1. Ettelë, a Halál-síksága

-Kaméleon? Na ne tréfálkozzon! Nem áll jól... .*fintorítja el az orrát, de csak viccesen. Hát igen, ilyen Akira, Viccelődik egy Dagorladi elött, aki talán meg is ölhetné, ha akrná. A szöke lovas-mert immár aszt is láthatta milyen a haja a csukja már nem volt rajta- felült lovára és mégvalamit hozzáfűzött a kis beszélgetésükhöz.*
~Csak balra ne! Jó, ez is valami.-*felülvizsgálhatná, eszébe is jut, de nem teszi. Nem mintha megbízna az idegen szőkében, de úgysem ismeri az itteni terepet. akár jobbra is mehet. Így is, úgy is vigyáznia kell.*

//Én is köszöönöm, jó volt //

*Edward Ettelébe érkezve nem éreztt semmiféle változás, legbelül. Ment a maga útján, volt elötte egy cél. Ez határozottá és maga biztossá tette, bár nem mintha enélkül elveszett ember lenne. A bűzös mocsárból való kijutást sem élménynek , vagy öröm okának tekintette, amit bárki más annak látott volna. Rossz hangulatban volt. Nem avval foglalkozott, hogy hol van most, hanem avval akivel annyira találkozni akart. Zeeb mocsarában is történt vele egy es más. Az az idegen, akit nem láthatott. Nem bírta kiverni a fejéből. Vajon ki lehetett? Így bandukolt a tűző napon ami egyáltalán nem zavarta. A szemét nem bántotta. Olyan erős szemekkell rendelkezett ami nem csak tökéletes, és érzékeny minden mozdulatra, de erős is. Iylen szem a sárkányoknak van még,. Most már csak kék köpenyét viselte. Dagorladi páncélját otthagyta Darkloobban. Így nem, olyan feltűnő. Alatta néha kilátszott a barna újjatlan.*

//Időntúli Antoniuszal//

*Már több napja feküdt a síkság kiaszott talaján eszméletlenül. Élelem, víz nem volt nála, hisz ahonnan jött...a föld alól, nem hozhatott.
Amikor erre a tájra vetődött, már akkor nem volt semmi ereje, csak egy belső erő hajtotta mind előre(a pusztulásba)...az életben maradási ösztön. A síkság közepén látott egy hegyet emelkedni és azon egy várat....igen, tudta, hová vetődött, de nem volt ereje...sem visszafordulni...sem semmi máshoz. Összeesett. Kétszer jött fel a nap azóta, s a föld porát rendszerint megtáncoltatja arcán a hűvös szél, mely a sötét várból érkezik és megpihenve a haldokló erőtlen testén, tovább száll a tenger fele, mintha nem is lett volna útjában egy szenvedő lélek. Kegyetlen az élet, s nem felejti el emlékeztetni a bujdosóval nap mint nap, óráról órára, percről-percre, mert bár eszméletét elvesztette, de fejében a képek nagyon is élők. Mintha még mindig ott lenne, a föld alatti járatból őrülten rohanva kifele, miközben fejükre szakad az egész. Ő kijutott, talán társait maga alá temette a föld...de Antoniusnak sem lesz kíméletesebb a sors...ha nem találnak rá, azért hal meg...ha rátalálnak, hát azért. Talán jobb lett volna nem menekülni, csak hagyni, hogy rászakadjon minden...s csendesen elmúlni....*

Hirtelen üde érzés járta át egész testét. Tudta, hogy ez nem a hűvös szellő hatása, hanem valami más. Egy pillanatra mintha megszűntek volna mind fizikai, mind lelki kínja.*
~Meghaltam…nincs több szenvedés…~
*Viszont ez az eufórikus érzésekkel átitatott másodperc hamar elszállt és rá kellett döbbennie, hogy nincs vége..Tovább kell harcolni…az ő ideje még nem jött el. Lassan kinyitotta szemeit, s nagyokat kortyolt a felé nyújtott kulacsból. Egyelőre az volt az első dolog, amit észlelt…de ennek a tárgynak tulajdonosa is van…oh, csak ne dagorladi legyen. Miután sikerült szomját csillapítania, elengedte a kulacsot, s figyelmét az őt felsegítő férfira irányította.*
~Talán nem ellenség…talán barát…~
-Köszönöm
*Ennyit mondott, miután sikerült felállnia a férfi segítségével. Körbenézett. Sehol egy teremtett lélek, csak a síkság közepén álló sötét vár jelezte, hogy a közelben azért vannak valakik…valakik, akik veszélyt jelenthetnek. Próbált nem erre gondolni, s arra, hogy talán a férfi nem a várból jött...igen, megmentette életét...de ki tudja, hogy mi szándéka van vele. Antonius most teljesen védtelen volt és kiszolgáltatott, nem esett volna nehezére segítőjének végezni vele…bár ha segített, akkor most, pillanatnyilag nem bántja…Ruháját leporolta, majd segítője szemeibe nézett, kezet nyújtva neki.*
-Megmentetted az életemet, tartozom neked. Mond, kit tisztelhetek benned? Én An…Mulfor vagyok, az emberek városából.
*Nyugtalanul várta, hogy a vele szemben álló megszólaljon….és valami biztatót mondjon.*
~Mulfor, Nierwes, Gorrius, életben vagytok? Bárcsak itt állnátok mellettem, akkor nyugodt lennék...bárcsak ne lenne az az érzésem, hogy…~

*Az idegen hangjában nem volt semmi barátságos, miután meg jelképesen elárulta otthonának nevét, hát az sem hatott valami nyugtatóan Antoniusra. Bár ereje nem volt sok, a vár fele fordult és egy kisebb fejbiccentés kíséretében arrafele, rákérdezett.*
-Szökevény vagy, vagy közéjük tartozol te is?~
*Bármi is lesz a válasz, Dylan szemeiből könnyen kilehetett olvasni, hogy az a sötét, egymagában álló vár…ott fent, a Gorr hegyen, nem nőtt a szívéhez, bármennyi ideje is él ottan. A válasz késett. Nem látott tétovázást Dylan arcán, de nem tudta, hogy mire számíthat. Végig szemeibe nézett…miközben egyik kezét óvatosan leeresztette övéhez, hol tőre volt…Ha úgy alakulnának a dolgok, meg kell védenie magát...*