2. Liantassë lankása

Liana & Nakhratina

Az ég narancsosan tündöklött, azt a néhány fehér felhőt is átszínezte a maga kedvére. A szél erősen, még is lágyan fújt, kitartásával messzire sodorja a levegőbe emelkedő füst fellegeket. Először észre se vettem, csupán azután, hogy egy leégett faluhoz értem. Azt hittem, valami ragály miatt gyújthatták fel, azért oly néptelen, de ahogy beljebb haladtam a füstölgő, szenes házak között, több hullára is figyelmes lettem. Nem akármilyen sebek voltak rajtuk. Fénybogaraim tüzetesen vizsgálták a holttesteket, s rajtuk keresztül én is. Egy-egy sebből mintát, s egy érdekes dolgot találtam: agyarat. Na de nem ám akármilyet! Nagyobb volt egy vadkanénál is, pedig nekik elég hosszú. Egy karomvéget is találtam, azt is eltettem egy-egy fiolába. Tettem el nyákot sebből, zsírt csapoltam, szemet szedtem, belet húztam, lárvát kapdostam, hosszú szőrszálakat gyűjtöttem. Lehet, nem a leggusztusosabb dolog, de ha egyszer nekem kell, nekik meg nem... Miután feltöltöttem mágiához és kutatáshoz való tartalékaimat és kicsit körbe nézve még egy-két ép dologgal feltudtam szerelkezni a faluból. Már épp indultam el, mikor szembogaraimon keresztül megláttam egy embert. Még mozgott. Oda lépdeltem hozzá, de már a halálán volt. Az én semmibe révedő szemeimbe nézett utoljára, miközben halkan egy szót nyögdécselt, s aztán kilehelte lelkét. Nem csoda, belsőségei kibuggyantak a hasán tátongó seben, nyakán is egy hatalmas harapás látszódott, egy darabot ki is téptek belőle. Csoda, hogy még élt... micsoda szenvedés lehetett. Felkelve tovább mentem, magamban merengve a szavon, amit sugdosott.
Nem messze a falutól táboroztam le. Nem féltem tüzet gyújtani: a támadók már nem fognak visszajönni, ebben egészen biztos voltam. Egy kidőlt fatörzsre ültem le, varázsbotom letámasztottam magam mellé, s a tűz felé meredve sütögetem a kis szalonnámat, amelyet még pár mérfölddel ezelőtt vettem egy piacon. Éppen azt eszegettem a már sötétben, mikor lódobogás ütötte meg a fülemet. Körülöttem ismét elkezdtek megjelenni a melegfényű szembogarak. Egy, kettő, tizenkettő... körbe lengtek, s rajtuk keresztül figyeltem. Oldalról egy lovas férfi sétált felém. Nem fordítottam oda a fejem, de még a szemem sem, hiszen ezek nélkül is látom őt. Kijelentette, hogy úrnője látni akar és vele kell mennem. Kérdésemre, miszerint elfogyaszthatom-e még a vacsorám a válasz nem volt, s a fényeket látva kicsit elbizonytalanodott: kezét kardjának markolatára tette a biztonság kedvéért. Mivel nem akartam, hogy a végén rángassanak, sóhajtva dobtam a tűzbe a szalonnát. Felvettem a botom, a táskám, s megkértem, hogy vezessen.

Már ciripeltek a tücskök, mikor a táborhoz értünk, az eget eltakarták a pusztítás füstfellegei. Jó magam kivételesen visszahívtam szembogaraim felét, s csak előre figyeltem velük, hogy kevésbé legyek feltűnő. Úgy éreztem teljesen mindegy: egy csuklyás, botos, fénybogaras nő egy csomó katona között mindenképp feltűnik, kevesebb fénynél is. Egy sátorba vezettek. Félhomály volt a két gyertya ellenére, ami az asztalon állt. Egy nő volt még bent, haja mint a hollók tolla, szemei hidegek mint a jeges tenger. Persze nem a saját szemeimmel mértem végig: én csak előre meredve állok, néha pislogok egyet, hogy karneol szemem ne száradjon ki. Fejem kicsit oldalra van biccentve, s várok, hogy most mi is lesz.
Végül a férfi megszólal, hogy mondjam el, mit láttam. Szám halovány mosolyra húzódik.
-Régóta nem látok én már semmit, uram. De ha azt kérdezi, mondjam el, mit tudok a falvakról, amelyeknek pusztulása messzire látszik... Túl sokat nem mondhatok. - azzal a bőr oldaltáskámba nyúlok. Persze a férfi már rántja is a kardját, hogy ha kell, megvédje úrnőjét. Egy pillanatra sem áll meg a kezem. A markomba veszek valamit és közelebb lépek az asztalhoz, ami köztem és a nő között van. Az azon lévő taktikai térképre helyezem azt az agyarat, amit letörve találtam. Az értetlen csendre sóhajtottam.
-Úgy sejtem nem tudják, mi ez... - szólalok meg. -Ez itt vérfarkas agyar. - jelentem ki nyugodtan. -A hullákon is a bestiákra utaló nyomokat "láttam", továbbá az akkor haldokló utolsó szemtanú is ezt súgta fülembe, mielőtt eltávozott volna erről a világról. Az agyar mutatja, hogy derekasan küzdöttek a parasztok, de nem mentek semmire. A nyomok a vár felé mutattak, de nem volt okom arra menni, így hát hogy ott mi van, azt nem tudhatom. - mondom végül, és -ha addig valaki elvette, hogy megnézze- az agyarat visszaveszem, amennyiben a lehetőségem megadatik rá: igen ritka dolog, s meglehetősen erős varázslatokhoz, bájitalokhoz juthatok általa.

Liana & Nakhratina

Igazából meg se lepődtem hitetlenkedésükön. Ők csak egy hatalmas fogat látnak, azt a burjánzó energiát és feszülő mágiát, ami ebből árad, nem. A táskámba nyúlva elővettem a fiolába tett karom darabot és a szintén fiolázott pár szőrszálat, amit találtam. A szürke szőrszál hosszú volt és vastagabb az átlagnál, durva tapintású még látszatra is, kicsit szálkás.
-Egy boszorkány mindig felismeri azt, amely bájitalokhoz és varázslatokhoz kell. Nem először fogtam a kezemben vérfarkas fogat. Őrleményéből megannyi erősítő bájitalt, a megfelelő időpontban elkészítve átkot, vagy akár mérget is lehet belőle csinálni. A szőrét és a karmát szintúgy fellehet használni. Csak egy kezdő nem ismerne fel egy mágikus tárgyat.
Ezek a lények nagyobbak egy harcedzett, magas férfinál, erősebbek egy medvénél és vérszomjasabbak bármely őrültnél. Okosak, rendkívül tanulékonyak, de még is nagyon sok állati vonásuk van.. például, hogy falkában járnak, a zsákmányra együtt csapnak le. Az alfa vezeti a támadást és a falkát. Az a kígyó feje. Ránézésre olyanok, mint a szálkás szőrű, farkasfejű emberek. Két lábon is tudnak járni, de négy lábon futva beérik a lovakat. Immunisak a betegségekre, s nem halnak meg egykönnyen. S úgy tűnik, valamiért most igencsak rákaptak az emberhúsra. - mondandóm közben elég időt hagytam, hogy nézegessék az asztalra tett cuccaimat, így azokat félve markolom vissza és rejtem el táskámba, még az engem bekísért katona kezéből is kikapom a fiolámat, hogy féltve eltegyem. Úgy hiszem, a várban már nem sok ember él, viszont annál több farkas, és úgy tűnik, a nő a vár ellen akarta vezetni seregét.
-Ha keletkezésükről, legendáikról akar még hallani, vegyen egy bestiáriumot, ennél többet én nem mondhatok. Persze azt hisz, amit akar. Ha nem hiszi, hogy az emberek odabent már nem élnek, s nem őket találja ott, nekem az is édes mindegy, a maga katonái és felelőssége. -vonom meg a vállamat. -Ha most megengedi, szeretnék végre utamra menni. Éhes is vagyok már, a vacsorámat sem fejezhettem be. - mondom két kézzel markolva varázsbotom, s arra támaszkodva meredek előre, miközben fénybogaraimon át a nőt fürkészem. Minek tartana itt? Semmi közöm az egészhez.

Liana & Nakhratina

A nő csak fürkészett, én pedig nyugodtan, kisimult arccal várakoztam a válaszára, amit végül meg is kaptam. Hm. Egész okos, legalább nem rohan fejjel a falnak. Habár nem direkt tartottam vissza ezen információt, csupán megfeledkeztem róla.
-Minden vérfarkas megölhető. A legjobb fegyver ellenük az ezüst. A sebeik gyorsan gyógyulnak, kivéve, ha az ezüst okozta. Habár a betegségekre immunisak, van egy-két méreg, amelytől legyengülnek, nagy dózisban bele halnak. Az egyik havasi sisakvirágból készül, a másik pedig farkasszőlőből. - mondom, s mivel sejtem, hogy ennél azért több információt vár a nő, folytatom.
-Habár farkasszőlőnek hívják, magának a növénynek köze sincs a szőlőhöz. Alacsony 20–40 cm termetű, szárának felénél négy vagy nyolc levélből álló örve van, a széles, hálózatos erezetű levelek oválisak, csúcsuk hegyes. Egyetlen zöldes, 3–5 cm széles virága van; 4 lándzsás külső és 4 szálas belső lepellevél takarja. Fekete vagy sötétkék, kb. 1 cm átmérőjű, bogyószerű toktermése van, a magvak vörösek. Az árnyékos, nedves erdős területeket kedveli, így akár a környéken is meglehet lelni. Azonban vigyázni kell vele, mert az emberre különösen veszélyes, ha elfogyasztják. Gondoljon bele: ha legyengít egy vérfarkast, mit tehet egy emberrel?
A sisakvirág hegyvidéken, főleg patakok környékén nő. Embernagyságúra is megnőhet, levele ölbefogó, levélkéje szárnyasan szabdalt. Kékeslila színű virága magas fürtökben virágzik. Répaforma két szürke-barna gumója van. Legmérgezőbb a gyökere, de mérgező az egész növény, úgy ahogy van. A leghatásosabb, ha ezeknek mérgébe mártott ezüstpengével támadnak rájuk. Úgy már lenne esély a győzelemre. - fejezem be a mondandómat.
-No és mi volna a második kérdés?