5. Alcarinqë

* Ekkor eszébe jut, hogy mért is jött le a patakhoz. Hogy igyon. Megközelíti ismét a patakot, de most már sokkal óvatosabban, s feltölti kulacsát. Lassan tovább áll. Elindul, hogy keressen egy hűs helyet. Itt tűz a nap. Bár igaz, hogy a ruhája vizes de akkor is. Maya elindul, s keress egy helyet. Hamarosan talál is egy nagyobb fát, amely egy nagyobb árnyékot csinál. Leül oda, s lepihen. Visszaemlékezik a patakos ügyre és elneveti magát. Közben a gyönyörű szép tájat figyeli. Nem igazán járt még ilyen helyen. A kis kunyhók. Érdekesek voltak. Eszébe jutott Flow, a tündér. Nagyon kedves számára. Akkor talált rá Zsömire. Vagy talán fordítva. De ez mindegy is. Flow mondta, hogy majd, ha Maya az ő erdőjükbe jár, mindenképpen menjen be. Talán kicsit bűntudatosan is érezte magát. Igaz, hogy nem járt arra, de akkor is. El kell menni oda is, majd egyszer. *

//Szintlépő feladat elfogadva! Maya 1 szintet lépett!
Orin nagyúr//

*Minden lehetséges utazási eszközt kipróbált, de végre ide ért. Egykedvűen rója az utat, amikor egy patak hangja üti meg a fülét. Talán egy kis friss víz a kulacsba, meg a torkába, és máris mennyivel jobb lesz a napja. Mikor oda ér a patak partjához, elnézegeti a tájat, vesz egy nagy levegőt és a botja végére rakja az üres kulacsát, így még közel sem kell hajolnia, hogy vizet, merjen. A sikeres művelet után, leveszi a bot végéről a kulacsot. Varázs botját a kulcscsontjához támasza, és a maszkját leveszi. Nagy kortyokban issza a vizet. Ezért bambulhatott el, mert nem hallotta a mozgolódást a háta mögött, egy neki csapódó testet érez, utána meg maga körül vizet. Elmerül a patakban, de nem úszik még a felszínre, a maszkja után kutat. Szerencsére hamar megleli, visszateszi az arcára, és a felszínre úszik. Hogy meg nézze mi miatt is lett vizes. Egy kislányt lát, aki öt fürkészi. Mögötte meg egy másik időseb fiút. Aki elég fenyegetően halad a lányka felé. Na, ezt nem hagyja, kiúszik a partra még időbe.*

*Csurom vizesen, mászik ki a vízből, és haragosan veszi észre hogy bizony a botja a víz alatt maradt. Rá néz a két gyermekre, akik mind a ketten őt bámulják.*
-Nos, miért is jöttél nekem? *Kérdezi a lánytól, kisé haragosan.*
-Bocsánat uram a nevem, Kyrie, csak Rek meg akart verni és féltem. Futottam előle, és amikor hátra néztem akkor mentem magának. *Mondja a kislány szinte síró hangon.*
-Ez nem igaz, nem akartam bántani, csak éppen előttem szaladt.*Válaszolta a Rek nevű fiú, akinek a hangjából arra lehetett következtetni, hogy valami ostoba paraszt gyereke, lehetett. *
-Elég, nos, találjatok ki valamit, hogy miért is ne büntesselek meg benneteket. *Fenyegeti meg a két gyereket. S jól végig néz rajtuk, neki már nincsen kedve a vízbe visszamenni, majd ha a két poronty nem talál ki valami értelmeset, nos, akkor úszni fognak.*

*Kyrie, végignézet az idegenen, magas férfi lehetet, legalábbis a hangja az férfié volt. De a ruhája az rémisztő volt, a koponyák a vállánál, és a maszkja is. Biztos gonosz ember, és most már büntetéssel fenyegetőzik. Mindjárt elsírja magát, ennél talán még az is jobb lett volna ha Rek megveri.*
-De mégis mire gondolt? Hogyan tehetnénk jóvá? *Kérdezi bátortalanul.*

*Rek egy jól megtermett fiú volt, látszottak a vonásain hogy a felmenői mindig is parasztok voltak, és rá sem vár más sors. Nem tartotta magát gyávának vagy gyengének, de most mégis félt az idegentől, szint maga alá vizelt a látványától. Hiszen Rek volt a falu béli gyerekek közt az úr, nem mert vele senki sem így beszélni. Ezért hogy védje a becsületét, előrébb lép és kicsit remegő és fenyegető hangon szólal meg.*
-Mégis mit akar, ne karja hogy bántsam magát.

*Már mind két gyerek elmondta a magáét, és mielőtt válaszolna a kislánynak, a fiúhoz lép oda. Nem tetszett a hang, amit megütött az irányába. S mivel nem találtak ki semmi használhatott. Megragadja a fiú ruháját..*

*A fiú ruháját megragadta, és elkezdte húzni a patak felé, hiába ellenkezet, nem volt semmi haszna. Rá fogott a másik kezével is és egy dobással a vízbe küldte.*
-Most pedig ajánlom, hogy hozd ki a botomat, vagy különben nagyon megbánod. S ma este egy kis gyerek fület fogok enni. *Fenyegeti meg Reket, bár sosem enne embert, de had ijedjen meg. Majd a lányra pillant.*

*Hiába gondolta magát erősnek, a férfi ereje ellen nem tudott mit csinálni, mint egy rongybabát úgy hajította bele a vízbe. Amikor sikerült a felszínre jutnia és meghallotta a férfi szavait, nos, a víz körülötte kicsit sárgább lett, összevizelte magát. Lehet tényleg jobb lesz, ha megteszi, amit a férfi kért. Nagy levegő és alámerült a vízben.*

*Szinte sikítani és sírnia van kedve, a férfi tényleg gonosz, ahogyan Reket behajította a vízbe, és amiket mondott neki, bár azt kicsit viccesnek tartja, hogy Rek maga alá vizelt. S most a maszkos arca egyenest rá néz. Apró karjait maga elé emeli védekezésként, és hátrálni kezd, de megbotlik egy kavicsban és mindjárt el is esik.*

*Szakadatlanul úszik, és keresi a férfi botját, bár azt sem tudja, hogyan néz ki. Elég szégyen ez neki, hogy a legerősebb fiút ennyire könnyen elintézték, és még be is pisilt. Plusz hogy Kyrie látta, micsoda szégyen. Lassan elkopik a levegője, de végre megtalálta a botot, elég csúnya a bot is. Meg fogja és a felszín felé kezd úszni. Amikor felér, egyenest a partra úszik, nem akar ellenkezni, és oda adja a botját a férfinak. De a tekintete félelemről árulkodik.*

*A kislány majdnem elesik, de ő még utána nyúl. Majd kedves hangon szólal meg.*
-Nem kell tőlem félned, nem foglak bántani benneteket. De az a fiú megérdemelte, amit kapott.
*Hiszen amikor gyerek volt öt is macerálták a falubeli gyerekek, ezért most segít a lánykának. Amikor a fiú oda megy hozzá és kezében tartja a varázsbotját, csak bólint egyet, és amikor megszólal semmi kedvesség nincsen a hangjában.*
-Rendben, most megúsztátok büntetés nélkül, de figyelj te Rek nevű fiú. Mivel megérinteted a botomat, tudom, hogy mit cselekszel, és ha még egyszer bármelyik gyereknek ártasz a faluban, nos, visszajövök, és azt meg fogod bánni. *Bár ez nem igaz, hogy tudni fogja, mit csinál majd a kölyök, de legalább így megneveli magát. S elindul, hogy folytassa az útját.*

*Majdnem elesik, és már sikolyra nyitotta kicsiny száját, de egy erős kéz megtartotta, az idegen volt az. Kérdően néz rá, most akkor nem gonosz? Kedves hangon szól hozzá, de amikor Rek visszaadja neki a botját, már megint gonosz lett a hangja. De amit Reknek mondott az félelmetes volt, de valahogy nem hiszi, hogy ez az idegen férfi tényleg ártana nekik. Ezért amikor látja Rek arcán a rémületet, már tudja, hogy vége annak, hogy bárkit is bántson Rek. Az arcán egy nagy boldog mosollyal indul vissza a faluba.*


//Szintlépő elfogadva! Xerio az 1. szintre lépett!
Orin nagyúr//

A helyszín:

Spoiler:

Életemben másodszor léptem át az emberi uradalom határát. Legalábbis másodszor úgy, hogy emlékezek rá. Maga Worton kapitány jelölt ki erre a feladatra, ami nem volt veszélyes, de kellett egy megbízható ember és ha valami olyat találok, amire nem számítunk, akkor könnyen maradhatok ott. Nekem viszont nem állt szándékomban otthagyni a fogam.
Összehúztam magamon a köpenyt, amit felvettem az egyenruha fölé, miközben a sötétben a rom felé lépkedtem. Állítólag a romot egykoron dagorladi kémek használták szállásként és központként, Worton ennek akart utánajárni. Az oldalamon nyíltáska himbálózott, a hátamon kard és íj. Most, hogy közel kerültem a célponthoz megálltam, hogy felhúzzam az íjat. Nem érdemes folyamatosan terhelés alatt tartani, mert a fa követi az ideget és elveszti erejét, de tovább nem akartam vele spórolni. Hideg szél fújt, gondolkoztam rajta, hogy a köpeny csuklyáját a fejemre hajtom, de végül meggondoltam magam, nem akartam a látásomat korlátozni. Meglazítottam a kardomat a hüvelyében és folytattam az utat. Miközben sétáltam felidéztem a tanultakat. Eszembe jutott, hogyan harcolt Worton, de az is, hogy Lee mit mesélt. Az újonc, aki kipróbálta néhány goblinnal se bírt el. Nem szándékoztam ugyanazt a hibát elkövetni. A kavicsok hangja a talpam alól szinte fülsértő volt a nagy csendben. Ilyenkor jönnének jól a társak.

Hogy én mennyire utálom a felhőket. Nem elég, hogy újhold van, a felhők még azt a kevés csillagot is eltakarják, amik a fényükkel segíthetnének. Szinte vaksötétben kóvályogtam, nem egyszer majdnem kitörtem a bokámat a köveken és a két alakot, akik előttem álldogáltam az úton is nagyon későn vettem észre. Magamban káromkodtam egyet, ha nem lettem volna elég ideges amiatt, hogy nem tudom, mit találok a romok között egy még rátett egy lapáttal. Háromszor lelőhettek vagy körbevehettek volna. És, hogy csak fokozza az élvezeteket, ha fényt gyújtok akkor még könnyebben lesz csúfos végem. Megálltam, bal kezemmel kioldottam a nyíltáskát az oldalamon, majd az íjat felé nyúltam és figyeltem. Ha kiderül, hogy ellenség, akkor nem akartam időt veszteni. Nem teljesen tudtam kivenni az alakjukat, de úgy tűnt, hogy mindkettőnél van fegyver, viszont az alakok szélességéből és a felém szálló szófoszlányokból következtetve valószínűleg nők voltak. Gyakorlatilag kint álltunk a puszta közepén, így arra a döntésre jutottam, hogy nincs veszteni valóm, ha mégis fegyveresek és a pénzemre, kardomra vagy egyéb értékemre fáj a foguk, akkor bízok benne, hogy az edzések meghozták az eredményüket és ki tudok térni annyi ideig, hogy én is kardot rántsak. Lecsuktam a nyíltáska keményített bőrből készült fedelét, de nem kötöttem meg. Bal kezemet a tőrömön nyugtatva léptem közelebb a furcsa pároshoz. A fekete köpeny, amit a hideg ellen vettem fel eltakarta az egyenruhát, de a fegyvereimet láthatták. A csuklya hátravetve lógott a vállamra és a hátamra, teljesen szabadon hagyva a fejem.
- Jó estét hölgyeim. Mi az oka, hogy két ilyen szépség késő éjszaka a vadonban kóborol?
Bár nem igazán láttam őket, így a szépségükre csak tippelni tudtam volna, Duncan tanácsára bíztam magam. Bókolj, mondj szépet és akkor azt is elhiszik neked, hogy a bab hús. Csak annyi kell, hogy el akarják hinni.

Nehezen tudom kivenni a két idegen alakját a sötétben, ráadásul csak az egyikük méltat válaszra. Nem igazán értem mi a baja velem, elvégere köszöntem és bár nem mutatkoztam még be, egy viszontköszönést azért talán elvárhat az ember. Most, hogy volt egy kis időm jobban szemügyre venni őket észrevettem az egyik nő, vagy inkább lány, mert egyikük sem tűnt idősnek hegyes fülét. Talán kicsit képzavar, mert nem igazán láttam eddig még elfet, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem túl idős a fajtájához képest. Ettől függetlenül lehet, hogy sokkal idősebb mint én, sőt valószínű. A válasza is a sejtésemet támasztja alá, egyetlen faj idősebb képviselőjéről sem tudom elképzelni, hogy viccből a sötét éjszakában kóboroljon.
- Meglehetősen furcsa választás az unalom elűzésére a sötétben való kóborlás.
Kicsit elhúzom a szájamat és bár a szememben mellette vidámság csillog valószínűtlen, hogy bárki észrevette volna.
- Blazer Culton. Emberi hadsereg, hetedik század.
Felvetődött bennem, hogy felszólítsam a tegezésre, elvégre sokkal idősebb lehetett, mint én, de aztán meggondoltam magam. Elvégre egyáltalán nem ismertem őket. Ráadásul az is elég hamar kiderült, hogy valószínűleg nem tudnak segíteni. Nekem pedig dolgom volt és végezni akartam vele minél hamarabb, lehetőleg mielőtt a fáradtság leterít.
- Igazán sajnálom, de dolgom van. Állítólag van egy-két érdekes dolog abban a romban. Hölgyeim…
Meghajtottam a fejemet feléjük.
- … egy élmény volt.
Azzal, ha valami meg nem akadályoz benne elindultam a várrom felé.

Louny hangulatváltása meglepett, de ami még meglepőbb volt az az, hogy rögtön velem akart tartani. Igazából azt is furcsálltam, hogy csak most mondja meg a nevét, de lehet, hogy más vidékről származott, ahol mások a szokások. Rögtön elkezdi ecsetelni a romot, gondolom ő is hallott róla. Végülis... egy segítő kéz mindig jól jön, az pedig, hogy kivételesen nem harminc pasival kell közösen végignyomni egy küldetést csak kellemesebbé teszi a dolgot. Aztán a lány rögtön hanyatt esik, én pedig megállok, hogy felsegítsem. néha mindenkinek szüksége van rá, hogy segítsenek neki. A kezemet nyújtom felé, még ha nem is ismerem egy nőt illik felsegíteni. Közben a másik lány is ideér, aki Tikinaként mutatkozott be. Utánam is szól, hogy ne siessek annyira, szerintem nem siettem, nem mondták, hogy velem tartanának. Bár igazság szerint meg is lepett volna. Ha elfogadja a segítségemet felsegítem Lounyt, majd megszólalok.
- Igazán kedves tőletek, hogy velem akartok tartani, de úgy érzem kötelességem szólni, hogy nem tudjuk mit találunk. Talán csak egy üres romot. De lehet, hogy néhány csapda még mindig aktív vagy néhány szörny lakik ott, esetleg még rosszabb. Bár nem hiszek a legendákban úgy gondlom jobb vigyázni. És erről a helyről nagyon furcsa dolgokat mesélnek.

Louny rögtön harciaskodik, hogy ő aztán majd megmutatja, ide neki az oroszlánt is… egy pillanatra azt kívánom, bárcsak belefutna valami igazán rusnya dögbe, ami legalábbis darabokra tépi, de aztán észhez térek, és visszavonom a ki nem mondott gondolatot. Elég, ha valami ráijeszt . Karddal vagdossa maga előtt a növényzetet, miközben próbál eljutni valahova. De hova? Megvonom a vállam és jól hallható sóhajjal adok hangot egyet nem értésemnek. Letörök egy száraz ágat az egyik elhalt bokorról, leveszem a bal karomra tekert szövetcsíkot, majd az övemről az olajjal teli üvegcsét és feltöröm a viaszzárat. A textil a bot végére, arra az olaj, majd a szikra, hamarosan pedig világosság tölti be a környéket. A rögtönzött fáklya elég jól sikerült, bevilágítja a sziklákat, az elhalt növényzetet és egy furcsa mélyedést egy majd két láb magas ledőlt oszlop mögött. Odalépek, leengedem a kezemben tartott fáklyát, a fény pedig egy lefelé vezető lépcsőre vetül. Kicsit meglengetem a fáklyát, hogy a láng feléledjen, majd lassan, átlépve a kidőlt oszlopot elindulok. A lépcső csigalépcső, három forduló után egyenesedik ki és egy közepes szoba méretű terembe vezet. A falak mellett hatalmas, ódon szekrények állnak, a levegőt hullaszag tölti meg, a lában évtizedes port kavar fel. Az arcom elé elemel a ruhámat, hogy ne köhögjek a portól, miközben bal kezembe veszem át a fályát, a jobbommal pedig a pókhálókat húzom félre és a szekrények kilincsét keresem. Hátha találunk valamit.