Andamer Legendája

Tárgy: Andamer Legendája Kedd Feb. 09 2010, 15:23

Ha kézbe veszed e régi könyvet, kopott kemény borítóján felcsillan az aranyozott elf írás. Üsd csak fel bátran! Hősökről olvashatsz benne, s az elfek utolsó nagy csatájáról.

ANDAMER LEGENDÁJA

"Réges-régen, mikoron a Birodalom még gyermek volt, s termékeny földjeit dolgos kezek művelték, hegyeit, völgyeit, lankáit szabadon, félelem nélkül járták be a népek, akkor született meg Andamer legendája.
Az elfek népének szülötte volt. Akkoriban nagy számban népesítették be Morilindë városát.
Vér elf volt, s mint olyan avatott ismerője a varázslatnak és éppoly jó ismerője a fegyvereknek is. Népe bátorsága benne is megvolt, ám ez vakmerőséggel is párosult. Gondtalan életét társaival való megmérkőzésben, természeti akadályok legyőzésében élte ki. Nem volt ellenség közel, s távol, a régi, nagy háborúk már csak mítoszokként éltek népének emlékeiben. Nagynevű hőseikről a dalnokok énekeltek és minden szomszédos nép is ismerte eme neveket. A tündék nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendtek.
Virágzó országukban nem is gondoltak arra, hogy egyszer még ennek vége szakadhat. Ám a sötétség már felderengett távolról. Kósza hírek érkeztek, melyek már nem örömökről, hanem fájdalomról, vérről, pusztításról árulkodtak.
Az elfek vezetői összeültek, hogy megvitassák a híreket és úgy döntöttek, egy felderítő csapatot küldenek, hogy hozzon hírt a közelgő veszedelemről. Mert közelgett. A menekülők borzalmas, gonosz ellenségről beszéltek, kik nem ismernek irgalmat. Seregeik sokasága előtt had meg nem állhat, nyilaik elsötétítik az eget. A legyőzötteket nem kímélik, az ifjakat, s nőket láncra verik, mindenki mást kardélre hánynak.
Andamer is tagja lett eme kis csapatnak.
Napokon át utaztak, velük szemben rémült, menekülő népek. Egy napon aztán füstgomoly és jajveszékelés fogadta őket. Az elfek kicsiny csapata népe elveihez híven harcba szállt a támadókkal. Ám azok sokan voltak. Mérhetetlenül sokan. Hamar elfogytak a tündék, bár bátran harcoltak és sokakat vittek magukkal a sötétség harcosai közül. Már csak Andamer állta a rohamokat, ő is több sebből vérzett. A csapat vezetője, a legbölcsebb elf azonban elhaló hangján még hazaküldte, hiszen hírt vinni jöttek. Andamer ha nehezen is, de elfogadta ezt és fogcsikorgatva hagyta ott a csatateret.
Hazaúton a menekülők között vándorolt. Egy máguslány állta útját, és egy fehéren derengő kardot tartott elé. Andamerrel megfordult a világ. A kard, melyet immár kezében markolt, s mely őt választotta ki, hogy sorsát beteljesítse az istenek ajándéka volt. Az isteneké, kik végül megelégelték a vérontást s kovácsoltak egy kardot, melyet Calassë-nek, az igazság kardjának neveztek el.
Calassë pedig Andamert választotta ki.
Hazatérve beszámolt népének a seregekről, melyek mindent elpusztítanak és csak kiégett, kopár földet hagynak maguk mögött.
A tündék felismerték, hogy eljött az idő, melyet régen megjövendöltek, mikor ismét ki kell állniuk a sötétség ellen.
Az ellenség már közelgett. Mint betegség, emésztette fel lassan a Birodalom földjét, s népei egy végső elkeseredett harcra gyűltek össze a gyülekező tünde sereg mellé.
A tündék Andamert választották a sereg vezérének, mint az egyetlent, ki kiállt közülük a sötétséggel és visszatért hozzájuk. Andamer oldalán a máguslány, Hirine állt, kezében két kard, mellyel kísérte mindenhová az igazság kardját.
Hirine fegyverei a kettősséget és az egyensúlyt jelképezték, mely felbomlott már, mert a sötétség terjedőben volt. Egyik fényes hüvelyben, a sötétség kardja volt, másik sötét hüvelyben a fényt hozta el. Hirinet az elfek mind erős lelkűnek, Fëa Thalionnak nevezték, mert azt tartották róla, hogy találkozott a seregek urával, ki egy pillantásával képes megölni, ki elé áll, szemébe nézett és túlélte azt.
Senki nem tudta, hogy a lányt éjjel rémálmok kísértették azóta is.
A nagy csata reggelén Andamer fohászkodott az istenekhez, hogy adják nekik a győzelmet, hogy a béke ismét visszatérhessen a Birodalomba.
Ezután a sereg élére állt, hogy harcba vigye népét. A sötétség hadai, kiket csak Morionnak, sötétség fiainak neveztek a próféciák nyílözönt zúdítottak a bátrakra.
Mindenki megrémült mikor a mezőn, felálltak a sötét sereggel szemben. Sokan voltak a tündék, sok bátor, elkeseredett hős csatlakozott még hozzájuk, de számuk eltörpült a sötét harcosok tömegei mellett. Betöltötték a látóhatárt, s talán még azon túl is hömpölyögtek.
Hörgésük mintha a föld morajlása lett volna, s remegett a talaj, mikor támadásra indultak a tünde seregek ellen.
Nyilaik ellen mindenki felvonta pajzsát, majd Andamer kivonta Calassët, melynek pengéje vakítóan villant a reggeli nap fényében, suhintott vele és a levegőben lévő nyilak a sereg elé érve erejüket veszítve hullottak a porba.
Az elf vezér kiáltása bátorságot öntött a katonákba és nekirontottak a hadnak. Hatalmas csata vette kezdetét. Rengeteg árnyszívű harcos lelte ott halálát a menekültek kezétől, még több a tündékétől. Andamer Hirinëvel oldalán tört át a sötét seregen egyenesen azok ura felé. Kardja elől rettegve tértek ki a máskor oly erős harcosok, akik pedig nem, azokat varázslattal, vagy a penge élével küldött a másvilágra. Hirinë nemkülönben vitézkedett mellette. Az egyensúly kardjait pehelyként forgatva hullott körülötte a sereg. Volt, kit a sötétség kardja vakított el, vagy fagyasztott le, másokat a fény kardja égetett meg.
A nagyúr testőrei megkísérelték megállítani, ám Andamer tűzzel emésztette fel a felé tartókat. Tünde serege azonban már fogyatkozott körülötte. Rengeteg bátor harcos nemes szíve állt meg akkor. Lassú sóhajaik a harci lármán is keresztül beleivódtak Andamer lelkébe.
Végre megállt a nagyúrral szemben. Az hatalmas kardjával felé sújtott, ám Calassë védte a csapást. Az úr tekintetét Andamer szemébe fúrta és a vérelf érezte, ahogy lassan elnyeli a sötétség hidege. Harcosai látván vezérüket lassan szorultak össze, az ellenség körbevette őket. Andamer a nagyúr előtt hevert térdre rogyva, ki kedvére vágta meg ott, hol ő akarta. Vére egyre csak folyt, és ő érezte, ahogy távozik belőle az élet. Minden veszni látszott.
Ám ekkor a sötét nagyúr megremegett Hirinë, ki szinté sebesülten hevert már Andamer mellett egyik kardját a nagyúr egyik, másik kardját másik lábába döfte. Andamer végső erejét is összegyűjtve Calassët a nagyúr szívébe mártotta.
Sötét, s fényes hullámzás indult meg az egyensúly kardjaiból a nagyúr két lábában, s haladt felfelé benne, Ez találkozott Calassë hegyével épp a szívében. Erős fényesség támadt egy pillanatra, s egy pillanat múlva, a nagyúr helyén csak egy halom por maradt.
Andamer emelkedett fel mellette lassan, oldalán Hirinë. Kardjaikat markolván néztek a halálra vált ellenségre. A maradék tünde sereg is új erőre kapott és megfordult a csata sorsa. Futott a sötétség és futott minden sötét harcos, kik mégis ellenálltak, ott lehelték ki gonosz lelküket.
Hát így ért véget az elfek utolsó nagy csatája, melyben sok hős vére áztatta a Birodalom földjét.
Andamer és Hirinë sebei azonban végzetesek voltak. Még kardjaik sem menthették meg őket, tudták, sorsukat beteljesítették.
Ott, a csatamezőn álltak meg egymással szembe. Egymás szemébe néztek, Andamer égnek emelte még egyszer Calassët, melynek hegyén vakító, fehér fény kezdett növekedni, mígnem be nem borította a kardok hordozóit és fel nem ragyogott ezernyi nap fényével, hogy mindenkinek el kellett fordítani tekintetét.
Mikorra elmúlt a fényesség a harcosok már csak hűlt helyüket látták. Mondják, az istenek magukhoz emelték őket és azóta is ők vigyázzák szemükkel a Birodalom népeit, hogy közbeléphessenek, ha szükséges….
Ez hát Andamer krónikája, a vérelfé, kinek varázserejénél csak bátor szíve volt nagyobb és Hirinë-é, kinek lelke erősebb volt még a sötétség nagyuránál is."