3. Köd-vár

*Amint odalent úszkált, hirtelen rájött, hogy levegőt is kellene vennie. Már alig bírta, de elkezdett nagyon gyorsan úszni felfelé. AZ élete múlhat rajta. ~Fel kell jutnom! Én ostoba! Miért is nem gondolkoztam! Idelent nem tudok levegőt venni! Ezt még egy kisgyerek is tudja! Ezért utálom én a vizet!~ Azzal sebesen felúszott a felszínre. Már csak pár méter..még kettő...még egy..és.....kint van! Óriási levegőt vett, amekkorát még soha. Úgy szomjazta a friss levegőt, mint még soha. Úgy érezte, így még soha nem esett neki jól a levegő. ~A gyűrű! Meg kell találnom!~ De feljutott, és még él. Ez a lényeg. Most nem ér rá holmi gyűrűkkel foglalkozni. Vagy mégis? Egy belső hang azt mondta, neki, hogy menjen le ismét. De a mágus megmakacsolta magát. ~Én ugyan nem fulladok meg miatta! Ki kéne agyalni valami varázsigét.....kér, hogy nem ismerek egyet sem!~ Azzal elkezdte törni a fejét, miközben egy fehér alak szállt felé.*

*Megy egy darabon a parton, majd egyszer csak megtorpan. természetesen nem a gyűrűt pillantotta meg. Sokkal inkább egy ismerős arcot.*
~Lám, lám... A bandita képű Zothar is ide tévedt? Na, talán majd, ha elő kapartam azt a fránya gyűrűt a tó fenekéről. Akkor majd ráköszönök... a magam módján.~
*Jellegzetes ravaszkás mosolyát küldte a mágus felé, aki nem is biztos, hogy felfedezte őt. Majd határozott mozdulattal dobbantott egyet botjával, miközben halkan annyit mondott:*
- Saepe corium!
*Aztán botját maga elé emelve várt. Néhány pillanattal később fehéres energiaburok vette körül testét, melynek legfőbb tulajdonsága az volt, hogy a vízben lélegezhessen használója. Persze alig egy órácskája van a mágus nőnek, hogy feljöjjön a vízből, mert aztán a burok elenyészik. Formenya nem is várakozott tovább. Besétált a vízbe, majd elmerült a sötét folyadékban.*

Vendég

*Nem akar olyan mélyre merülni, de egyre lejjebb és lejjebb húzza valami furcsa erő..Nem tehet semmit, tagjai nem engedelmeskednek neki, csak annak az erőteljes lefelé húzó erőnek mely egyre jobban a hatalmába keríti az ifjú boszorkányt.Számára most az egyetlen cél megtalálni a gyűrűt.Semmi mást nem akar, egyáltalán nem érti saját magát, de a késztetés sokkal erősebb gondolatainál..A tajtékzó , sötét vízben egyre lejjebb merül, és lassan teljesen elnyeli a mélység.Nem gondolkozik, testét most nem ő irányítja.Néha próbál ellenszegülni, de képtelen rá, lassan leér a tó fenekére, annyit még sikerül érzékelni hogy sötét és fürge lények cikáznak körülötte és őt akarják.*

*Megnyugodva nézelődött a tó fenekén. Érdeklődve szemlélte az itt kallódó különféle tárgyakat. Volt itt törött serlegtől és nyeregtől kezdve minden. Borzadva vett észre egy ősrégi páncélzatot, benne a gazdája csontjaival. Aztán a nézelődésnek vége szakadt, mivel a lelkét újult erővel töltött meg a bánat és a sóvárgás. A tó fenekén lépkedve elkezdett tehát a gyűrű után kutatni.*
~Hogy nézhet ki az a gyűrű? Ezt elfelejtette közölni velem a szellem. Jópofa, mondhatom. Egészen elszorítja a szívemet az ő nagy bánatával, rám parancsol, hogy keressem meg az elhagyott cuccát, de azt már nem mondja meg, mit is keressek annyira...~
*Magában dohogva kutatta végig az aljnövényzetet. Látott pár színes halat, és észrevett egy léket kapott csónakot is, amibe mostanra egy rák költözött, aki kíváncsian bámult rá a ladik fenekén lévő lyukon keresztül. Ared egyre mélyebbre jutott, követve a meder ereszkedését, és pillanatokon belül egy hínárral sűrűn benőtt területre érkezett. Elkezdte elhajtogatni az útjából a növényeket, amikor egy hideg zöld színű szempárba pillantott. A kíméletlen szemekhez nem kevésbé kegyetlen kifejezésű arc tartozott, és mivel olyan hirtelen pillantotta meg a lány, akaratlanul is egy hatalmas sikoly hagyta el az ajkait.*

*Az az alak odaérvén Zothar mellé halk, lágy hangon így szólt.*
-Kérlek, keresd meg a gyűrűmet, amit elhagytam! A tóba esett véletlenül! Ez az egyetlen örömöt okozó tárgy van a világon számomra! Kérlek, ne hagyj cserben!
*Azzal el is indult az ellenkező irányba. A mágusnak csak most tűnt, fel, hogy a nő lebegett a víz felett. Ezt felettébb érdekesnek találta, de mintha mégsem kötötte le volna annyira. Őt most csak egy dolog érdekelt. Megszerezni a gyűrűt és visszaadni ennek a hölgynek. De varázsigét még mindig nem tudott. Hosszasan gondolkodott, bár nem akarta az időt húzni, lévén, hogy a többiek már szinte mind lemerültek. Ezért megerőltette kicsit agytekervényeit, s kiötlött egy remek varázsigét. Sanda mosollyal felemelte kezét, majd így szólt.*
-Herro Legemento!
*Erős fájdalmat érzett. Maga sem, tudta, mi fog történni..csak sejtette...*

*Mi tagadás, igencsak jól esett neki az ordítás, hiszen így kiszabadult belőle a feszültség és a halálfélelem. Kicsit még szívesen gondolkodott volna ezen, de az akarata rákényszerítette, hogy a hirtelen felbukkanó ijesztő ábrázatú lénnyel törődjön. Ámulva vette észre, hogy a lény a fülét fogja, és eltorzult arccal fetreng a meder alján.*
~Hmm, nyilván az üvöltözés volt rá ilyen hatással. Hiszen a vízben általában csend van, nem szokhatta meg az erős hangokat.~
*Sokáig azonban ezen sem tudott tanakodni a lány, mivel a sellő (ahogy idő közben rájött) feltápászkodott és heves támadásba kezdett a szigonyával. Ared nem számított ilyen agresszív viselkedésre, így sajnos az első csapás megsebesítette. Igaz, nem nagyon, csak a nadrágja szakadt szét a bal combján, és egy vékony kis csíkból szivárogni kezdett a vér. A fájdalom aztán gyorsan észhez térítette a lányt.*
~Tenni kell valamit, mert ha nem koptatom le gyorsan ezt az alakot, még a végén a szigonya hegyére fog tűzni és vacsora lesz belőlem.~
*Mivel a sellő gyorsan a háta mögé úszott és ismét megszúrta a szigonnyal, a lány megpördült (már amennyire azt a vízben meg lehet csinálni) és jobb híján a fenekét fogva ismét ordítani kezdett.*

*Fájdalma egyre csak nőtt. Minden porcikája fájt, azt sem tudta, mit csináljon, hogy ne érezzen ekkora fájdalmat. Kínjában még fel is üvöltött egyszer-kétszer. Aztán hirtelen azt vette észre, hogy elmúlt a fájdalom. ~Vajon mi történhetett?~ Azzal elkezdte magát tapogatni, hogy minden rendben van-e vele. Először úgy tűnt, hogy igen. De aztán a nyakát érintve elszörnyedt. Mintha valami nyílások lettek volna ott. ~Kopoltyúk...~ Gondolta a mágus, majd lábfejéhez nyúlt. ~Igen, most már biztos.....~ Azzal ravasz mosollyal körülnézett utoljára, majd alámerült, s immár nem kellett levegőért feljönnie. Most már képes a víz alatt lélegezni. A kérdés csak az, meddig bírja ki így? Meddig tart a varázslat hatása? De ez most a legkisebb gondja volt. Be kell hoznia lemaradását a többivel szemben, ha ő szeretné először megtalálni a gyűrűt.*

Vendég

*Egyre jobban érzi a szellem fájdalmát, ami igencsak eltereli amúgy is lankadó figyelmét, a közelgő veszélyről.Hirtelen valami megragadja a jobb lábát, és belevájja karmai, és végig húzza a lány finom bőrén, mire kicsordul vöröslő vére..Gyorsan megfordul, és meglátja a vöröslő szempárokat, és a ronda, eltorzuló arcot is..Hirtelen sikítana, de nem tud..*
~Segítség..Valaki..~
*Próbálja hangosan is kimondani de nem tudja, ereje kezd egyre jobban elhagyni testét, és jön még 1 ronda sellő, hogy rávesse magát a lányra.Próbál menekülni, de teste nem engedelmeskedik.Gondolkozik mit is tehetne, de egyre homályosabb minden.Nem tudja mit is tehetne, de abban biztos hogy valamit kell, hisz nem akarja hogy így legyen vége.Azt nem engedheti.Szeret élni, még akkor is ha ez néha nem annyira látszik meg rajta.Úgy érzi mintha egyre sötétebb lenne, a közeg pedig egyre sűrűbb.A lába eléggé fáj, a seb miatt, de most a fájdalom a legkisebb gondja, az kellemetlenebb hogy a vérző seb egyre több sellőt csal a nő közelébe, mintha kiéhezett cápák hadával kéne szembeszállnia a z életéért, és ezt jelenleg még elég kilátástalannak helyzetnek érzi, bár az is tény hogy ő nem az a fajta aki könnyen feladná.*

*A teste körüli energis szerencsére nem zavarta az úszásban, és öltözékét is szárazon tartotta. De ahidegtől még ez sem óvta meg. Testébe hatolni érezte a tó dermesztő hidegét. Mintha a halál folyólyában úszkálna. Ez a lehangoló érzés kerítette hatalmába, de nem fordult vissza. Rossz előérzetét hamarosan alá is támasztotta egy alulról közelgő sötétlő alakzat. Még nem látta, mi lehet az, de semmi jóra nem számított. Látta, hogy amaz legalább háromszor olyan gyorsan úszik, mint ő. Így gondolt egyet, s az úszással fölhagyva, újra használatra készen emelte meg varázsbotját. A bot tetején megülő fehér sárkányfej szemei most barnán izzottak.*
- Sonitus salvus!
*Botjával közben semmi különöset nem csinált, csupán a tófenékre mutatott aljával. Teste azonnal, és rohamos gyorsasággal ereszkedett a mélységes sötétbe. Tudta, hogy szilárd talajjal a lába alatt kell a küzdelem elé néznie. A homokos fenék közelében lelassult, majd szépen landolt néhány szikladarab között. De a nagy sötétben alig látott valamit. Itt meg a tűznek nem sok hasznát venné, hát egy újabb varázslatával kell élnie, mit még mesterétől tanult.*
- Lumen rotondus!
*Botjával körbe fordult, s úgy hagyták el száját a varázsszavak. Mire újra megállt, körülötte úgy hat méternyi körben fényesség uralkodott. Mintha a nap fénye jutott volna le a tó fenekére.*

-Mit képzelsz magadról, hogy csak így nekem támadsz??? És egyáltalán, hogy jössz ahhoz, hogy összeszurkáld a hátsó felem???-
* Elégedetten vette észre, hogy a csel bejött. A sellő ismét csak eldobta a szigonyt és a füleit szorongatta. Arednek feltűnt, hogy a lény ujján tompán villan valami.*
~Hmmm, talán ez az a gyűrű... Tehát nem elég elijeszteni, meg is kell szereznem a gyűrűt az ujjáról... Nekem csak a pálcám van itt, nincs fegyverem, ha pedig sikerülne is elvenni tőle a szigonyt, úgysem tudnék harcolni vele, még sosem volt ilyesmi a kezemben... Meg aztán amíg én itt a szigonnyal bíbelődnék, könnyen megléphetne... Már ha csak le nem bénítom.~
* Még mindig hangos szidalmakat kiabálva a sellő felé, elkezdett gondolkodni, mit is tehetne. Végül elnézve a lény vergődését, eszébe jutott egy kézenfekvő megoldás.*
~Kiakad a kiabálástól. Ha még hangosabban tudnék üvölteni, azt hiszem, el is ájulna... Nézzük csak...~
*Végül felcsillanó szemmel pillantott a sellőre, aki kótyagosan ült a meder alján, de már öntudatlanul is a szigonyát fogdosta.*

*Mérgesen vette észre, hogy már megint nem tudja, hova is tart éppen. Csak ment és ment, de senkit és semmit sem látott. ~Lehet, hogy csapdába sétálok? Akarom mondani: úszok?~ Alig mondta ki ezt gondolataiban, máris megjelent előtte két homályos alak a közelben. Nem tudta, kivenni, mifélék azok, de tudta, hogy nem lesz gyerekjáték ez a találkozás. Főleg, hogy utálta a vizet. De ettől eltekintve is tudta...hallotta a hangot a fejében. Megpróbálta kikerülni azt a két alakot, de ekkor másik kettő jelent meg előtte. Akármerre próbált úszni, mindenhol elé álltak. A végén már teljesen bekerítették. És még csak nem is lehetett a gyűrű közelében. Legalábbis a hang ezt mondta neki. Meg azt, hogy jobb lesz, ha elkezd valami ügyes varázslatot, különben vége van. Nem is kellett több neki, egyből elkezdett agyalni, miféle varázsige4 is lehetne ide, ami hasznos. ~Miért pont ilyenkor felejtek el mindent?~ Mérgelődött. De nem adta fel, gondolkozott, járatta az agyát. Csakhogy azok a sellők (ugyanis közben erre is rájött) egyre csak közelítettek hozzá a nagy vasvilláikkal.*

Vendég

*A fájdalom egyre erősebb így egyre biztosabb abban hogy nagyon gyorsan cselekednie kell, ha nem akar sellők eledele lenni..És egy gyűrű miatt nem kockáztatja az életét, ennyire azért még nem őrült meg.Vagy mégis?!Varázsbotjával, fejbe vágja az egyiket,de ezzel csak annyit ért el, hogy még erőteljesebben támadják.A bánatot melyet a köd vár asszonya bocsájtott rá egyre erőteljesebben sikerül legyőznie.Majd gondolatai teljesen elmerítik.*
~Gondolkozz..Mi az ami itt nincs, amihez nem szokhattak hozzá?Gondolkozz...gondolkozz..
*Mondja erőteljes idegességgel magának, és egyre erőteljesebben jártatja agytekervényeit..*
~Hát persze, erős hangok, és fény..~
*Igen a felfedezés nyilván helyesnek bizonyul, már csak egy varázslat kéne amivel elűzi ezeket a borzalmas szörnyeket, és végre véget érhet ez a rémálom..És talán nem kell üres kézzel távoznia, mert látott sok mindent a tó fenekén, és ha ezt túléli, akkor biztosan nem fog üres kézzel elmenni.*

Nem is kellett sokáig várnia, hogy megtudja, mi közeledett felé. Viszont rá kellett döbbennie, hogy, amit ő egynek vélt, az bizony három volt valójában. Méghozzá három sellő. És nem úgy tűnt, hogy a barátságos fajtából lennének. Ezt onnan tudta leszűrni, hogy a hozzá legközelebb eső azonnal támadást is indított ellene. A fényben jól látta a felé suhanó hegyes, dárda szerű akármiket. Még maga sem tudta beazonosítani, hogy azok egy tárgyból erednek, vagy magából a lényből. Minden esetre nem akarta megvárni, míg kiderül. Botját vízszintesen előre tartva készült a védekezéssel egybe kötött támadásra.*
- Recuso flatus tego!
*Ezt az igézetet is néhai mesterétől leste el. Nagyon hasznos varázslat, mert szokatlan módon ötvözi a védekezést, és a támadást. A varázslat hatására remegő hullámok jelezték csak a láthatatlan pajzs létrejöttét, mely nem csak egyszerűen ártalmatlanította a támadást, hanem a támadó erőt megkétszerezve küldte vissze a támadó sellőre. A sellő döbbent arcára fájdalom ült ki, amikor testét több helyen is keresztül fúrta saját fegyverarzenálja. Már csak két ellenség maradt talpon, illetve uszonyon a mágussal szemben.*

*Ared ravasz mosollyal az ajkain ejtette ki a varázsigét, pálcája hegyét a saját torkára illesztve.*
- Sono robusto!-
*A bűbáj utolsó hangjainak elhalása után kísérteties csönd ereszkedett le rájuk. A lány nagy levegőt vett, és elkezdett énekelni.*

-A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad víjjog,
Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok.
Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong;
Hallod-e szavukat, szürke hajó, mondd?
Embereim szava szól, kik előttem járnak;
Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak.
Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva;
Vigyen a vizek hátán magány jelvénye, vitorla!
Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek,
Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének,
De vár Evolyran, az Otthonunk, ott nem lel soha szem ránk,
Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!-

*Kezdett félni. ~Talán mégsem volt annyira jó ötlet idejönni? Nem szeretnék még elpatkolni!~ A sellők szigonyaikat nyakához tartották, s ő csak nézett rájuk, d nem szólt semmit sem. Hiába is szólt volna. Nem értették volna beszédét és ő sem az övéket. Így hát hirtelen felindulásból arréb lökött pár sellőt, majd így kiáltott, amennyire tudott a víz alatt.*
-Floureno Trobust!
*Hirtelen nagy energia gyűlt össze körülötte, s egyre csak áramlott Zotharba. A sellők dermedten figyelték a mágust, aki már-már elájulni látszott. De mégsem! Hirtelen az a sok-sok energia szétáramlott, kiáramlott a mágusból. Elsodorta az összes sellőt és minden élőlényt, ami csak Zothar közelében volt. Maga sem hitte el, hogy ekkora varázslatot hogyan tudott véghezvinni, de ezen most nem volt jó ötlet gondolkodni. Így hát továbbindult, hogy megtalálja végre azt a francos gyűrűt.*

Vendég

*Kellela idegesen töri a fejét..Egyre jobban vérzik a lába, és egyre erőteljesebb a fájdalom, és a sötétség is egyre nyomasztóbb a számára.Megmarkolja varázsbotját, és ellöki magától az egyik sellőt, majd elgondolkozik, hirtelen összeszedi erejét és megforgatja a botot, majd megszólal.*
-Inmento!
*Erre hirtelen elég erőteljes fény áramlik ki a pálcából, mire hirtelen távolodni kezdenek a sellők, kezeiket az arcuk elé vonszolva, egyre torzabb arccal távolodnak.Nem engedi el a pálcát, és szerencsére egy olyan varázslat ez ami egy 10-15 percig tart, szóval addig folyamatosan bocsájtja ki a fényt..Biztos volt benne hogy nem kedvelik, mivel evidens hogy egy teljesen sötét tóban nem szoktak hozzá az erőteljes fényhez, a boszorkány szerencséjére..Kifújja kicsit magát, majd elindul, bár tagjai fájnak, és a fehér asszony fájdalma is nyomasztja, na meg nem utolsó sorban a lába, amit ezek az undok lények megkarmoltak eléggé fáj neki.A fénynek köszönhetően legalább látja azt is mi van a tó fenekén, sok sok csillogó kincs és tárgy, de gyűrű sehol..Bár egyre kevésbé érdekli őt a gyűrű, az élete fontosabb, na meg a köd vár asszonyának befolyása az elméje felett tompulni látszik.*

*Midőn egyre lejjebb ért a tó feneke felé, egyre sötétebb lett, így egyre kevesebbet látott. ~Hogy a fene enné meg! Még a végén emiatt nem fogom megtalálni azt a gyűrűt!~ Azzal tovább úszott, de immáron semmit sem látott, így kénytelen volt elmormolni egy varázsigét, ami viszont egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Hiszen a víz kioltja a tüzet....de érdemes megpróbálni. Nagy levegőt vett, energiáit összegyűjtötte, hogy sikerüljön a varázslat.*
-Incento Flems!
*Kezeit közben összezárta. De midőn kimondta a varázsigét, nem bírta tovább tartani, így kiszabadult kezei közül a hatalmasra növő tűzgömb. ÉS legnagyobb meglepetésére nem aludt ki. Valamilyen oknál fogva sikerült megtartani, s a víz nem oltotta el. Nagyon örült ennek. És még látni is látott. Nagyon kíváncsi volt már arra a gyűrűre. Hiszen, ha ennyire őrzik, akkor biztosan nagyon értékes lehet. Lassacskán leért a tó aljára, s temérdek kincset látott ott. De gyűrűt egyelőre nem. ~No, mi az? Talán becsapott ez a nőszemély? Ez nem lehet igaz! De nem is érdekes...sokkal inkább az, hogy némi kis kincsre tehetek szert...~ Azzal elkezdett kutakodni különféle értéktárgyak után.*

*A két sellő együttes támadásba kezdve indultak feléje. Persze nem is számított ő itt most fer küzdelemre. Figyelte, ahogy a sellők szétválnak, és kétoldalról igyekeznek őt kivonni a forgalomból.*
~Köszönöm, hogy felkínáljátok magatokat a következő varázslathoz...~
*Kárörvendő mosolya árulkodott csak kész tervéről. Botját két kezébe fogva emelte föl, s közben a sárkányfej fehér izzásba kezdett. Formenya lehunyta szemeit, össze szedte gondolatait, s csöndesen fülelt a felé sikló sellőkre. Már hallotta vérszomjas sikolyukat, s már pengeéles karmaikat nyújtották felé. Ekkor a mágus szemhélyai felpattantak.*
- Moratlis fervid!
*Előbb csak a víz lágy hullámzása látszott a varázslat hatására. Ám a hullám sistergő hangot adva sodródott el a sellők irányába. Beérve céljukat halálosan forró ölelésükbe zárták az uszonyosokat. A későn ocsúdó sellők sikoltozva próbáltak szabadulni a halálos hullámzásból. Testük úgy tűnt, össze ég a víztől, ami szorosan tartotta őket. Néhány percig még kínlódtak, majd egy utolsó sikoly, és örökre elhalt hangjuk. A víz pedig újra nyugott volt.*

*A dalt befejezve Ared figyelmesen nézte a sellőt, aki tekeregve veszkődött a homokban. Karjaival erősen fogta a fejét és csapkodott az uszonyával. Aztán amikor már biztos volt abban, hogy vége az őrült hangoskodásnak, félelemmel a szemében pillantott a boszorkányra. Ared szóra nyitotta a száját, hogy elkérje tőle a gyűrűt és a biztonság kedvéért a szigonyt is, de a sellő rémülten a szája elé tette az ujját.
A következő percekben a lány elképedésére a lábai elé tette a gyűrűt, az oldalán fityegő kis erszényt és egy kisebb zsákszerű valamit. Majd integetni kezdett úszóhártyás kezeivel, hogy menjen el a lány.
Ared bambán meredt a sellő arcába. A lény valószínűleg ezt úgy értette, hogy szabadon elmehet, így aztán egy gyors meghajlást követően nagy mannyiségű homokot kavarva maga után elúszott.*
~Na, ezt megúsztam... de azért a szurkálásért még haragszom.~
*Ared fájdalmasan tapogatta a szigonnyal igen csak tiszteletlenül illetett hátsó felét, majd nagyot sóhajtva elkezdte összeszedni a sellő által otthagyott motyókat. A zsákszerű valamibe belepakolta a kis erszényt és a gyűrűt, aztán lassú, kényelmes mozdulatokkal a felszín felé kezdett úszni. Út közben alaposan szétnézett, mert szinte pezsgett a víz. Bűbájok és átkok visszfényei látszottak, dörrenéseket érzett a testén, és néha-néha félre kellett hajolnia. Egyszer elképesztő sebességgel egy sellőszerű valami húzott el mellette, másszor éppencsak ki tudott kerülni egy gazdátlan, nekivadulva sikló szigonyt.*

Vendég

*Végre sellőmentesen úszik a sűrű sötét vízben, amit azért enyhén megvilágít a botjából áradó fény..Sok sok csillogó villogó tárgyat lát, de semmi gyűrűhöz hasonlót..Ám egy nagyon szép tőr megragadja figyelmét, ezért oda úszik hozzá, megfogja és nézegetni kezdi.Ha már sikeresen elmenekült a sellők elől legalább ne menjen a felszínre üres kézzel, ezért elrakja a tőrt mely gyönyörű, és ezüstből van.Na meg megfog egy kis erszényt amiben nem tudja mi van, de ott volt a keze ügyében ezért tette..Még lát pár árnyat amely arra fele úszik, de nem mer közelebb jönni, mert szemeit elvakítja a fény..Ilyenkor örül igazán annak hogy boszorkány..Megfogja az erszényt és óvatosan kinyitja.Arany van benne, mivel levegőt kap, nem kell annyira sietnie, és a fényvarázs is tart még..Megszámolja..Pontosan 8 arany.*
~Hm..ez még jól jöhet..~
*Gondolja és tovább úszik, még mindig fájó lábbal, de 8 arannyal és egy ezüsttőrrel gazdagabban.*
~De meg kell találnom azt a gyűrűt..Miért nem mondta meg hogy néz ki?!~
*Gondolkozik kissé dühösen..Hosszú sötét haja ott kavarog mellette, néha néha szemei elé kerül és ez miatt nem anynira lát, de gyorsan kiküszöböli ezt a problémát, mikor elindul tovább keresni a gyűrűt.*

*Formenya lassan leengedte maga mellé botját, és a halott sellőkre pillantott. Nem törődött tovább velük, hiszen már nem jelentenek veszélyt senkire. Többé már nem. Megszüntette varázslatát, mely a tó fenekén tartotta, és tovább úszott. Nem is kellett messzire elúsznia, mert a fénykör szélénél észre vett egy kis csillogást. Közelebb úszott, és a kis fényló dolgot felmarkolta egy adag homokkal együtt. Ujjai közül kisodródott a homok, és tenyerében egy gyűrű maradt. Szája lelkes mosolyra húzódott.*
~Meg vagy! Szóval itt bújkáltál?~
*Nem is vacakolt tovább, hanem azonnal a felszín felé vette az irányt.*

*A sok kincs elvette az eszét. Már nem is érdekelte a gyűrű. Csakis kincseket akart magának. Kincseket! És abból bizony volt bőven. Már nagyon sok ékszert és aranyat összeszedett. De aztán arra gondolt, hogy ezeket vajon hová fogja rakni? A tűzgömböt kissé arréb lökte magától, így nem volt olyan melege. ~Ha most ezt mind felviszem, talán a sellők nem is engedik, hogy feljussak és megölnek. Másodszorra nem tudom létrehozni azt a varázslatot...szóval nem kellene kockáztatnom. Nem is értem, hogy valójában mi is indíttatott arra, hogy ide lejöjjek egy gyűrűért. A fenébe is! Én élni akarok!~ Azzal eldobta a kincsek nagy részét, s csak egy ezüst tőrt, no meg némi kis aranyat hagyott magánál, amit jól elrejtett zsebeiben. Már kezdett volna felfelé úszni, mikor is rádöbbent, hogy a tűzgömböt nem bírj el felfelé. Így azt magára hagyta a tó fenekén, de persze így is még világított neki jó darabig. ~Legalább van valami haszna még így is!~ Mosolyodott el, azzal úszott tovább, egyre csak úszott. De ekkor észrevette, hogy már nagyon fáradt. Nem bír tovább úszni. Egyszerűen meg kell álljon, vagy különben menten meghal a kimerültségtől. Meg is állt rögtön, majd tapogatni kezdte testét. ~Igen. Ettől féltem...~ A varázslat, ami lehetővé tette, hogy a víz alatt tudjon maradni, lassan kezdte hatását veszteni.*

Még épp időben érte el a felszínt. Bár még így is a víz alatt volt, mikor megszünt a légzését biztosító burok. Dühös is volt magára, amiért megfeledkezett odalenn az időről a nagy csatározás közepette. Végül prüszkölve, s persze csurom vizesen kecmergett ki a partra. Ott a hátára feküdve forgatta szeme előtt a gyűrűt, és kacagva gyönyörködött benne.*
~Nem csoda, hogy ennyire fontos volt neki...~
*Majd nevétese elült, s ő feltápászkodott, és elindult a vár irányába.*

*A felszínre érve Ared nagy örömmel mászott ki a partra. Bár nem esett komolyabb baja, azért megkönnyebbült, hogy kiszabadult az egyre hidegebb vízből. Először csak a füvön fekbe lihegett, majd kitúrva a tarisznyáját előszedett pár ruhadarabot. Éppen a hajából szedte ki a belegabalyodott hínárt, amikor megállt mellette a szellem.*
- Ez nem az én holmim, így jutalom sem illet... De a segítségedért megtarthatsz két dolgot abból, amit találtál lenn. Úgy látom, összeszedtél pár holmit.-
*Ared kicsit dühösen nézett a szellemre, majd vállát megvonva felelt.*
- Jaj, szívesen, kedves szellem... És a kincsek nem motiválnak... dönts te, én egyelőre fázom.-
*Dideregve törölte szárazra a haját, majd a fehér hölgynek hátat fordítva teljesen felöltözött. Mérges volt, hogy hiába kutakodott a tó fenekén.
A tó vizére pillantva azonban látta, hogy még sokan vannak benn.*
- Remélem, valaki azért megtalálja a gyűrűdet.-
*A szellem felé fordult volna, de annak már csak hűlt helyét találta. A zsákocska helyén pedig, amit a tóból hozott egy rubinköves gyűrűt és egy gyertyatartót talált.*
- Úgy látszik, seikerült döntened... Mindenesetre én indulok, mert ha még egy kicsit itt kell maradnom, teljesen beleőrülök.-
*Szépen összepakolta hát a holmijait és dühös mormogás közepette elhagyta a helyet.

*Lassan, megfontoltan lépkedett a köd leplében. Markában ott lapult a gyűrű, mely azóta nem hagyta nyugodni, hogy ide érkezett. Most viszont végre megszabadul ettől az ostoba kényszertől. Abban biztos volt, hogy jó ideig nem fog erre tévedni. Ezek után ez nem is csoda. Lépteit lelassította, amikor egy derengő alakot látott kirajzolódni a keskeny úton. Nem élő volt, ezt biztosra vette. De ő azért csak ment tovább. A fehér ruhás szellemalak előtt megállt, majd tisztelettel meghajolt előtte.*
- Megtaláltam a gyűrűdet...
*A szökőkútra pillantott, aztán annak peremére helyezte a gyűrűt. valahogy sehogy sem akaródzott neki érintkezésbe kerülni egy szellemmel.*
- Kérlek, törd meg most már a ránk nehezedő átkot, hogy békével távozhasson mindenki.
*Aztán egy újabb meghalás kíséretében elköszönt a nőtől, és választ nem is várva megfordult, s elballagott arra, amerről érkezett.*

Vendég

*Már egy ideje kereste a gyűrűt, és mivel sehol nem találta úgy döntött felesleges tovább keresgélnie, és a fényvarázslat is kezdett elhalni.Elindult hát felfelé a sötét vízben egyre lassabban haladt a kimerültség miatt, na meg a vérző seb sem segített ezen a dolgon, de lassan azért felért a felszínre.Sóvárogva a friss levegő után, hirtelen felbukkant és szaporán kezdte el kapkodni a levegőt.Nagy nehezen kimászik a vízből, és leül a partra..Lassan de biztosan szárad, közben pedig segít beköti, mivel nem akarja hogy minden ragadozót a közelébe csalogasson, mint a tó fenekén a sellőket.Legalább egy ezüsttőrrel és némi arannyal gazdagabb lett,ami azért nem olyan elhanyagolható dolog..Igaz napfény nincs de így is kezd száradni, nagyon lassan de azért kezd, és a fehér asszony bánata is enyhülni látszik, és lassan el is múlik.A szellem hozzá is hozzá szól.*
-Köszönöm hogy segítettél kedvesem..Megtarthatsz két dolgot a kincsekből.
-Öm..Köszönöm, de igazán nem szükséges.
-De én szeretném..
-Öm, rendebn akkor ezek megfelelnek.
*Mondja majd oda sétál lovához.*

*Gyorsan kellett cselekednie. Tudta, hogy nem lesz képes feljutni a saját fizikai erejéből. Így hát ismét varázslat segítségéhez kell fordulnia. Mivel a szellem befolyása már nagyon kicsi volt rá, így képes volt gyorsabban gondolkodni, és okosan is. Pár pillanat alatt fejében volt a varázsige, s egyből ki is mondta, miután kezét a tó feneke felé fordította.*
-Upol Felvrid!
*Két kezéből tűz tört elő, ami ugyan nem maradt meg, a víz kioltotta lángját, de oly erővel száguldott kifelé a mágus kezeiből, hogy szabályosan kilőtte azt. Zothar élvezte ezt a sebességet, bár tudta, hogy másodpercek múlva ha nem kap levegőt, akkor vége van. De ettől nem kellett tartania. Két másodperc múlva már kint volt. Mi több, úgy kilőtt, hogy még a magasba is repült, s onnan esett vissza a vízbe. Miután teljesen visszanyerte erejét, elegendő levegőt vett, s már látott is, lassacskán elkezdett kiúszni a partra. Miután sikeresen lehuppant a fűbe, odalibbent hozzá a szellem. De a mágus pillantásra sem méltatta. CSak elővette szerzeményét, a tőrt, majd rögtön el is rejtette. Azután felnézett, s így szólt.*
-Sajnálom, de nem találtam egy gyűrűt sem odalent! De, ha nem haragszik, akkor most elmennék kicsit pihenni....
*Azzal felállt, s további említésre sem méltatva a dúló-fúló szellemet lassan elindult otthona felé, a mágusok földjére, hol biztonságban érezheti magát és kipihenheti ezt a megerőltető kalandot.*

*Megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor maga mögött hagyta ezt a szürke ködbe burkolózott tájat. eddigi nyomasztó érzésének híre, hamva se volt már. Formenya pedig vidámságáa pedig úgy erősödött, ahogy nőtt a távolság közte, és a Köd-vár között.*
~Sokkal tartozom neked mester... Igyekszem tudásodhoz, és emlékedhez méltó maradni eztán is.~
*És csöndes magányában sétált el lovához, melyet szándékosan nem vitt annak a helynek a közelébe. Kioldozta, és ellovagolt.

Vendég

*Próbál felöltözni, miután annyit várt hogy egy nagyon kicsit szárazabb lett..Felöltözik, és feltápászkodik Alkonyra..A lábát ért seb eléggé fáj neki, és a környék is egyre nyomasztóbb, ami nem segít neki, így gyorsan megpaskolja lovát, és megszólal.*
-Viszlát.
*Mondja a szellemnek és megsimogatja az ébenfekete ló fejét, és lágy hangon szólal meg.*
-Kérlek, vigyél az erdőbe.
*Mondja , mire a ló gyorsan vágtatni kezd, és hosszas lovaglás következik, kissé kellemesebb helyeken, majd végre ismét megérkeznek a Chattal közelében lévő erdőbe.*

Vendég

*Caraxë a múlt hét végét Abigeellel töltötte, a seldëvel. Jól is érezte magát, de tegnap már egy kis honvágya volt, így ha nem sok időre, de hazatért a Valdák közé.
Az este jó hangulatban telt el, sokat bohóckodtak, nevettek barátaival. De aztán ennek a hatalmas jó kedvnek a mai szomorúsága lett a vége: Éppen Fhyllával csimpaszkodtak egymásba nevetve, amikor a valda száján kicsúszott a felelőtlen kijelentés. Fhylla először csak nézett Caraxëra, de aztán gyorsan kacsintott társaira és azt mondta, hogy szaván fogja a lányt. S most Caraxë itt áll a hatalmas Köd-vár előtt, inába szállt bátorsággal. De büszkesége nem hagyja, hogy szószátyárnak nevezze bárki is.*
~ Okostojás vagy te Caraxë! Kellett neked hencegned, hogy szerzel egy kis mohát a Köd-vár tetejéről! Okos mondhatom! Na de gyerünk, mert mindjárt este lesz!~
*biztatja magát, s felreppen a torony teteje felé.*