1. Tolmen erdő

*Chris a csókot élvezi. Tudja, hogy nem szabadna és egy pár másodperc múlva el is rántja a fejét. De ezt Casve már nem láthatta, mert becsukta a szemét. Chris a lány felé néz, akit éppen a dagorladiak "kóstolgatnak".*
-Hagyjátok békén ti büdös kutyák! - *üvölt oda a dagorladiaknak és mérgében megpróbálja széttépni a kezét tartó kötelet.*
~Celestin! Hol vagy? Gyere már!~*hivja sárkányát Chris.*
~Megkaptam az utasitást Casve-tól. Itt vagyok fölöttetek. Mit csináljak?~*kérdezi a sárkány és Chris, ha jobban figyel, hallja is az ismerős szárnyak suhogását.*
~támadj! Szedd le a Szerelmemről azokat a dögöket!~*üvölti gondolatban Chris, majd lehajtja a fejét. De ekkor Aisha a szemébe néz. Szeme pirosra változik és hipnotizálja Christ. A fú észreveszi és lehunyja a szemét.*
-Casve! Szeretlek! - *kiáltja el magát és ekkor Celestin jelenik meg a fák ágai között. Leszáll és eltapos egy két dagorladit. A többi férfi riadtan húzódik félre.*

*Aisha érzi, hogy Chris egy pillanatra átengedi magát a csóknak, de utána elkapja a fejét.*
-Na, na, na. Ne aggódj. A szerelmed még talán élvezni is fogja - *suttogja a fiúnak és megsimogatja az arcát. De Chrisre nem hat a varázsereje, amitől a lány bedühödik. amikor Celestin is megjelenik és eltapos két dagorladit, Chrisre mered.*
-Szóval Lovas vagy. Mára ennyi. De ne aggódj még találkozunk -*nyom egy puszit Chris szájára, majd búcsúzóul a fülébe súgja:*
-És lehet, addigra a kis barátnőd már nem lesz az élők sorában - *suttogja, majd nevet egyet és eltűnik, katonáit ott hagyva. Bár a dagorladiak is gyorsan elfutnak Celestin közeléből.*

*Meghallja Chris üvöltését. Csak ennyit hall és csak ekkor nyitja fel szemeit. Meglátja a sárkányt, a dagorladiak menekülnek. A nő is eltűnt. Elmentek. Mindenki elment. Halkan, alig hallhatóan szólalt meg.*
-Szabadítsd ki előbb Christ.-
*Mondja Celestinnek. És ezután lehajtja a fejét, szemei becsukódnak.*

*Celestin elkergeti a dagorladiakat. Igazán félelmetesen viselkedik, fél is, hogy Casve nehogy megijedjen tőle. Mikor mindenki elment és Chris is megkapta a búcsúpusziját és a fenyegetését, Celestin a lányra néz.*
~Ne félj. Minden rendben~*üzeni neki gondolatban, majd Chrishez cammog és egy harapással kiszabaditja a fiút.Chris nem is néz Celestinre, csak futás közben elkiált egy köszönöm-öt, majd Casve-hoz vetődik és hevesen megcsókolja.*
-Ne haragudj. Annyira szégyenlem magam. Nem akartam, hogy bármi bajod essék. Meg tudsz nekem bocsájtani? - *csak úgy ömlenek belőle a szavak és eszébe sem jut, hogy kiszabaditsa szerelmét. Ekkor Celestin cammog oda hozzájuk és hátulról egy karmával kiszabaditja Casve-t.*

*Arra ébred, hogy szerelme csókolgatja és bocsánatáért esedezik. Bágyadtan néz a férfira, arca fehér volt a kimerültségtől. Nem tudott mit mondani. Amikor Celestin kiszabadította, Casve összeesett. Már csak a kötelek tartották állva , ahogy nem fogta őt, össze is csuklott a lába. A szájában lévő kötést még a dagorladiak szedték ki, amikor igencsak piszkálták.*
-Semmi baj...-
*Suttogja a férfinak, kezével végigsimít annak arcán, látszik a szemén, hogy alig bírja nyitva tartani. Hát nem is tartja. Végkimerültségében elalszik. De még előtte Ceelstinre néz. És neki is suttog.*
-Épp időben...-

*Chris észreveszi, hogy valóban ki kéne szabaditania Casve-t, de mikor Celestin ezt megteszi, egy hálás pillantást küld a sárkánynak, aki csak megcsóválja a fejét és elmosolyodik. Mikor Casve összeesik, Chris utána kap és sikerült megtartania a lányt, majd szépen leülteti a földre.*
-Édesem! jól vagy? - *kérdezi aggódva és Celestin mosolya is aggódó arckifejezésbe megy át. Mindketten Casve mellett állnak és figyelik a lányt. Casve még suttog valamit, majd végkimerültségben elalszik.*
-Jaj Édesem - *suttogja Chris. Leül, az ölébe veszi a lányt és simogatni kezdi a fejét.*
~Chris! Ideje lenne hazamenni. Nézz körül...~*szólal meg halkan Celestin a fiú fejében. Nem akarja felébreszteni Casve-t, bár biztos benne, hogy a lány nem ébredne fel. Chris körbenéz és épp egy dagorladi fejjel találja szembe magát. Kicsit megborzong, majd Cel-re néz.*
-Igazad van. Ma nálam alszik~*mondja gondolatban, mire Celestin elmosolyodik. Lefekszik, majd Chris felrakja Casve-t a sárkány hátára, mögé csusszan és szorosan fogva a lányt a barlang felé repülnek, hogy végre aludhassanak egy picit és Celestin lába is meggyógyuljon.*

-Segítség,valaki,segítsen!-
*Kiabált torkaszkadtából Tikina ,aki egy vérfarkas elől menekült,éppen!
Tudta ,ha nem ordibál,hanem saját erejéből próbál kimászni ebből a helyzetből akkor akár
meg is halhat,de meglátott egy kis tűzt ,egy barlangnyílásból kiszűrődő fényt.Majd elkezdett
felfelé kapaszkodni,de hiába minden nem volt már ereje!*
*A barlangból néhány árnyék látszódott ki,és Tikina úgyvélte emberek lehetnek,
majd mégegyszer felkiálltott torkaszkadtából
-segítség!-
ugyanis a vérfarkas már közel volt hozzá,már szinte majdnem elérte a lábát,az ijedt lánynak.*
*Reménykedett hátha meghallják és észreveszik őt!*

*Lassan gyalogolt el idáig. Ezért jó sok időbe került, míg megérkezett. Nem ment arra a helyre, ahol "megszületett" ugyanis ott volt a tegnap esti kaland. Tegnap... olyan réginek tűnik az egész. Pedig csak tegnap történt. Casve komoly arccal, elgondolkodva, a földet bámulva bandukolt vissza. Most nem akarja egy darabig Christ látni. De senkit sem akar látni. Most csak bánatot okozna mindenkinek a viselkedésével. Nem akar fájdalmat okozni senkinek. Talán most megint el kellene mennie a szigetre. De itt az erdőben is el tud tűnni. Úgysem talál rá senki, csak ha ő akarja. Maradhat fent egy fán is. Úgyis annyira elfáradt, alig bír mozogni. Jó lesz egyet még aludni. Úgy aludna örökké. De azt is tudta, hogy ezt majd kiheveri. Valahogy tudta, hogy ez az érzés csak pillanatnyi, és majd valamikor újra a régi lehet. Vagy ha annyira régi nem is, de majd újra boldog lehet. Christ sajnálja.*
~Nem érti, hogy mi van. De hát mért nem érti? Szeretem, de az nem jó, hogy nem tudjuk egymást megérteni. Ő mért tudja ezt ilyen könnyen kiheverni? És én mért nem vagyok erre képes? Gyengének érzem magam. De ő meg olyan... érdektelen. Nem értem. Tudom, hogy szeret, és tudom, hogy félt és vigyázni akar rám... de... ez nem elég. Nem elég! De nem tehetem olyanná, mint amilyen én vagyok. Ha olyan lenne, mint én, vagyis mindent felnagyítana, nem tudna túljutni eseteken, akkor boldogtalan lenne. Pedig neki boldognak kell lennie. Talán... velem nem is boldog. Azt hiszi, hogy boldog, pedig nem az. Talán nem kéne többet látnunk egymást. Nem kellene többet bántanom. Mivel nem érti a helyzetet, ezért most teljesen reménytelenül, magyarázatok nélkül elhagytam, és most... nem is tudom, hogy mire gondol. Nem is merek belegondolni, hogy ő mire gondolhat. Talán gyűlöl? Megvet? Vagy szeret?...ne szeress... nem érdemlem meg. Gyenge vagyok, ne érdemellek meg. Nekem nem is kellene élnem. Nincs miért élnem. Nem tettem semmi jót. Ahh... már megint itt tartok. Megint meg akarok halni. De miért? Miért nem akarok élni? Miért nem vagyok boldog, miért nem foglalkozok a barátaimmal, mért nem gyönyörködök a felhőkben, főben, fában? A virágokban? Miért nem? Mért nem akarok boldog lenni? Pedig az akarok lenni, de úgy érzem nem érdemlem meg, hogy boldog legyek. A szívem azt mondja, légy boldog. Az eszem meg azt, hogy nem érdemled meg. Most melyiknek higgyek? Melyiknek engedjek? Melyik döntés volna a helyes, melyikkel tehetnék valami jót a világnak? Mi lenen, ha hagynám, hogy az élet döntsön helyettem? A halál olyan könnyű, az élet meg olyan nehéz. Miért? Mért nehéz az élet? Mért kellett, hogy elraboljanak? Mért kellett, hogy megkínozzanak, mért kellett látnom, hogy az a nő megcsókolja Christ, és mért... mért ilyen gyengék a férfiak. Ha egy szép nő van a környékükön, akkor nem is tudnak másra gondolni. Aldo... ő is ilyen volt. De most boldog lehet. Ott van neki Glorien, akit szabadon szerethet. És most boldogak lehetnek. Talán engem el is feledett. Talán már nem akar bosszút állni a hibáim miatt. De most mért jutott ő eszembe? Mert meg akartam halni, amikor fájdalmat okoztam neki. Most is megakarok hal... Nem! Nem akarok meghalni! Élni akarok! Élni akarok! ÉLNI! De boldogságban! Szeretetben! Chrisszel!~
*Nekidől egy fának, majd leereszkedik. A haját kezdi birizgálni.*
~Hogy megnőtt a hajam. Régebben rövidebb volt. Mindig le szoktam vágni, de amióta Chrisszel vagyok... észre sem vettem, hogy itt az ideje levágni. De nem is akarom. Ez így jó. Talán... Chris velem szenvedett. Talán ő többet szenvedett, mint én. Én meg... csak panaszkodok... pedig nincs miért. Eljött értem. Hirtelen felindulásból meg sem várta Celestint, csak meg akart menteni. A kis buta. Kinyírom azt a nőt. Hogy tehetett ilyet Ez... gusztustalan! De fáradt vagyok... de nagyon... elfáradtam...~
*A fa tövében elalszik.*

*Eltelt az első este. A fa tövében ébredt. Fájt a nyaka, mert kicsit kényelmetlenül aludt. Észre sem vette, mikor kapta el az álom. Kinyitotta szemeit, megtörölgette, majd a Nap felé nézett. Nem volt késő. Reggel volt. Casve kezdett éhes lenni. Tegnap semmit nem evett. Viszont nagyon fáradtnak érezte magát, így nem ment ételt keresni. Csak felmászott a fára és ott üldögélt. Letépett egy falevelet és azt tépegette. Most nem dúdolt, nem lállázott, nem lógatta a lábát, még egy mosoly sem hagyta el arcát.*

*Lucio a Tolmen erdőbe tengeti óráit. Nincs semmi dolga, vágyott a nyugalomra. Kényelmes tempóban járja az erdőt. Figyelme egy fán ücsörgő lányra irányul.*
~Hisz ez Casve!~
*A fiú oda megy a fatövébe.*
- Úgy hallottam Melindától, hogy jól vagy, de ahogy látom lógat az orrod! -kiált oda a lánynak.

*Aysha már elég régen nem mozdult ki otthonából. Ennek egyetlen egy oka volt: a szárnya. Merthogy a szárnyát sajnos eltalálta egy rosszul letört faág, ennek következtében nem tudott repülni. Jó ideig. Meg is ütötte a guta, hogy nem repdeshetett ide-oda. De ma délután levették szárnyáról a kötést. A gyógyitó tündér azt mondta, hogy ne repdessen még min. egy napig, de Aysha rá sem hederitett. Amint lekerült a kötés, már repült is, szállt egyik ágról a másikra. Ennek az lett a következménye, hogy belerepült barátnőjébe, Casve-ba. A feje búbját eléggé beütötte és meg is szédült egy kicsit. Szerencséjére Lucio pont arra járt, igy láthatta, ahogy a kis tündér zuhan. Remélhetőleg elkapja a lánykát, mert ha nem, annak csúnya vége lehet...*

*Ilyen még nem volt. Eddig sosem találtak rá, ha ő nem akarta. Nem is akarta most sem, csak annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy ha akart is volna, akkor sem tudott volna elbújni. Lucio. De rég is látta őt. Jó volt egy ismerős arcot látni, el is mosolyodott a lány, bár nem valami vidám oldaláról ismerte meg a férfit.
-Één? Nem is!- *Mondta mosolyogva, de ekkor valami nekirepült.*
~Csak nem egy óriás légy?~
*És az az óriás légy zuhant.*
-Aysha!-
*Kiáltott utána, amikor már felismerte az illetőt.*

*Casveba váratlanul belerepült egy tündér. Csak Casve kiáltását hajtotta és a férfi egy röpke mozdulattal odaugrott és elkapta a kis tündért.*
- Jól vagy? -kérdi aggodalmasan.
- Jobb lenne, ha egy kicsit óvatosabban repülnél! -oktatja ki.
- Az én nevem Lucio Rashan! -mutatkozik be illendően.
*A férfi tenyerében tartotta az aprócska tündért és Casvera nézett.*
- Ne aggódj semmi baja! -mondja.
- Remélem... -súgja maga elé.

*Aysha érzi, hogy zuhan és hogy szárnyait annyira nyomja lefelé a levegő, hogy nem tudja őket használni. Ezért nem kellene száguldozni a fák között. hiszen ha lassabban repült volna, akkor még talán fel tudna repülni. De igy semmi esélye. Csak nézi, hogyan jön közelebb a föld, de a végénél már a szemére tapasztja a kezeit és sikit. Majd egy puha kézben landol, pontosan fenékre, miután hallotta Casve hangját is.*
~Tehát Casve-nak mentem neki. És nem zuhantam le~*fut át agyán két egyszerű megállapitás. Majd halkan megszólal:*
-Nem haltam meg? - -*érdezi a lányka, de a kezei még mindig a szemén vannak. Nem meri kinyitni őket.*

*Az erdő mostanában olyan csöndes, hangjait alig hallani. Szinte kihaltnak hatott az elf számára, mert az elmúlt napokban lelke is eléggé össze morzsolódott. Már pár napja nem látta Luciot, sem azokat az arcokat, akikkel Evolyran városában találkozott. Például Akira, ő nagyon hiányzott neki, még ha néha olyan sokat kellett miatta megállni. Persze bizonyára ő is valamit nem szeretett Ned'rilában. Elmosolyodott, s megrázta a fejét, miközben átlépett egy nagyobb törzset. A levelek lassan szállingóztak le a lombkoronákról, épp csak egy-egy néha. Hirtelen egyre kevesebb fát észlelt maga körül, s lassan egy kisebb tisztásra ért ki. Mintha már járt volna itt valamikor. Mélyet szívott a friss levegőből. Majd épp, mikor tovább indult volna jobbra, előtte egy furcsa látvány fogadta. Egy fa alatt, egy fiú áll, legalább is úgy látta messziről. Érdekes. Valamiért mozgolódik. Ned'rila egyre jobban hunyorított, míg végül messziről felismerte Lucio személyét. De hát mit csinálhat ő itt erre felé? Összeráncolta szemöldökét, majd lassan elindult felé. Elég halkan járt, így nem volt biztos benne, hogy hamar észre veszi majd a fiú. Mikor már csak pár méter választotte el őket megállt, s látta, hogy Lucio beszélget valakivel. Ned'rila oldalra hajtotta a fejét, s kíváncsian nézett.*

~Huh...~
*Aysha túlélte. *
-Nem haltál meg. Nyisd csak ki a szemedet!-
*Majd Lucióra nézett.*
-Köszönöm! Hmm... mi járatban erre? Régen nem láttalak. Hogy vagy mostanában? És te Aysha? Hónapok óta nem láttalak. Mi történt?-
*Várná a válaszokat, amikor éppen megjelent egy elf nő. Nagyon nézte a férfit, valószínűleg ismerte. Casve a magasból figyelte az eseményeket.*

- Csak nyugalmat kerestem, de ahogy észrevttem, olyan napom nincs, amikor ne történne valami. Jól vagyok, köszönöm kérdésed! Te, hogy vagy?
*Furcsa érzés lesz úrrá rajta, mintha figyelnék. Megfordul és Ned'rilat pillantja meg. Szinte megpördül örömében a lány felé. Szegény Aysha, majdnem kiesik a kezéből.*
- Kedvesem! -mondja mosolyogva
*Oda rohan hozzá és egy kézzel átöleli.*
- Ő itt Aysha! A fán ülő lány, pedig Casve! Casvet már régebbrő ismerem, Aysha pedig most pottyant a kezembe.
*A férfi olyan elragadtatva mesél Ned'rilanak, mintha ezer éve nem látták volna egymást, pedig csak egy pár napja váltak el egymástól.*

*Aysha lassan kinyitja a szemét és valóban fényt lát - de csak a reggeli fényt, ami beszűrődik a fák lombjainál. Meglátja Casvet és Luciot. Amikor a férfi megpillant valakit és odarohan hozzá, Aysha gyorsan felreppen, nehogy ütközzön valakivel, esetleg valóban kiessen Lucio kezéből. A hölgyet már ismeri, Ned'rila az.*
-Ned'rila! Szia! - *integet hevesen a lánynak, majd egy apró puszit is nyom a lány arcára. Luciora mosolyog.*
-Kössz az életmentést! - *kacsint pajkosan a fiúra, majd Casve-hoz repül és leül mellé.*
-Szia4 sajnos eltört a szárnyam és nem mozdulhattam ki az odúból. Szörnyű volt! - *meséli megbotránkozva a kislány Casve-nak. Majd észreveszi, hogy a leányzó nem igazán mosolyog. Vagy ha igen, akkor is csak az ajka, a szeme nem.*
-És veled mizujs? Látom, szomorú vagy! - *jegyzi meg mélyrehatóan figyelve a lányt.*

*Mikor nevetgélést hall, de még mindig nem vette észre Lucio, meglát a fán egy üldögélő nőt. Fiatalnak tűnik, de már látszik rajta, hogy nem kis lány. Ismerős számára az arca, de még sosem találkozott vele személyesen. Mikor tekintetük találkozott különös, átható érzés fogta el. Biztos volt benne, hogy valahonnan nagyon ismerős neki. Majd az előtte álló fiú is megfordult. Kissé meglepődött arca mégis sugárzott. Erre az elf is vetett egy halvány mosolyt, de ő is örült, hogy végre láthatja Luciot. Bólintott egyet, majd mikor Lucio hirtelen gyors léptekkel felé rohant, már várta ölelését, azonban ő csak egy kézzel fogta át az elfet. Valami egy kicsit nyöszörgött a másik karjában.*
- Mutasd csak... - *Vonja ki magát finoman Lucio öleléséből, közben mosolyogva húzza maga elé a másik tenyerét.*
- Ayisha! - *Kiált fel, s majdnem kiugrik a bőréből örömében. Annyi ideje nem találkozott már a kis tündér lánykával, és most kellemes volt újra látni kedves kis arcocskáját. Mint mindig most is vidám, és aranyos volt tekintete. Szemei csillogtak. Ned'rila kissé kuncogott, s finom, óvatos puszit lehelt a tündérke arcára, vigyázva rá. Majd elrepült a fán üldögélőhöz. Ned'rila ekkor már csak mosolygott, de csak halványan. Nem ismerte a lányt, pedig olyan érzése volt. Lucio felnézett rá, s bemutatta őt neki. A tünde bólintott felé. *

-Én is jól vagyok, köszönöm!-
*Válaszolt Lucionak és még maga is csodálkozott, hogy ilyen vidáman tudott válaszolni. Pedig mostanában nincs valami jól. Nah jó. 3 napja. De most felvidámult Lucio és Aysha láttán. Majd Aysha hozzá repül.*
-Ó... szegénykém! Remélem már jól vagy! Óh nem... már nem vagyok szomorú. Örülök, hogy látlak.-
*Különös érzést érzett. Boldog volt a régi ismerősök közelében, de ha Chrisre gondolt elszomorodott. Pedig nem kellene. Nem akart egy darabig találkozni vele, pedig azt sem kellene.*
~Nem jó ez így. Ezt a problémát meg kell oldanunk. Muszáj!!!~
*Majd Lucio bemutatta Ned'rilát neki. Casve is biccentett, majd vidáman köszöntötte.*
-Üdv!-
*Aztán leszállt a fáról. Úgy érezte így illik. Most nem akrobatikákkal díszítve jutott le a földre, mert nem akart keménykedni a tudásával. Csak szerényen lemászott.*

//Egyébként időn túli//

*Lucio nem sok mident csinált, csak csendben figyelte a többieket. Látszólag örült, hogy bemutathatta Ned'rilat Casvenak. Kicsit furcsállotta, hogy a kis tündért ismeri. Látott már tündért. Egyet, aki pont Ayisha volt. Ez régen történhetett, amikor egy farkasemberrel akarták megitatni az ellenszert, ami végü sikerült is.*
- Azért jó látni titeket. Már nem is tudom, hogy mikor találkoztunk egymással utoljára.
*Lucio egy fának dőlve próbálta kényelembe helyezni magát, majd összekulcsolta kezeit.

*Aysha örül, hogy láthatja Ned'rilát. És bizony annak is, hogy a lány ennyire örül neki. De hamar ott hagyja Ned-et és Casvehoz repül. Megkérdezi, hogy mi bántja a lányt, de ahogy Casve ránéz, szeméből eltűnik a szomorúság és a jól megszokott vidámság ül ki az arcára. De Aysha, ahogy mélyen belenéz a szemébe, mintha látna egy apró szomorúságot benne. De most úgy dönt, nem foglakozik vele, hiszen ha Casve most boldog, akkor legalább egy időre nem gondol arra, ami bántja. És ez Ayshának csak jó. A kérdésre felreppen és forog egyet a levegőben.*
-Igen, mint láthatod, a szárnyai a régiek - *mondja büszkén Aysha, majd mikor leül ismét a fára, kicsit dülöngélni kezd, hiszen picit elszédült. De annyira nem vészes a dolog, igy hamar visszanyeri egyensúlyát és most már nem ferde szemekkel néz Casve-ra. A lányt közben bemutatják Ned-nek és Casve leugrik a fáról. Aysha is lerepül és Ned'rila vállára ül le.*
-És a legaranyosabb és legkedvesebb tünde nő, akit ismerek - *teszi hozzá büszkén mosolyogva Aysha a bemutatáshoz. Majd Luciora néz, akinek a szemében egy kis érdeklődést pillant meg.*
-Mi az? Még nem láttál ilyen szép tündért, mint én vagyok? - *száll fel Aysha és megmutogatja magát Lucio előtt. Persze mindez mosolyogva. Az apró leányka semmit nem változott régi énéhez képest. És valószinű nem is fog semmit.*
-Játszunk valamit? -*néz körbe a jelenlévőkön.*

*Alkonyodik, nemsokára teljesen lemegy a nap, és akkor előjöhet. Egész nap dolgozott benne valami...valami, mely eddig ismeretlen érzés volt számára. És érzi, ha nem engedelmeskedik ennek az ösztönszerű vágynak, erejét teljesen elveszti...vagy mégrosszabb, meghal. Talán nem is lenne olyan rossz az az állapot, nem létezni, nem tudni a világról, egyszerűen semmivé válni...Hogy hiányozna-e neki az élet, vagyis (mostmár) a puszta létezés? Biztosan nem, nincs semmi a múltjában, ami oly nyomós okot adna rá, hogy örüljön valaminek is. Nem köti semmi, és senki semmihez, valójában csak a teste az, ami miatt lelke még ezen a világon bolyong. Emlékei az élet örömeiről hiába is próbálnák meggyőzni, hogy van értelme a létnek…mivel valójában nincsenek is emlékei a múltról. Valaha voltak…biztosan…szépek, örömteljesek…de most csak egy van. Egyetlen gondolat kering fejében, egy őrjítő, folytonos nyugtalanságot okozó gondolat, melytől nem bír szabadulni.*
~Az nem lehet, nem. Mit vétettem a sorsnak, hogy ez történik velem? Ki vagyok egyáltalán, ki voltam előtte? Biztosan nem ez a szörnyeteg, mint most, biztosan csak most is álmodom és nemsokára felébredek. Óh, és ez a kép, mely nem akar eloszlani fejemben, mondja valaki, hogy nem tettem ilyet, hogy nem szívtam ki annak az embernek a vérét!…~
*Hiába is várja, hogy akár a fák közül, akár lelkében megszólaljon egy hang…mindvégig marad a néma csend. Az őrjítő csend…és felébredni sem akar. Ez lenne a valóság? Az az egyetlen emlék is igaz lenne, ami hetek óta kísérti? Igen, fogával gépiesen felmetszette ápolója nyaki ütőerét, s valósággal élvezte, jól esett neki, ahogyan megihatta vérét az utolsó cseppig. Ez három hete történt, azóta sem tett ilyet, próbálta elzavarni a gondolatát is annak, hogy ő vámpír…de bizony azóta is gyengül, A napfény égeti bőrét, s a levegőre sincs szüksége már, mely nélkülözhetetlen más, normális lény számára…Ma éjjel azonban véghez kell vigyen valamit, ölnie kell, igen, újra, hiába gyűlöli önmagát, az életet, ösztönei lassanként eluralkodnak rajta és a fa tetejéről leugorva(melyen eddig tartózkodott), beleveti magát az erdő sötétjébe.*

*Vad patadobogás veri fel a Tolmen erdő nyugalmát. A békés állatok megrettenve rebbenek szét a fák között, ki-ki maga rejtekébe bújva a hirtelen jött zaj elől. Három ló vágtáját lehet már messziről hallani az ösvényen. Elől egy mágus hajszolja a hátasokat, sötét csuklyáját az ágak hátracsapták, hátra tekinget a száguldás közben.
Vad prüszköléssel hajszolják mind, szinte a végkimerülésig lovaikat.
A nap már a horizont fölé táncolt, s most aranyló sugarait ontja az erdőségre.
Az éjszaka teremtményei mind visszahúzódtak vackaikba. Még Sincor, a kis tündér is elillant mielőtt a napsugár érinthette volna az erdő szélét. De már bevégezte dolgát, elvezette Dreamien Tifart a galád mágus után, kinél most is ott raboskodik az isthar felesége. Egy elf nő életéért indult a hajsza, mely tucatnyi földrészen át húzódott, míg az isthar be nem érte Etele-t a Tolmen erdőben.
A sötét mágus egy másik ló kantárját is kezében tartja. Azon egy elf nő ül, bő ruháját a szél már elfújta kezeiről, melyeknél fogva a nyereghez van kötve. Szőke, vállig érő haja mögötte lebeg. Nemes arcán nem a mágus rémülete ül, bizakodás és öröm sugárzik róla.
Csakhamar feltűnik a harmadik lovas. Szintén egy mágus, fekete deres lovát üli meg, egyik keze a kantárt fogja, másik pedig a nyeregre erősített tartóban nyugvó varázsboton pihen. Megszállott tekintettel közelít az előtte menekülőkhöz.
Egy réten vezet át az ösvény, ahova több út is torkollik. Az üldöző ott éri be a menekülőket. Felemelkedve nyergében ugrik neki az elől vágtató dartharnak.*

*Etele szeméből már régen kirepül az álom. Csak az idegesség maradt helyette. Nem így akarta, ki akarta kerülni Tifart. Még nem jött el az ideje a találkozásuknak.
Vadul rángatja maga mögött a másik lovat. Egy pillanatra előre néz, nem látja, hogy felé mozdul az ishtar.
Csak azt érzi, hogy megragadják és már repül is ki a nyeregből. Keményen ér földet, mellette puffanással egy másik test is landol.
Hamar talpra ugrik, szembenéz vele. Tifar az. Szeméből süt a gyűlölet, kezében botját és kardját tartja.*
- Hát megvagy...Etele!
- Miért nem tudtál kicsit várni?!
*Közben kerülgeti a mágust. Keresi a fogást, hátha a másik valami hibát követ el. Reméli, hogy lesz lehetősége ismét elkapni, mint anno az otthonában.*

*Dreamient meglepi, hogy Etelét olyan könnyen földre küldte.
Liantassë lankásán, mikor Sincor megmutatta neki a darthar rejtekhelyét nem hitte, hogy még ilyen sokáig kell vágtatniuk át az erdőségen. De most végre utolérte. Alig győzött köszöntet mondani a tündérnek, már hallotta is a patadobogást az erdő mélyéről, tudta, ha most nem ered nyomába, megint elszalasztja.
Ő is gyorsan talpra áll, és belenéz Etele szemébe. Az gyorsan elkapja.*
- Várni? Vártam már eleget rád. Most nem szöksz el előlem.
Ninquë, kedvesem! Jól vagy....?
*Közben kerülgeti Etelét a rét közepén. Sokkal tapasztaltabb már, mint akkor volt. A vándorlás, az üldözés megedzette, megkeményítette. Kardját előhúzza, mire Etele is a magáét. Vigyáz, nehogy támadható felületet adjon, mert már tudja, hogy a mágus azt könyörtelenül kihasználja.*

*Lépésben haladt lovával, s egyszer csak mit lát? Hát azt, hogy majd legázolja néhány lovas, amint elszelelnek mellette. Érezte bensőjében az első lovasból áradó gonoszságot, de a hátul vágtató úgy vélte egy isthar lehetett.*
~Vajon mi dolga lehet egy istharnak egy sötét alakkal?~
*De aztán meglátta a darthar lova mellett haladó hátason az elf nőt. Az arcából semmiféle érzelmet nem olvasott ki a mellette vágtató iránt. Azaz csak egyet, mélységes gyűlöletet. Hiswa érezte, itt baj lesz. Kézközelbe helyezte lótaglózó íját, s a három lovas nyomába eredt. Nem sokára be is érte őket, hiszen időközben amazok már farkasszemet néztek egymással, s ezt már nem ló háton tették.*

*Ninquët kettős érzelmek gyötörték. Arca híven tükrözte ezt.
Gyűlölet a darthar iránt, kivel megosztotta az utolsó néhány hónapot. Igaz, ezt kényszerűségből tette. Öröm és féltés, mely férjének szólt, ki végül utolérte őket. Féltés, hogy nem bír el a gonosszal, hogy megsebesül, vagy még rosszabb.
Dreamien nem tudhatta, hogy ő, Ninquë kereste meg testéből kilépve és vezette többször is a saját nyomára a mágust. Köszönhette ezt gyermekkorában kialakult képességének is, hiszen másképp sokkal nehezebb lett volna utolérnie kedvesét.*
- Jól vagyok....! Örülök, hogy végre itt vagy...

*Casve próbált aludni, de felkeltette nem csak a pirkadat, hanem a nagy zaj is. Közvetlen alatta történt a szituáció, ugyanis ő egy fán pihent. Mindent látott.*
~Tifar... Vajon mi folyik itt? Ki az a kellemetlen külsejű férfi és az a csodálatosan szép nő?
*Felismerte a férfit. Majdnem kiáltott, hogy ő is itt van, amikor megjelent Hiswa. Ó de réges-régen látta a nőt. Igyekezett a nőnek jelezni, hogy ő is itt van.*

*A kimerült lovak remegő izmokkal állnak meg kicsit távolabb, az elf nő pedig a nyeregből figyeli őket.
Etele Barlon a darthar neve, míg az isthar becsületes neve Dreamien Tifar. Az elf nő Ninquë Tifar-Cua, Dreamien hites felesége. A két férfi egymást kerülgetve próbálja kipuhatolni a másik gyenge pontját, vagy csak kihasználni egy esetleges, pillanatnyi figyelmetlenséget a támadáshoz.
A sötét szívű mágus kapva kap az idegen tünde érkezésén, s meg sem várva, míg az leszáll lováról segítséget kér tőle, mondván Tifar meg akarja őt ölni. Egyelőre nem vette észre Casve jelenlétét, ki rejtőzve figyeli az eseményeket.
Etele nagyon meggyőző tud lenni, ez neki erőssége.
Azonban Dreamien ismeri ellenfele sötét múltját, s gaz tetteit, mit nem is tart titokban. Tudja, ha nem mondja el, mi is folyik itt, akkor a fehér hajú elf talán számára igen csak kedvezőtlen döntést hoz.
Megkezdődik a harc a két mágus között.
Etele nem riad vissza tűz varázslatoktól sem az erdőben, hogy magát mentse. Titkol valamit, amit Dreamien nem tud. Nem így tervezte a találkozást.*

» 5. Setét erdő