimentek...
-Csak türelem, úrnő! Csak türelem! Ezek a felderítések néha napokig is eltartanak. De pontosan kell látnunk, mielőtt valamit tennénk.
-Több napig? -csattant fel- Nincs sok napunk rá! A sátorban azt mondta, a két sereg mozgásban van, ha nem találjuk meg napnyugtáig, már elérhették akár az első falvakat is. Ott ki védi meg őket, ha a fősereg itt vesztegel?!
-Csendesebben, kisasszony! Kérem, kicsit csendesebben! -emelete jobb mutató ujját a szájához, miközben bal tenyerét az előtte lebegő tündér alá tolva kicsit megemelte és közelebb húzta magához.
-A belső területek biztonságban vannak. De itt a falnak is füle van. Biztató fejlemények érkeztek. A sárkánylovas ráakadt az egyik nyomára és azt mondta, hogy a kiküldött önkénteseink már követik a másikat. Telihold lesz, az est leszálltával kiküldök egy nagyobb csapatot elpusztítani az előörst.
*A valda meglepődve pislogott hol jobbra, hol balra.
~Falnak füle? Itt? Hiszen csak mi vagyunk, a Szövetség bátor védelmezői. Joguk van tudni az igazat, és nem érdekük kikotyogni, hiszen ők halnak meg, ha az ellenség kezére jut.
Eközben hőseink találtak egy rövidebb utat a keresett csapat után indulva. Gyorsan haladnak, talán túlságosan is. Hátasaik patái alatt mélyre süllyed a talaj és miközben igyekeznek kihúzni, lovasaiknak rá kell jönniük, hogy ez nehezebb lesz, mint elsőre tűnik. Futóhomokra szaladtak, mely el akarja őket nyelni.
Talán el kellett volna gondolkodniuk azon, miért is került akkorát az ellenség. De talán ez a legjobb esélyük, hogy behozzák a lemaradásukat, megküzdve a tereppel.

Mialatt a különböző helyszíneken zajlottak az események, egy lovas csapat parancsnoka megálljt intett az embereinek. Két embere neki indult felügetni egy-egy közelben a többi dűne fölé növő dombra, ahogy tették a mészárlás helyszínén is a tündék, keresve a távolban egy füst csíkot vagy főleg a magasba emelkedő porfelhőt, mely elárulná nekik a mozgó csapatokat.
A vezető leszállt a nyergéből és botját a földön húzva dünnyögött. Ahogy körbe járta az előttük emelkedő kicsike homok buckát felgyalogolt annak tetejére.
-Atraqe qau! -mondta hangosan, miközben két kezével megragadva a botját bele döfte a homokba.
Ez után legyalogolt és ahogy kilépett a maga által húzott vonalat átlépve gyorsan még a háta mögé sújtott, kiejtve újra ugyan azt a varázsszót. Ahol eddig homok volt, hirtelen eltűnt és egy lapos tófelszín keletkezett a helyén. A vízben le lehetett látni a fenékig, szabad szemmel lehetett szemlélni, ahogy úszkálnak a halak.
Ez volt a titok, mely segített nekik az arab telivérekkel megtenni az utat. A vízfakasztó letekerte az arcát védő fekete sálat. Mosolya immáron látható volt embereinek, akik egy szamár hátán megkötözött asszonyt hoztak az új keletkezésű partra. Most nem értek rá vele szórakozni, a víz igen gyorsan szivárgott el a száraz talajba, állat és ember egyszerre serénykedett még időben inni.
A halakat összeszedni a sárból ráértek, a Nap lenyugodni készült és nekik lesz ennivalójuk. A dagorladiak mind fehérbe öltöztek, csak a mágus ruhája volt sötét.

Nemlehet túl régóta hogy elhagytuk a szekeret. Nagy jelentősége volt annak hogy megtaláltam az embert. Legalább lessz alkalmam megbosszulni. Lehet hogy egy ilyen világban a gyilkolás mindennapos de ezt a férfi brutálisan és kíméletlenül gyilkolták meg. Nem tűrhetem hogy valaki megússzon egy ilyen gyilkosságot. Valaki egyszer azt mondta hogy a holtaknak is jár tisztelet. Már már várom hogy lássam ahogy a tolvaj szeme összeszűkül a tör láttán.
Egyszer csak a lovak megálltak.Amikor lenéztem azt láttam amit egy ember sem akar látni egy ilyen helyen. Sajnos belesétáltunk valamibe amibe nem kellett volna.
- Futóhomok!