Cobhan

/A Cobhan-tó után/

A démon-szólító vett magának egy barna köpönyeget az egyik kéregetőtől aprópénzért. A szakadt ruhadarabot magára tekerve lépkedett a városszéli utcákon. A banditák támadása után nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Kandradban az az alak halála előtt igazat mondott. Mostanában aggasztóan sokan megtámadják, először csak azzal magyarázta, hogy a templomőrként töltött hosszú idő alatt elszokott a világ veszélyes voltától. De ha a Cam akar tőle valamit, akkor sokkal több magyarázat van arra, hogy Waladre mellett az erdőben azon az éjszakán miért egy démon-szólító mágus érkezett az elfogására. De ez betudható talán annak is, hogy a papnők között töltött idő alatt elég sok démont idézett meg, tudhatták gond nélkül, mire számítsanak. De tegnap az ide felé jövő úton tökéletes csapdába szaladt. A vízfakasztó már a megérkezésük előtt tudta, hogy meg kell várnia, amíg a kedvenc tűzdémonai egy helyre összeállnak és ideje sem volt cselekedni, azonnal megölte őket egy áradással.
Akár hogyan is, szükségét érezte, hogy koldustól vásárolt csuklyával befedje a haját, amit oly szívesen hordott szétbontva, az arcát nem ismerheti mindenki, de a hajszínéről könnyen beazonosíthatják. A két fegyverét becsavarta a rongy alsóbb részével, hiszen minden bizonnyal egy fegyveres zsoldost keresnek.
Így lépkedett a barna csizmájában az utca kövein, miközben kezdte elfogadni, hogy megint eltévedt. Ez a város rosszabb, mint Osgiliadok, a myrthék földje. Ott érezni a messze földről érkezők felé áradó kedvességet és segíteni akarást, még ha folyton meg is tréfálják az illetőt. De itt, a tóparti városban csak a folyton változó környezetet látja az ember. Egyszerűen nem tud rájönni, mi mozgatja azt az erőt, ami a változás állandóságát honosította meg ezen a környéken.
Becsukta a szemét a falnak támaszkodva és képzeletben egy távoli helyen járt. Ismét a múltba utazott vissza, hogy az illuzionistákkal való első kalandjára visszaemlékezzen.

/Második szintlépő 2. feladat: Látomás/

Helena álmában újra a múltban járt. 16 éves születésnapja közeledett, mikor egy fiú mágus rávette, hogy titokban találkozzanak a Merengőszavú tó partján. Rejtélyes volt a viselkedése, joggal hihette, hogy egy olyan ajándékot akar adni neki, amit el kell dugni mások elől. Talán egy házi sárkány, a törpe növésűek közül. Nagyon keveseknek van és a Vadon-földi hósárkányoknál nem sokkal nagyobb.
A gondolatai csak egyre másra belegabalyodtak egymásba, míg végül igen színes látomást szőttek. A bakfis varázslónőnek a szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy közeledett a megbeszélt helyhez. Bármennyire is tudta épp eszével, hogy a csalódás szinte garantált, hinni akart álmainak a tündéri kis sárkányról és arról, hogy aki adja, különleges módon érez iránta.

Az ifjú démon-szólító kecsesen lépkedett virágmintás felsőjében és barna szoknyájában a tó partján. Minden felé őt kereste, aki ide hívta. Úgy tűnt számára, ez újabb rejtély. Egy feladat, hogy megtalálja, hiszen a füves parton sétálva minden honnan jól látszott.
Egy ösvényen kerülte meg a tavat, mely két oldalról bokrokkal szegélyezett. A sövény eltakarta nagy részt, így arra számított, hogy majd a srác mögé kerülhet észrevétlen. Vagy legalábbis több esélye volt így észrevétlenül megpillantani, mint a nyílt terepen. Türelmetlen volt, még ha igyekezett is magára erőltetni a higgadtság látszatát. Nem akarta, hogy a többi kiránduló őt figyelje. Úgy kellett tennie, mintha nem is ügyelne semmire, csak véletlenül sétálgatna itt. Közben viszont látnia kell minél többet... észrevétlenül.
S végül ott volt Ő.

A fiú türelmesen várakozott a kis fehér Gloriet árnyékában.
Ezen az oldalon nem látszott az a hely, ahol először lement a partra. Nem akarta megtréfálni, csupán eltakarta a pavilon. Viszont ha így alakult... Gonosz ötlet jutott az eszébe.
Óvatosan bújt le a bokrok közé. Halkan kuncogott, miközben négykézláb mászott előre. Igyekezett mindvégig fedezékben maradni, amíg mögé nem kerül és sikerül hátulról meglepnie. Bármennyire is nem szép dolog tőle, nem rég úgy is azt hitte, hogy a barátja meg akarta viccelni. Ideje lesz visszaadni a kölcsönt.
Szerencsére nem sokan sétáltak pont arra, ahol ő kúszott, azok a kevesek is mosolyogva bízták a tinédzserre, hogy kivel játszva viselkedik úgy, mintha csak bújócskázna.
Végül újra felállt a fehér gloriette takarásában és lábujjhegyen lopakodva közelítette meg a mit sem sejtő áldozatát.

Helena döbbenten vette észre, hogy a felköszöntésére érkező nincs sehol. Sietve körbe rohant, minden felé tekergette a fejét, nem akarta elhinni, hogy pont az utolsó percekben sétált el az, aki eddig várt rá.
Bolond móka volt, nagyon megbánta a kis, serdülő leány. Megfogadta magában, hogy bocsánatot is kér, ha újra találkozik a fiúval, csak most segítsék meg őt újra az istenek! Nagyon kell a segítségük, mert vágyott a kis sárkányra és arra, hogy egy szemrevaló srác adja oda neki.
Fejét lebiggyesztve sétált le a kis dombocska lejtőjén a partra. A sírás környékezte, de erős volt. Összeszedte magát és uralkodott az érzésein. Unásig ismételte magában, hogy az egészet csak ő képzelte ilyen szépre. A társa idén tölti be a tizennyolcadik évét, így ki tudja, hogy mi lesz a jövőjük!
Azon morfondírozott, hogy nem kizárt az sem, hogy elbúcsúzni hívta ma ide. Elhagyja a mágusok földjét és a myrthék között tökéletesíti tovább tudományát. Az ő érdeke ez, még ha fáj is a szíve most a kicsi dartharnak.
Fájó szíve majdnem megszakadt, mikor a tó tükrébe nézve meglátta maga mögött, ahogy a válla felett átnézve nézik közös tükörképüket.

Ahogy a boszorkány hátra fordult, meglepődve vette észre, hogy a kis fehér kerti házacska pillant vissza rá... csak.
A fiú ismét sehol. De ezúttal nem volt ideje elfutni sem. Világosan emlékezett, hogy látta őt a víz tükörképében. Óhatatlanul erősödött benne egyre jobban a gyanú, hogy a félvér myrthé a bolondját járatja vele. Rossz vicc, nagyon.
Semmi kedve nem volt tovább játszani. Becsapva érezte magát, nagyon csúnyán rászedve. Bár nem mondta ki, de ő érezte, hogy a pár nap múlva tartott szülinapjához van valami köze ennek és nagyon nem szép dolog fájdalmat okozni annak, akit szeretünk. És akinek boldogságot akarunk hozni a születésének évfordulóján.
Dühös, makacs arccal indult meg azzal a feltett szándékkal, hogy elhagyja ezt az átok verte tavat. Lemondott a kis sárkányáról. Lemondott a találkozásról. Csak arról nem mondott le, hogy ha majd tisztelettudóan fel akarja köszönteni, akkor felköszöntheti a félvér varázsló fiú.

Helena lelket vett magán, és oda sétált a félig myrthé, félig mágus tanulótársához. Bár a tanulótárs megkérdőjelezhető, hiszen idén hagyja ott a Hullámvirág Varázsiskolát.
Ahogy szigorú tekintettel méregette, összeszűkült ajka a dühtől, mely emésztette belül. Utolsó esélye volt, hogy most ne tűnjön el és ezt a fiúnak is tudnia kellett. Ha most újra csak az illúzióira támaszkodik és becsapja, akkor végleg végzett vele. Nem kíváncsi rá többé, hogy milyen ajándékot akar neki adni és engesztelhetetlen lesz mindörökké. Túl messzire ment már idáig is.
Ahogy tekintetét rászegezte, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől, kimért léptekkel, lassan közeledett hozzá. Direkt nem rohant és nem is szólt hozzá, amíg elég közel nem kerül.
Amikor úgy tíz méternyire lehetett tőle, hirtelen eltűnt. A varázslónő szembogarai kitágultak, arcáról a megdöbbenésen kívül nem volt leolvasható más. Beletelt talán fél percbe is, míg a sokk hatására bénultan állt ott egyedül.

A mozdulatlanságból egy ismerős név ragadta ki a fekete mágust. Jól hallható név, amit egy felnőtt kiáltozott:
-Hovantri! Hovantri, ne játssz velem! Azonnal gyere elő! Hovantri! -a hang ismerős volt. Egyik tanáruk hívta a diákot. Úgy tűnik, ma mindenkinél ki akarta húzni a gyufát.
Ez volt az, ami visszahozta a vörös hajú boszorkányt újra ebbe a világba. Rohant a mentorhoz, hiszen mindennél jobban akarta a vesztét. Bosszút akart állni azért a sorozatos megaláztatásért, amit ma vele művelt. Azért a megaláztatásért, amihez nem volt joga a legboldogabb napja előtt nem is olyan sokkal. Hovantrit eddig egy vidám, bohó fiúnak ismerte meg, de akinek nincs a szívében gonoszság. Ez az ízetlen tréfa viszont teljesen megváltoztatta a véleményét.
-Jó reggelt, Tanár Úr! Ön is a myrthénket keresi?
-Igen. Az előbb itt volt. De amikor közel mentem hozzá, akkor szerte foszlott az illúziója. Itt lehet a közelben, szüksége van a fókuszra a káprázat elkészítéséhez.
-Tudom. Én már háromszor is láttam ma. Még csak beszélni sem hajlandó velem.
-Oly, ugyan kislányom! Hamarosan előkerítjük és majd elmondhatod neki, amit szeretnél. Lássuk csak! A varázslata, bármennyire is valósághű, nem tudja elrejteni a mágia szálaiban történt változtatást.
*Ezzel figyelme a pavilon dombjának oldalára meredt.
-Gyere utánam! Már le is bukott.
*Ahogy felsétáltak a halom közepéig, Wiliam Tanár Úr óvatosan tapogatta a levegőt. Keze egyre lentebb és lentebb ereszkedett, hasonlított a pantomimesekre. De velük ellentétben tudta jól, hogy mit tapogat. Kereste a tettes fizikai lényét.
Így jutottak el egészen a földig, egészen a fűig. A fűben ott lapult egy gránit kövecske. A tapasztalt mágus mosolyogva adta oda felfedezését a lány kezébe.

„Sajnálom Helena, de nem tudok részt venni a szülinapi partydon.
Apám maga mellé hívott Osgiladokba, sokáig nem találkozunk majd. Élj sokáig, mert még látni szeretnélek egyszer újra!”

-Látod? Ha nem az érzékszerveidre hagyatkozol, akkor nem marad titok előtted. Ügyes a fiú, de a myrthék is sebezhetőek, ha valaki tudja a titkukat. Tudja, hogy mit keressen.
*A démon-szólító mérgesen vágta a fehér falhoz a követ, ami három darabra esve pattant vissza onnan. Ez nem születésnapi ajándék. Ez nem róla, ez nem érte szólt. Ez csak egy férfi nyers vágya, amivel elvárja, hogy ő ott legyen és azt csinálja, amit elképzel neki. Ez meg sem közelít egy házi állat méretű sárkány játszótársat.

/Látomás küldetés befejezve/

A vándor matatásra ébredt rossz álmából.
Kinyitotta a szemét, hogy lássa, mi történik. A derekánál tapogatta egy bűzös, koszos kölyök, amolyan utcagyerek. Rácsapta jobb kezét a karjára, amivel a táskájában kotorászott. Majdnem ezzel egy időben bal kezével hatalmas ütést küldött a mihaszna arca felé. Felháborította, hogy miközben ő elszundított a járdán, hátát egy düledező ház oldalának támasztva, ez a kis született tolvaj ki akarta rabolni.
-Áááá! Ne bánts! Nem csináltam semmit. Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e. -a gyerek hangja magas volt, mint akinek még el sem kezdett mutálni. A dartharban ez megerősítette a gyanút, hogy még nincs talán tizennégy éves sem.
-Hogy jól vagyok? -kérdezte a vörös hajú, miközben a szőkének újabb két taslit vitt be- Ezt a táskám kifosztásából állapítottad meg? Adok én neked!
-Áoú! -jajdult fel a nevelés hatására a kis gyerek- Nem akartam neked rosszat. Csak meg néztem, hogy mindened meg van-e.
*Igen alapos verést kapott az nap a hazug kis pimasz. Az oly sok helyen megfordult démon-szólító nem vette jó néven a szemtelen hazugságait. Mily gonoszak az istenek, hogy nem fedték fel a síró kisfiú előtt időben a kandradi sorstársának esetét, hogy tanuljon tiszteletet. Bár megtették volna! Igaz... akkor még nem tűnt olyan vészesen szorító helyzetnek, hogy a zsoldjának legjelentősebb részét az elf gyermek jövőjéért fel kellett áldoznia. Talán most, hogy egyre inkább tudatosult benne, hogy üldözik, veszélyes lények üldözik, ma már nem vállalna ilyen nagylelkű adományt az árvák részére.

Helena lassan abba hagyta a fenyítést.
A kölyök kezét már kihúzta egy ideje a táskából, görcsösen szorongatta még mindig a mini borszeszégőt. Amilyen pici, tenyérben elfér, olyan különleges. A legtöbb vándor nem tartja fontosnak, hogy legyen laboratóriumi felszerelése, amit kotyvasztani akarnak, ahhoz néha napján kölcsön kérnek valahonnan egy üstöt és felrakják a tábortűz tetejére. Igen nagy adag főzeteket lehet elkészíteni, ez jobban is alkalmazkodik a kóborló életmódhoz. Aki ilyenre adja a fejét, az általában a természetben honos növényeket gyűjti hozzájuk. Nem túl erős bájitalok, de a legtöbbjüknek nincs is szükség ilyesmire.
A darthar viszont más volt, mint ők. Kis korában nem erre az életre készült. Az elmélet érdekelte, laborban akart dolgozni és felfedezni valamit, ami halhatatlanná teszi a nevét. Ez éltette. Hogy bevonuljon a Hullámvirág Varázsiskola legendái közé.
Azon az esős, szomorú napon minden megváltozott. Mindenkit megelőzve először jött rá és tudta kétségeket kizárva bizonyítani, hogy a csillagok mozgása kimutatható, érzékelhető hatással van a mágia használatára. De a világ elfordította tekintetét és becsukta előtte a szemeit. Nem érdekelte az igazság és a munkával töltött kialvatlan éjszakák.
Ez a kis jószág, melyet a remegő gyermeki kéz tartott az utolsó emléke fiatalkora nagyravágyásából. Egy emlék, mely hűen szolgálta őt már hosszú évszázadok alatt, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is elő tudja állítani az örök ifjúság szerét, ha megveszi hozzá a szükséges hozzávalókat. Megjárta ez már hadsereg táborait, miközben gyógyítóként szolgált köztük vagy épp maga is harcosként állt valamelyik hadvezér szolgálatába. Ott volt vele, mikor shelde gazdálkodók napszámosaként a cselédszobában készítette a szert. Hű szolgálója volt fényes nemesi családok udvartartásában meghúzódva. De ott volt az elmúlt évtizedekben a templomban is.
Helena nem csak amolyan vadont járó mágus, ki nyughatatlan szíve miatt folyton úton van. A felszerelésének egyik legfontosabb kelléke ott volt a kis tolvaj fiú kezében, hogy most haragosan kicsavarja belőle.

A boszorkány dühösen lépkedett el a földön heverő suhanctól. A válláról lecsúszó szakadt köpenyt gyorsan megigazította. Haragos pillantásai végig mérték az őt nem rég kifosztani akarót, hogy egy megvető mondatot vakkantson oda neki.
-Ne bőgj! Még örülhetsz is, hogy nem egy bérgyilkost dühítettél fel. -barna szemei megvetően szegeződtek a gyerekre- Ha tudnád, miféle világban élsz is te!
-Nem akartam rosszat. -szipogott- Azt hittem, csak elaludtál és neked úgy is mindegy. Már máskor is történt ilyen, hogy kijöttek a vörös házból dolgozni és... -hirtelen a magyarázkodása abba maradt.
-Mit képzelsz te rólam? -két fenyegető lépést tett az ismét megrémülő felé- Halljam! Fejezd csak be!
-Azt hittem, te is abban a házban dolgozol. Nem akartam semmi rosszat.
-Milyen házban? -a hanglejtése elárulta, hogy tudja. De felzaklatta a gondolat, hogy valaki összekeveri egy öröm lánnyal. Nem büszke arra, hogy elaludt, miközben egy fogadót keresgélt, ahol megszállhat. Az öltözéke, bármennyire is takarta a koldustól vásárolt ronggyal, valószínűleg elárulta még így is, hogy nem egy szegény valakiről van szó. Jobban álcáznia kell magát, különben hamarosan nem csak az enyves kezekre kell figyelnie, de rablók is megpróbálhatják kifosztani.
-Hát tudod... Ott a sarkon túl. Ha akarod, megmutatom. Csak balra kell fordulni a következő kanyarnál és két saroknyira bemenni a sikátorba. Könnyű oda találni.
-Te hogyan tudod az utat, ha minden folyamatosan átalakul? Az utcák...
-Nem tudom. -rázta meg a kis szőke fejét- Mi, helybeliek valahogy sosem tévedünk el. A legtöbb idegennek kell egy vezető, de valahogy... tudjuk azt, hogy merre kell menni. Akkor is, ha már megváltozott.
-Ne is álmodj róla! Tőlem egy vasat sem látsz. -ezzel elfordult, hogy a következő kereszteződésnél eltűnjön a kék szemek elől. Sok mindent hallott már életében, de olyat nem, hogy egy mágia változásait akár egy varázstalan is megérezze. Tudja, hogy mi történt, ha nem is látta. Ez a hely különös... és hátborzongató.

Helena -bármennyire is felkavarta a feltételezés, hogy ő valaha bordélyban dolgozzon... vagy épp ezért- az egyetlen irányba ment tovább, amiről tudta, hogy hova vezet. A fiú nem hazudott. A sikátor helyén azóta már egy lampionokkal kivilágított kínai negyed stílusú utca állt. Igen széles, a szekerekkel is könnyen lehet közlekedni.
De mivel tudta, hogy merre keresse, így befordult minden zugba. Meglátta a házat, melyből vörös fény áradt.
~Szerencse, hogy ezt minden kultúrában ugyan úgy jelzik. Még a végén eltévedne az ember!
*Sietősen arra felé vette az irányt. Az úton akár három hintó is elférne egymás mellett. Sűrűn hátra felé fordult vagy a rejtélyes kapualjakat, a kémek nyomait kutatva. Bár az utcában voltak többen is, de mindet a kuncsaftra várakozó hölgyeknek nézett. Nem volt mit tenni, koldus köpenyét szorosan maga köré szorítva, fegyvereit szorongatva a bűzös ruha alatt lehajtott fejjel lépte át a küszöböt.
Odabent szépen kifestett csábítók tekintettek vissza rá, mikor felnézett. Gyors léptekkel egy bárpult szerűhöz lépkedett. Azért mondom bárpult szerűnek, mert pont olyan hosszú, a faltól pár méternyire futó asztal volt. Pont ugyan úgy elegáns székek voltak a külső oldalán sorakozva. És a falat, mely előtt ez a bárpult szerű volt, egy hosszú bárszekrény takarta el. Köztük pedig egy csapos kinézetű fickó.
-Jó estét! Beszédem lenne magával. Ha jól sejtem, ön itt a tulaj.
-Jó napot! Még nappal van. Tán nem munkát keres kegyelmed? -mondta elmosolyodva. Valószínűleg már megszokta, hogy a nők első alkalommal még puhatolózók.
-Nem. -mondta határozottan, majd hozzá tette- Nem egyértelműen. Egyelőre szállást szeretnék magamnak, holnap majd megbeszélnénk a többit. Ha nem haragszik, nagyon hosszú út áll mögöttem és ma biztosan nem tudnék dolgozni.
-Hölgyem! -mondta erősen megnyomva a férfi- Ez itt nem szálloda. Mi nem egész éjszakára adjuk ki a szobákat. -elég türelmetlen hangot ütött meg. Úgy tűnt, rögtön átlát a szitán, a démon-szólító esze ágában sincs holnap munkába állni.
-Holnap majd megbeszéljük. -mondta csendes, kedves hangon, miközben bal kezét rátette a vele szemben lévő jobb kézfejére az asztalon és elmosolyodott.
-Rendben! -sóhajtott egy nagyot, ki tudja, miért gondolta meg magát.- Gyere akkor utánam!

A ház tulajdonosa csendben lekísérte egy sötét pincébe vezető lépcsőn. Hell gyanakodva figyelte, és nem kerülte el figyelmét a holdfény egyetlen beszűrődési helye, egy kis ablak rácsokkal.
-Mindjárt ott vagyunk. -szólalt meg a vezetője.
Valóban, ahogy követte az árnyas alakját a félhomályban, lassan egy ajtó peremei kezdtek megvilágosodni előtte, ami mögül fény tört elő. Ahogy kinyílt, kellemes érzés öntötte el a démon-szólítót. Oda bent egy gyertya szolgálta a látást.
-Itt fogsz dolgozni. Ha végeztél, akkor Irthelené megmutatja a szobádat.
-De én mondtam, hogy ma nem tudok munkába állni. Hulla fáradt vagyok. Szó szerint. -értetlenkedett.
-Nincs ingyen semmi. Itt dolgozol majd egyelőre a konyhán. Ha elmosogattál minden edényt, felmehetsz aludni. Holnap majd beszélünk. -ezzel ellentmondást nem tűrően kisétált a főnök, a szegény rongyokba bújt öregasszonnyal magára hagyva, aki épp most vett ki a kemencéből egy nagy tepsi pogácsát.
-Vigyázz, aranyoskám! Még a végén megsüti a kezecskédet. -mondta mosolyogva az egyiket elvevő vörös boszorkánynak.

A darthar elmosolyodott a figyelmeztető szavakon, de nem nagyon vette figyelembe. Megélt már pár évszázadot. Csillogó szemekkel nézett vissza a nála talán jócskán fiatalabb sheldére, aki első ránézésre jóval öregebbnek látszott.
-Milyen mosogatásról beszélt az imént? -fejével két fújás között az ajtó felé biccentett, amerről a nagy darab férfi nem oly régen kiment- Ha nem baj, gyorsan elmosogatnám és ágyba bújnék.
-Nem kell annyira sietni, kedves. Nyugodtan ehetsz még egyet. Ez itt a konyha. Az itt dolgozóknak is készítünk ételt, de fontos, hogy fent az urak mindig valami finomságot nassolhassanak. Nagyon keményen dolgoznak a lányokon, nem lesz erejük, ha egy kis édességet nem esznek közben. -szavai gúnyosak és szemei ravaszak voltak, mint annak az udvari bolondnak, aki épp a vár alatti titkos folyosók rejtekeibe vezeti a beavatottat- Meglásd! Nem olyan sok üti a markodat, mint odafent, de nyugalmat találsz, miközben mozgatod a cselekvések szálait, ha épp úgy kívánod.
*A vándor le-lecsukódó szempillákkal hallgatta, ahogy félre érti a helyzetet a vén lány. Nem akart ő paklit keverni, csupán eldőlni álló helyzetében és csodás módon egy ágyban landolni valahol... ahol nyugalmat talál.
Lassan majszolva a pogácsát a földön heverő dézsához vánszorgott, és az utolsó falatot is lenyelve módszeresen kezdte kiszedegetni belőle a tányérokat és a mögötte álló kezébe rakosgatni.
-Hellë! Hellë! Hellë! -ahogy a tisztító bűbájt egymás után mondta, a ragyogó, fényes edények egymás után lettek zsírmentesek. Mintha csak igen lelkiismeretesen sikálták volna el őket, amihez most a mágusnak nem volt semmi kedve.
-Istenek! Te nem vagy ember. -mondta érezhető félelemmel a hangjában.
-Tedd el őket a szekrénybe és mutasd meg a szobámat! Nem érdekel, ha szalmán alszok is ma, de nem tudok tovább ébren maradni. -igen őszintének tűnt, hiszen barna szemeire már félig leereszkedett a legtöbb szónál a szemhéja, hogy erőt véve magán újra és újra megrebbenjen egy pillanatra felfelé.
-Én nem akarok semmi bajt. -mondta a szakácsnő még mindig nem térve magához a sokkból.
-Fogd meg azokat a tányérokat és vidd a helyükre! -mondta ingerülten megragadva a vállait és erővel megfordítva, hogy a konyhaszekrény felé tolja. Kezeiben nem volt már túl sok erő, csak az önkívületben lévő nő magatehetetlensége engedte, hogy mozdulatai rá tudják kényszeríteni.

Alig érték el a polcokat, az ajtóvas újra megcsikordult.
-Megjött az újabb adag. -szólt a kinyíló ajtón át egy fiatal legényke egy halom pohárral és étkészlettel a kezében.
-Ezt ügye nem mondjátok komolyan, hogy nekem kell mind elmosogatni! -úgy nézett az érkezőre, mint valami véres rongyra.
-Nocsak! Házsártos az új cselédünk? Ha ide lent dolgozol, akkor az utolsó poháralátétnek is fénylenie kell.
-Házsártos a jó öreg anyád! -a fáradtság nem segített a tiszta gondolkodásban, ami sosem ment jól, ha személyeskedően sértegetik és lekezelően bánnak vele.- Mennyi lesz még? -fordult meg hirtelen, hogy meglobbant a szoknyája, látni engedve hosszú lábait.
-Egész este küldeni fogják le. De csak kis tételben, épp ami elfogyott. Ne izgulj, nem fogadó ez, nem lesz sok a munka. -még mindig halkan, érezhetően tartva a boszorkány haragjától szűrte ki a szavakat a fogai között az öregasszony.
-Egész éjszaka? Mondtam, hogy nem tudok egész este dolgozni. -határozott léptekkel indult meg a kijárat felé- Azonnal mutasd meg a szobámat. Lehellë cotrum. -a varázsszavak hatására egy föld démon rofl jelent meg- Te itt ülsz egész este és mosogatod helyettem amit eléd raknak!

*Egy nyirkos matracon aludt az nap Helena. Irthelené kedvesen elmondta, hogy az egyik fent dolgozó lánnyal közös szoba lesz a sufni, mert szegényke rossz sorsból származik és nincs hova mennie. A démonológust nem nagyon zavarta a gondolat, hogy ki fog még vele egy szobában aludni, nem férfi és -ebben a házban- ez a lényeg. Elég rossz sora van neki is az utóbbi időben, ha a saját problémáit lerendezi, majd lesz ideje másokkal foglalkozni. A hozott gyertya fölé tette a kezét és egy védő bűbájt mondott.
-Letyca vlyre. -A fénynél egyre jobban növekedett az a démoni alak, aki végül elő lépett a lángok formázta testével, hogy őrködjön az őt szólító álmán.
A vörös hajú boszorkány nem tudta megmondani pontosan, hogy meddig aludt, mikor zajra ébredt fel. A tűzlény a falnak csapta öklét, ahol egy pillanattal előbb még egy humanoid alak volt. Az a pillanat, amikor a Hullámvirág Varázsiskola egykori tanítványa rájött, hogy még ugyan az a nap van. Amikor a szemét kinyitotta, meg volt róla győződve, hogy napok vagy akár hetek is eltelhettek, míg ő álmába merülve pihent. De a szolgája az ideje lejárta után már haza ment volna, szinte biztosra vehető, hogy ma még ma van.
-Állj! Mi történik itt? -kérdezte jobb tenyerét a nem evilági lény felé mutatva, egyértelműen megálljt parancsolva neki.
-Besurrant a szobába, hogy megöljön téged, úrnőm!
*Alaposan szemügyre vette a megvádoltat a varázslónő. Csinos, fiatal lánynak tűnt. Az egyik sarokba húzódott, karjait védekezőn összekulcsolta maga előtt.
-Ez nem igaz. Eszem ágában sem volt ártani neked. Én itt lakom. -mondta még mindig ijedten, esdeklőn nézve az egykori paplovagot.
-Mi az, hogy itt laksz? -a választ már tudta, de a Cam miatt semmit nem akart a véletlenre bízni. Ha valóban orvgyilkos, akkor talán lebukik. Ha ez a kis őzgida lesz a szobatársa, akkor gond nélkül meg tudja magyarázni. Viszont emlékezett még a szakács arcára, amikor egy ártalmatlan mágiát használt. Hiába ismeri már egy kisdiák is, Dagorladban nem szokás ilyen helyekre tévedni hatalommal a kezünkben. Néhányan saját üzleteik felvirágoztatására használják, a legtöbben inkább a hadseregben kamatoztatják. De semmi képen nem egy kuplerájban, főleg nem mosónőként.
-Én minden este itt alszom. Mondta Faher, hogy egy konyhás lány is lesz itt, de nem mondta, hogy testőre is van. -hangja alig halható, remegő.
-Rendben. Ő a tűzdémonom, csak akkor van itt és őrködik, ha én alszom. -mosolyodott el az álmából felvert- Ne izgulj! Ha bármi történne, téged is meg fog védeni most már. Csak nem ismert. Tudom, hogy nem szokott semmi sem lenni, de én már 400 évet megéltem. Elhiheted, semmi baj nem történik óvatosságból. -szavai kedvesek voltak és barátságosak. Szerette volna egyértelművé tenni, hogy a védelmezőjét nem kívánja visszahívni, de most már az őr is tudja, hogy nem csak beengedheti a szobába a lányt, de ugyan úgy meg kell védenie bármitől, ahogyan őt is.

Helena félig álmosan megpróbált visszaaludni. Már nem érezte annyira holt fáradtnak magát, viszont szerette volna kihasználni az időt, mely megadatott neki, hogy minél fittebben váljon el a tulajdonostól holnap egy sikertelenségbe fulladt munkamegállapodás után.
-Egyébként mi a neved? -kérdezte a szemét ki sem nyitva, mert nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy okkal találkoztak.
-Lenthé. De szólíts nyugodtan Leninek! -felelte.
-Oké! Engem a barátok csak Hellnek becéznek.
-Nem lehetne valahogy sötétséget csinálni? Tudod a tűz...
-Miért? Zavar? -kérdezte szemét kinyitva oda fordulva.
-Igen. Tudod szeretek sötétben aludni. Egyszer húgom elaludt egy korlát mellett állva. Letette a kezébe temetve a fejét és úgy találtuk meg, ahogy fényes nappal ott alszik. Én sosem tudtam elaludni, ha ég a gyertya.
-Sajnálom. Az ő teste lángokból van. Nem tudja eloltani a fényt.
-És te? Te nem tudnál valahogy sötétségbe borítani egy szobát?
-De... -mondta a vándor elgondolkodva- Tudsz nekem egy apróságban segíteni hozzá?
-Én? Miben? -kérdezte meglepődve a leányzó.
-Húzd a pokrócot a fejedre és aludj! -vágta oda nevetve a feje alatt lévő párnát. Lenthé hamarosan kénytelen volt megfogadni a tanácsot és az egész fején áthúzta a takaróját.

A darthar újra csak mély álomból riadt fel. Ezúttal nem hangok miatt, hanem valaki a vállait rángatta. Egy kis ideig még azt sem tudta felfogni, hogyan lehetséges ez, lassan tért magához. Barna szemei kikerekedtek, ahogy a szobatársa alakja körvonalazódott előtte.
-Mit keresel itt?
-Én itt lakom. Már mondtam. Nem emlékszel? -kérdezte aggódással a hangjában, félve, hogy a démon-szólító mindent elfelejtett és a következő percben a nyakának ugrik már megint gyilkossággal vádolva.
-Tudom. De úgy értem... mit keresel itt? Mi történt? -kérdezte zavartan vissza.
-Ja! Katonák! Razziáznak a fogadóban.
*Több sem kellett a vörös boszorkánynak, kiugrott az ágyból és azonnal azon kezdett gondolkodni, hogy tudna elszökni valahogy.
-Merre vannak? Van kijárat, amit nem őriznek? Tudsz nekem segíteni?
-Hiába. Az utcákban is őrködnek. Ha ki is jutsz, elfognak.
*A mágusban megszilárdult a gyanú, hogy ez nem rutin ellenőrzés. Rá vadásznak. Megint... Valahogy megtudták, hogy itt van és addig nem tágítanak, amíg fel nem forgatják érte kétszer a helyet.
-El kell rejtőznöm valahogy. -mondta tanácstalanul- El kell rejtened! -szorította meg az örömlány karját, amilyen erősen csak tudta- Hallod? Megölök mindenkit, ha másként nem jutok ki. Rejts el valahová, különben sarokba szorítanak és nem lesz más választásom!
*Arcán és hangján a rémület kézzel fogható volt, senki sem gondolhatta komolyan, hogy van ereje mindenkit meggyilkolni. Viszont a fenyegetése még sem üres, hangzatos ígéret. Kellően rettegett, hogy felvegye a harcot és az utolsó csepp véréig küzdjön, bárkit feláldozva akár, hogy kiszabaduljon.
Barátnője kellően meg is rémült a szavak hallatán és azon kezdett gondolkodni, hogy eredeti tervével ellentétben nem segít neki. Azért rázta fel álmából, amit éppen kért tőle. De nagyot nyelt és túltette magát azon, hogy friss ismeretségük teljesen kiszámíthatatlan veszélyeket hozott magával. Nem rég ennek a nőnek köszönhette a leányzó, hogy megállította az éjszakai őrét, megkímélve az életét. Úgy érezte, hogy tartozik neki.
-Gyere! Ebben a szobában nem tudlak sehova elbújtatni. Felmegyünk az egyik hálóba, hogy a francia ágy alá bújsz be.
-Francia ágy? Ügye nem az, amire gondolok...
-Üres lesz a szoba, ne izgulj már! Mindjárt pirkadat, már csak az utolsó vendégek maradtak.
*A varázslónő a bizalom teljes hiányával pislogott vissza egy szó nélkül. Lassan engedett a húzásnak, de nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy inkább egy hátsó kijáratot használva kitör, hátha meg tudja ölni az utcán lévő őrszemeket, mint hogy egy olyan ágyba befeküdjön. Vagy csak bármi kapcsolatba kerüljön vele...

Egy szűk szolgálati lépcsőn osont fel a két leány. Úgy szedték a lábukat, ahogy csak bírták. Nem szerettek volna lassúságuk miatt belefutni egy kutakodó bakába. A helyzet túl egyértelmű lett volna a tűz démonnal a nyomukban. Így hamar elértek egy díszes ajtóhoz.
-Menj! Szólj az őröknek, hogy a hátsó kijáraton megszöktem! -mondta Lenthé vállára téve a kezét.
-Szólni? -kérdezett vissza csodálkozva, megállt a keze a kilincsen.
-Igen. Akár hogy elbújtatsz, esélyünk sincs, ha nem vezetjük tévútra őket. -felelt határozottan a szemébe nézve az ijedt kislánynak.
-Én nem vagyok jó a hazugságban... -vallotta be őszintén a kurtizán.
-Nem baj. Jelenleg nincs más választásunk. Akkor ne a parancsnoknak add át az üzenetet, hanem valamelyik közkatonának! Ő kevésbé fog faggatni.
*A lány nem mozdult továbbra sem, teljesen ledermedve állt, ezért megmarkolta a másik vállát is és megrázta.
-Mit teszel, ha egy förtelmes külsejű alak akar itt maga alá teperni?
-Ha amire te gondolsz, akkor hagyom és próbálok úgy tenni, hogy ne legyen oka panaszra.
-Akkor gondolj arra, hogy a katona, akivel beszélsz egy förtelmes ork! És próbáld csak a kötelességedet végezni!
*Ezzel határozottan a hangok irányába taszította, hogy ne vesztegessenek több időt. Ha együtt rájuk találnak, akkor mind a kettejükkel végeznek.
-Te pedig... -fordult a tűz démonhoz- Foglald el a hátsó kijáratot és tartsd amíg bírod!
*Ezzel gyorsan besurrant a sötét szobába. Tudta, hogy a lefekvés előtt megidézett szolgáját ezzel a halálba küldte, de nem fognak a követői csak úgy távozni. Vérre is szükség lesz a megtévesztésen túl.

Hangtalanul csukódott be az ajtó a darthar mögött.
Gyorsan szétnézett a szobában, de nem sokáig tétlenkedett. Pillanatokon belül eloltotta a gyertyát a kezében és felhajtotta a lepedőt, hogy bemásszon az ágy alá. A halvány kis láng nélkül, melyből bármikor megidézhet újabb tűzdémonokat, védtelennek érezte magát. Eszével tudta, hogy reménytelenül felhívná a kutakodók figyelmét, ha égve hagyná, de szívének nem tudott parancsolni. Egyre hevesebben vert, ahogy átjárta a tudat, hogy ha mégis rátalálnak, egyedül kell felvennie a harcot.
Ahogy ott feküdt a földön és visszahúzta takarni az ágynemű szélét, szinte hallotta maga mellett saját lélegzését. Hegyezte félig tünde fülét, a vadonban esténként mindig azzal biztatta magát, hogy hagytak rá elf ősei az átlagnál kifinomultabb hallást, de most is az érzékeny fülével felfogott neszek túl nagy részét nyomta el ereinek lüktető zaja. Fülelt és próbálta kivenni, van-e közeledő léptek zaja. Ha valaki be akar lépni a helységbe, megnyugodna kicsit, ha felkészülhetne előtte rá és nagy levegőt vehetne előtte, hogy csak aprókat lélegezve alig mozduljon valamit rejtekhelyén. Nem akart véletlen zajt csapni rossz időben, mikor valami megmozdult mellette.
Már nyílt a szája és torkán fölfelé száguldva formálódott meg a sikoly, amikor is lélekjelenléte közbe lépett és hangtalanul fojtotta belé az önkéntelen reakciót. Szemét becsukta, hogy kicsit befelé figyeljen és hallgassa lassan csillapodó szívveréseit, de aztán újra kinyitotta pilláit. Óvatosan, fejét nem is mozdítva mozgatta szembogarát majdnem a látószögén túl, hogy meglássa azt, hogy mi okozta az előbbi zajt. A Hold fénye alig kivehető félhomályban világította meg az ágy melletti részt. Nem látott semmit. Gondolkodott, majd megemelte pár hüvelyknyit a fejét, hogy átnézzen azon a valamin, ami nagy sötét foltként takarja a kilátás legnagyobb részét. Ha valaki járkált volna ott, már így is észrevette volna a lábát. De meg kell tudnia, hogy mi mozdult el, esett le valami puhára vagy... mi történt. Így, hogy kicsit felemelte a fejét már rögtön jobban látott. A szekrényecske mögött fehér volt a fal és a neki támasztott seprű sem esett le. A függönyök földig érő rojtjai meg-meglibbentek nesztelenül az arra járó kósza szellők hatására. Minden békés volt. Pár percig feszülten figyelt, majd visszaengedte a fejét a talajra és ellazult.
~Csak a függöny volt. Nem hallottam zajt, ahogy meglibbentek. A logikus az, ha egy szokottnál nagyobb fuvallat mozdította meg őket és ezért adtak ki hangot. Elképzelhető, hogy bele akadt valamibe a széle és egy vázát az asztalon kicsit odébb mozdított.
Remélem nem egerek járkálnak. Azok nagyon szeretik a várost és ha elbújnak, attól még hallhatom a neszezésüket. Amikor a mezőn alszok, nem érdekelnek, mert van elég hely. Előfordul, hogy néha rám mászik egy-egy pók vagy gyík, de azok nem akarnak bántani. A patkány és az egér viszont veszélyes a város miatt. Ha rám mászik az egyik, nem tudom leseperni úgy, hogy bele ne akadjon a kezem az ágyba. A városban könnyen sarokba szorítva érzik magukat és sokkal vadabbul viselkednek, mint oda kint az állatok.
*Gondolataiba egyre jobban beköltözött a kis rágcsálók gondolata, akik a talajon feküdve könnyen felmásznak a testére. Összekarmolják a ruhán át a bőrét. Megharapják. Hiába nyugtatta magát azzal, hogy csak egy vázát egy nüansznyival arrébb húzott a lágy függöny, nem tudott tovább befelé koncentrálni. Kénytelen volt füleivel a közeledő kártevők jelét hallani.
-Csak a seggem volt. Reggelente gyakran viszket.
*Igyekezett nem tudomást venni a hallottakról a varázslónő. Kénytelen volt, mert így is a sírás környékezte. Egy férfi mellett fekszik védtelenül az ágy alatt és ha nem fojtja el a gondolatot, hogy ott van, hamarosan megragadja a karját és kirángatja onnan, leleplezve az itt rejtőzködését. Kénytelen volt visszatartani a könnyeit és nem megmozdulni, nehogy kibukkanjon a nemlétezés homályából az, akitől fél. Kívülről kiabálást hallott a távolból. Valami történt.
Lassan kinyílt az ajtó és az ágy körül fény borított be mindent.
-Gyere elő azonnal! Tudom, hogy itt vagy. -a hang határozott és ellentmondást nem tűrő volt. Szemeit most feje megmozdítása nélkül a másik irányba fordította. Két piros nadrágos lábat látott és két nehéz bakancsot ezeken a végtagokon. Nem tudta tovább tagadni, hogy valaki rátalált és hamarosan a katonák vasra verik. Jó esetben vasra verik és nem itt helyben ölik meg amiért a társaikat eltette láb alól, mikor rátámadtak.
A látottak nem tétlenkedtek addig sem, míg a boszorkány mozdulatlanul feküdt, kapaszkodva az utolsó szalmaszálba. Nem abban, hogy nem tudják, hogy itt van, hanem abba, hogy valami eszébe jut az időhúzás alatt.
Nem jutott eszébe semmi. A mély hang tulajdonosa újra megszólalt.
-Gyere elő azonnal, ha nem akarod, hogy megöljelek!
*Apró mozdulás volt a válasz a fenyegetésre. Nem tudta mi vagy ki, mert most nem fordulhatott oda. Szemmel kellett tartani azt, amit lát, szemben azzal, amit az előbb sem látott. De a zörrenések tagadhatatlanok. Valaki előmászott az ágy alól a másik oldalt.
-Én vagyok. Mi a neve és rangja? -kérdezte a sötétben megismert hang.
-Kapalat Mirhow közlegény, uram a helyi gyalogságtól! -vágta vigyázzba magát a surranók tulajdonosai.
-Értettem. Milkhoc tizedes vagyok. Mit mond a szabályzat, ha egy katona napkeltekor nincs a kaszárnyában?
-Le kell fogni és a katonai bíróság elé kell állítani. Egy hét melegedőtől akár lefokozásig is terjedő büntetést von maga után.
-Helyes. -nyugodtan szólt és elégedetten- És mi a teendő akkor, ha egy katona titkos küldetésben vesz részt és egy őrjárat megakadályozza a szolgálat teljesítésében?
-Az őrjáratnak azonnal fel kell hagynia a kérdezősködéssel és tovább kell engednie a hírszerzőt.
-Helyes. -úgy tűnik, ezt az egy szót tökéletesen megtanulta nyugodt lejtéssel mondani- Köszönöm. Leléphet.
*Beszélgetésük végét már fegyverek csörgése és távoli harc zajai zavarták meg. Feszültség telepedett közéjük érezhetően.
-Értettem. Jó éjt, uram!
*Ezzel csattogó bakanccsal távozott a szobából a nem rég érkezett és behúzta maga mögött az ajtót. Ismét a jól ismert félhomály, mintha az egész csak egy álom lett volna.
-Elment. Most már elő jöhetsz.
*A démonszólító elő kúszott és szemébe nézett a férfinak. Nem szólalt meg, csak vizsgálta. Követte barna szemeivel, ahogy megkerüli az ágyat és leül. Mivel nem volt jobb ötlete, így ő is mellé ült. Úgy érezte, ha összedőlt is minden, most legalább van egy kis esélye megtudni a Cam parancsát, amiért őt ennyire kézre akarják keríteni.
Néha-néha oda lesett, de igyekezett nem nézni, mert megnyugtató volt az, hogy amíg nem látja, talán véget ér az egész rémálom, mintha sosem lett volna.
-Tudod... -kezdte a pasi- Most talán megússzuk.
*Erre a mondatra kénytelen volt oda fordulni és alaposan végig mérni. Erre az egy dologra nem számított csak. Tekintetük találkozott és a tiszt lassan a combjára csúsztatta méretes kezeit. A mágus a tetejére csúsztatta a sajátját és ujjai közé szorította. Gyorsan letolta és felállt.
-Mégis mit képzel rólam? -kezdte sértődötten- Itt helyben megölöm, ha még egyszer megpróbálja.
-Elnézést! -állt fel a másik is mellé- Csak ha sokat iszom, másnaposan néha hülyeséget csinálok. Meg kell várni, míg elmennek és... -hangja elhalt, hogy a vörös hajú lánynak juttasson egy pillanatot, hogy körbenézhessen- Amíg itt vannak, nem tudunk kijutni. Úgy tűnik, valakit keresnek. Ha megvárjuk, míg megtalálják, utána valahogy vissza kell jutnom a kaszárnyába még napfelkelte előtt. Csak arra gondoltam, addig eltölthetnénk ezt a kis időt... -szemeit lesütötte, nyelve pedig még mindig akadozott a bortól.
-Eltölthetjük az időt, ha akar dáma játékozni. De én lent dolgozom a konyhán, ezt jól vésse az eszébe! Ha csak a szeme rossz helyre téved, kitekerem a nyakát. -mutató ujja ütemesen dobolt a tizedes mellkasán, szemeiben pedig olthatatlan tűz égett. Még ha a vele szemben álló nem is vette fel a fenyegetést egy hölggyel szemben. Zavarban volt, nem félt.
Ahogy csendesedett a lárma, kicsit vártak, majd Milkhoc útra kelt a Nap első sugaraiban.

Helena visszament a szobájába, hogy gyorsan magához vegye a holmiját és eltűnjön csendesen. Már nincs ideje megvárni a város ébredését, hogy a tulajjal lejátssza a tudatosan bukásra ítélt felvételi megbeszélését. Nem vaktában lődöznek a hadsereg tagjai. Valakitől megtudták, hogy itt van és az a valaki bármelyik pillanatban értesítheti a tűzdémonnal félre vezetett üldözőit, akik azt hiszik, az utcán a sikátorok felé már rég elmenekült.
Ahogy felmarkolta a szalmazsákja mellett a barna bőrtáskáját, hirtelen Lenthé, a szobatársa lépett be.
-Szia! Mondani is akartam, hogy jobb lenne pár napra elmenned.
-Szia! -köszönt vissza mosolyogva- Igen, én is így látom. Köszönöm, hogy megmutattad a szobát. Várj csak! -gyorsan mondta, de az utolsó mondatnál felcsapta a hangsúlyt- Kellene még egy utolsó szívesség.
-Mi lenne az? -kérdezte aggódva.
-Kellenél még egy kicsit, hogy felderítsd előttem az utat, nehogy egy itt maradt utolsó őrszembe fussak.
-Ó, természetes! Már megijedtem, hogy komoly baj van. Nagyon felhúztad őket, ha ennyien kijöttek csak téged keresni.
-Igen. -mondta elgondolkodva nézve a koldustól vásárolt rongyát és a kis tolvajon gondolkodott, aki éjszakai lepkének gondolta- Valamit kellene tenni, hogy ne vegyenek észre. Tudsz nekem kölcsön adni egy ruhát? Kifizetem az árát, csak nem mehetek ki ugyan ebben az öltözékben.
*Hamarosan a kurtizán szekrényéből előkerült pár alkalmasnak tűnő öltözék, ami közül a boszorkány egy vörös, áttetsző fátylat választott, mely körbe öleli egész testét, mint valami úti köntös. Bár nem volt biztos eredeti rendeltetésében, hiszen túl finom anyagnak vélte hosszabb utazásra, komolyabb igénybe vételre, viszont egy jó darabig megfelel a célnak. És ha már szépségét nem tudja eltüntetni kéregetőnek álcázva magát, bizony olyan ruhát kell viselnie, amit nem ismernek.
Kisvártatva már a kijárat felé lépkedtek barátnőjével a lépcsőn, amikor szembe találták magukat a kocsmárossal.
-Helena! Beszélnem kell magával. -mondta ellentmondást nem tűrően.
-Igenis! Miről lenne szó?
-Tudja, bármennyire is furcsán fog ez hangzani magának, ez alapvetően egy tisztességes hely. Tudom, hogy nem a lányok álma, hogy itt dolgozzanak, de mi igyekszünk kerülni a bajt. Nem ütjük bele az orrunkat a nagyok dolgába és minket sem zaklatnak a rend őrei. Megért engem?
*A darthar csak csendben bólintott.
-Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de arra kell kérnem, hogy menjen el. Ez a mai este... Jobb lesz, ha mindenki hamar elfelejti. Ilyen nem szokott itt megtörténni.
*Nem kellett sokat biztatni, hamarosan már elhagyta Cobhan egyik hatalmas kapuját és sietősen távozott a föld úton Siger felé.