01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

*Mikor felértek, sokan őket figyelték, ami a tündét ismét eléggé zavarta. De végül Lucio mondata a többséget elüldözte a közelükből, s morogva vonultak néhányan arrébb, de volt, aki csak kuncogott rajta. A tünde csak elmosolyodott kissé, s megérintette másik tenyerével Lucio vállát, míg oda nem értek a korláthoz, ahol legelőször is álltak, mikor még oly annyira az elején volt minden. Neki támaszkodott, s közben érezte, ahogy a fiú a teste köré fonja karjait védelmezően. Olyan gyönyörű volt minden, a tenger, a lemenő nap, ahogy rájuk vetette haldokló sugarait. A látvány, s az érzés, a bőrén, a lelkében, ami folyamatosan kerülgette.*
- De tudod... Ha nem jövünk a szigetre.. Akkor lehet, hogy sosem történt volna meg mindez, s most nem itt lennénk, ketten. Talán még is volt értelme. Mint ahogy, ha belegondolunk mindennek van. - *Karjával Lucio tenyerét simítgatta elől, mivel a fiú hátulról ölelte át. Érezte mellkasának mozgását, ahogy lélegzik, s ez annyira megnyugtatta.*

*Luciot megmelengette a lány szavai és érezte z igazságot.*
-Hát igen...
*A lány mögül előre hajol, és ad egy puszit a lány arcára. Lassan, de közeledtek a part felé. A matrózok, már készültek a kikötésre. Mindenki teszi a dolgát. Lucio csak gyönyörködött a lány szépségében. Még mindig összefonódtak, egészen a kikötés pillanatáig. A kikötéskor a lovakhoz mentek, majd levezetté őket a rámpán. A fiú a lányra néz.*
- Na és most, merre tovább? -kérdi.

*Lassan megérkeztek a partra, s a lovakkal együtt leszálltak. Kissé már azért jó volt a homokos part ismét a talpuk alatt.*
- Hát... Majd a talpunk vezet előre. - *Azzal elmosolyodott, s csak úgy, elindult befelé, a part vidéket igyekezve elhagyni. Majd kedve tartotta, hogy egy kicsit vágtázzanak.*
- Van kedved egy jót lovagolni? De most csak úgy. Ahova a lovaink visznek, oda. - *Hívogató mosolyt küld Lucio felé, közben pedig megveregeti Vedui nyakát. Miután Lucio beleegyezett, mindketten felszálltak lovaikra, s bal felé irányították őket, ahol a partot már nem szegélyezték a kikötő részek, csupán egy-két szikla, amikhez az erős, csapzó hullámok zúdulnak. Eleinte ügetésben indultak, majd mikor látta Lucio pillantásán, hogy a tempó gyorsulhat, a tünde önfeledten elengedte a kancát.*
- Akkor hát rajta! - *Kiáltja, közben kissé megrázza a fejét, majd haja szélvészként repül utána. A kanca megszaporázta lépteit, s kirobbant, akár egy puskagolyó, amit semmilyen akadály nem fékezhet meg. S hamarosan valahogy beérte őket Lucio a pejjel, majd fej, fej mellett robogtak együtt, a homokos partvidék talaján, a naplemente mámoros búcsúzásával...*

//Köszönöm szépen! Smile

//

* Tekintetét a hullámzó tenger fodraiba mélyesztve tűnődik már hosszú-hosszú percek óta a domb tetején. Az őszre váltó idő sem akadályozza meg abban hogy olykor kilátogasson egykori érkezésének helyszínére s a messzi kékséget bámulja. De most talán nem is lát semmit, gondolatai egészen másutt kalandoznak, csak távolról hallja a tenger sziklákhoz való csapódását és a tenger felett köröző sirályok hangját. Érzi amint a szellő meglibbenti szőke fürtjeit és ruháját is cirogatva simul bőréhez...Nincs semmi dolga, párja is másutt vagyon így egymaga ücsörög a szép őszi időben.*

Lilyan fáradtan sétálgat a tenger partján. Nemrég érkezett egy ütött-kopott kis csónakkal, mely csoda, hogy egyáltalán túlélte a tengeren való hánykolódást, de szerencsére nem lett semmi baja, így Lilyan hamarosan ( több nap után ) megérkezett. Várta, hogy mások is felbukkanjanak, akik Álomfalvából jöttek, de senkivel sem találkozott. Még. Most azonban újra kijött, hiszen még élt benne a remény, hogy nővére egyszer csak felbukkan, Meiával a karjaiban, vagy éppen valaki mással fut össze. Őszintén örült volna egy ismerős arcnak. Tudta, hogy sokan már hónapokkal ezelőtt elérkeztek, de neki csak most volt alkalma erre. Akik a háború elől menekültek, minden csónakot, vagy nagyobb hajót elvittek, és az ott ragadtak csupán nehézségek árán juthattak csónakhoz.
Fáradtan sétált a dombon, amikor egy női alakot pillantott meg, aki viszont nem hallotta meg őt. Tekintetét végigsiklatja rajta, majd hitetlenkedő hangon megszólal:
- Selly?
Hangja bizonytalan.
- Te vagy az?
Szive hevesen ver mellkasában...

* Valamiért - ki tudja miért - meredő pillantását elszakította a hullámzó vízről s sóhajtva simit végig a szellő által arcába hullt tincsein. Egy két mozdulat s derekát verdeső, arcka köröli tincseit a füle mögé tűrte s átkarolva felhúzott térdét, állát a csonjára helyezi. Pillantása a messzi horizonra esik, nem mintha elvágyódna, hisz boldog életre talált Evolyranban és kedvese oldalán. Csupán az ismeretlent fürkészi, hol lehet vannak még épp ily szigetek.
Szemei tágra nyíltak amint egy távoli, ismerős hangot hallott nem oly messzi tőle. Megrázta fejét. ~ Nem ez lehetetlen....csak a képzeletem játszik velem ~ gondolta visszanyúlva emlékei közé, hol szinte egy személy körül forgott a világa. Egy nagyon jó barát köréééaz egyetlen köré. De az újabb kérdésre már megmerevedett s szakaszosan a hang irányába fordult. Eleinte szinte kapkodta a levegőt és nem hitt a szemének. Valóban Lilyan lenne az a leges legjobb barátnője, kit lelkében már elmetett a harc után? S ahogy jobban szemügyre veszi valóban őt látja, teljes életnagyságban, kissé fáradtnak és megviseltnek.*
- Lilyan? - *kérdezi viszont de már felpattant helyéről és tárt karokkal fut a nő felé. amint közelebb ér egyből karjaiba veti magát és szorosan megöleli. Ha látomás lenne a semmit ölelgetné, de karjai közt lélegző, hús s vér ember lapult. ~ Ő az! ~.

Lilyan kétkedve nézte a nőt, aki lassan fordult meg, mintha nem ismerné meg a hangját. Szinte már kétkedett abban, hogy barátnője útjába botlott, pont akkor, amikor a legjobban hiányzott számára egy ismerős hang, és a hozzá tartozó ismerős arc. Amikor azonban Selly megfordult, egyből felismerte, habár a hónapok alatt, melyekben nem látta, megváltozott. Kissé érettebb lett, és a szeme csillogása sem volt már olyan pajkos, és gyermeki, mint régebben, de ő volt az. A nagy csata, amely Álomfalván dúlt, mindenkit átformált, de Lilyan nem törődött vele. Amint Selly átölelte ő is szorosan átfonta karjaival.
- Jaj istenem, úgy hiányoztál!
!Egy könnycsepp is megindult az arcán, de nem törődött vele.
- Istenem, Selly!
Még szorosabban ölelte át a lányt, hiszen régen látta már, és hallotta a hangját. Már csak a többiek hiányoznak, és minden olyan lenne, mint anno Álomfalván.
- Mégis mikor jöttél?
Nem tudta, a lány mikor érkezett, hiszen a csata közben nem találtkoztak, és amikor a túlélő között kereste, ott sem találta. Tudta, hogy még életben van, de ahogy múltak a hónapok, és barátnője sem adott magáról semmi hírt, ebben egyre inkább kétkedett.

* A viszontlátás örörem könnyket csalt szemébe, mik szép lassan folytak végig arcán s állát elhagyva a lány vagy az ő ruháján landoltak. Lgmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy vala viszontlátja Lilyant, kiről azt hitte Álomfalván lehelte ki életét. Hisz mindenki úgy tudta hogy mindenki odaveszett, kivéve a három hajoról érkező tündék, mágusok s myrték. De nem, ó nem bánta hogy mégis sikerült a lánynak megmenekülnie a haláltól...El sem tudta képzelni mit élt át hónapokon keresztül, őket siratva.*
- Lilyan...ezt nem hiszem el...-*hagyták el eme szavak ajkait, majd arcába pillantva, szipogva rámosolyodott.*
- Már hónapok óta itt élek....az úrnővel tartva elhagytuk Álomfalvát jó páran....-*feleli röviden s elersztette a lányt, félve bár, nemhogy eltűnjön ismét életéből.*
- Te? Hogy s mikor? Azt hittük azok kik nem érték el a hajót odavesztek...mi történt?-*faggatta a lányt.*

Lilyan nem igazán akarta felidézni a történteket, majd mégis megszólalt:
- Elbújtunk.
Összerezzent, eszébe jutott a sok menekülő ember sikolya, kik a halálba rohantak. A halálos üldözés közepette nem figyeltek oda, merre mennek, és sokan a sziklákon lelték halálukat.
- Vagyis sokan csak akartak.
Sellyre pillantott.
- Az egyik boszorkánymester parancsára egy sárkány vett üldözőbe minket, és kergetett a szakadék felé. Jó pára le is zuhantak, hiszen félelmükben mindent kiútnak láttak. Mi azonban barlangokba bújtunk el.
Könnyei most még jobban csöpörögni kezdtek, de a hangja tiszta maradt.
- Meredith nem volt a barlangban, és Meiát sem láttam sehol. Pedig reméltem, hogy összefutok még velük.
Szive hevesen összerándult.
- Akit ismertem, nem élték túl. Szerintem.
Legszívesebben zokogott volna, de azt akarta, hogy Selly mindent megtudjon.
- Hetekig azokban a barlangokban voltunk, a lovagok többször is átfésűlték az erdőt, de szerencsére a járatoknak hála, nem találtak meg minket. Amikor jöttek, beljebb húzódtunk. Majd nem sokkal később elhagyták a falut. Vagyis, ami maradt belőle. Én egyből csónakot kerestem, nem akartam ott maradni, azon a helyen, ahol annyian meghaltak.
Torka összeszorult, de folytatta:
- Sokáig nem találtam, azonban egy ember nekem adta a sajátját, néhány ezüstért. Úgy döntött, marad, és megpróbál új életet kezdeni.
Sellyre pillantott.
- Beszálltam a csónakba. Több napig tartott az út, de megérte, végre itt vagyok.
Halványan és némileg remegve elmosolyodott.

* Csendben hallgatta barátnője válaszát, miközben fogta a kezét. Gondota erőt neki a meséléshez, mi nem lehetett oly könnyű, még csak el sem tudja képzelni miféle szerncsétlenségeken mentek át a túlélők. Míg ők csak reménykedtek egy föld felé mi tán befogadja őket, addig amazok élet-halál harcot vívtak egymással s a lovagokkal. Együtt könnyezett a lánnyal, átérezte minden fájdalmát, hisz testvérét és leányát vesztette el a csatában.*
- Talán sikerült nekik is....-*próbálta bátorítani a lánt, bár enne esélye igen csekély volt. Szinte nulla. Vígasztalásul elmosolyodott, bár ajka széle remegett a visszatartott zokogástól...még az a rusnya Aramist is megsiratta pdig sok sok gondot okozott nekik. Nem különben Meredith-t és a kicsi Meiat....Tragédia...*
- Van kiket ismersz és megmenekültek...itt vannak szerte a Birodalomban....és még sok sok jóravló gyökeres Evolyrani.....kedvesek és befogadtak minket....-*feleli bíztatva a lányt, hisz maga is beilleszkedett s megtalálta végre helyét.*
- Nem vagy fáradt? Ennél valamit?-*kérdezi végigpillantva a lányon. Látta már kifogásolhatatlanabb állapotban is.*

lilyan megrázta a fejét
- Annak örülnék a legjobban, ha ők is megmenekültek volna, de... nem tudom, Selly...
Nagyot sóhajtott, reszketve fújta ki a levegőt.
- Él még bennem a remény, hisz a menekülteknek több csoportja is volt, és nem gyakran voltam a faluban, így ha Meredith keresett is, nem talált meg.
Abban biztos volt, hogy nővére első dolga az volt, hogy megkeresse Lilyant. Hátha sejtette valahonnan, hogy túlélte a csatát.
- Lehet, még mindig keres.
Halványan elmosolyoott. Egy kép jelent meg szemei előtt, amint Meredith őt keresi a faluban. Már az is örömmel tölötte el, hogy még emlékszik a lány arcára, hónapok múlva sem fakult meg.
- Igen, nekem is meg kell próbálnom beilleszkedni.
Sellyre pillantott.
- Most, hogy te is itt vagy, sokkal könnyebb lesz. Még így is.
A tengerre pillantott, hátha meglát egy csónakot, de nem,
- Igen, éhes vagyok, és legfőképp szomjas. Pihentem eleget idefelé, inkább a séta merített ki.
A lányra mosolygott könnyein keresztül.

* Ha jól emlékszik Meredith vigyázott a kicsi Meiára, Lilyan lányára. Szomorú s tragikus hogy lányát s testvérét egyben veszítette el a lány. A remény él, az hal meg utoljára s még mindig érkezhet egy csónakl, egy hajó melyről talán egyszer lepattanhat a nővér és a gyermek. Vagy bárki más....Minden estre ő itt lesz a lánynak mint mindig amikor szükségük volt egymásra. Bátorítón megszorította a kezét s lágyan elmosolyodott.*
- A sétát azt garantálni tudom, hisz Chattal faluja kissé bejlebb van a parttól. A jó étket is....remek ételeket készítenek ott. Gyere!-*lassan elindult a kitaposott út felé, mi a faluba vezett. Nem erőltette a loholást, az idő pont megfelelt egy kis sétára.*
- Biztosan sikerül beilleszkedned...-*kanyarodott vissza a témához, bár nem árulta el neki hogy ő sokáig nem találta a helyét. Hosszú hónapokig...Aztán eszébe jutott hogy ő jlenleg milyen nagy boldogságban él, hogy rendeződött életének eme évében nagy dologra készül. De még nem rukkolt elő vele, majd annak is eljön az ideje.*
- Találkoztam Chrissel.....-*kezdett egy másik témába.*
- Azt hittem meghallt....erre itt van régóta.....-*talán Lily emlékszik rá, milyen nagy bánatot és szomorúságot okozott neki egykori kedvese.*

Lilyan biccentett, majd mindketten elindultak Chattel felé. A gyomra emlékeztette rá, mennyire megsínyli az ember a nélkülözést egy kis csónakban, de Selly hírére felkapta a fejét, majd pislogott párat, végre beugrott, ki is az a Chris. Különös volt, de azokra az időkre, amelyekben még boldogok voltak, nem igazán tudott visszaemlékezni.
- Azzal a Chrissezl?
Felvonta szemöldökét, és Sellyre pillantott.
- Jaj, Selly.
Kérdőn nézett a lányra:
- És mit mondtatok egymásnak?

- Azzal....-*feleli kissé szomorkás hangon ahogy a cipője orrát lépkedve tanulmányozza annak állapotát. Kissé zavart lett, mert végre van egy olyan ember kivel megoszthatja féltet titkait s érzéseit is. Noha hűséges volt kedveséhez s eszébe nem jutott volna elhagyni, hazudna magának is ha nem vallaná most be hogy szikrányi érzelmek előtörtek belőle, találkozásuk alkalmakor.*
- Hát gondolhatod....nem volt könnyű, hisz szerttem s vártam rá....De amint kiderült elhagyott. Se szó se beszéd s lelépett. Családi ügy.-*vonta meg a vállát majd felemelte tekintetét az előttük lévő útszakaszra.*
- De elmúlt, rég volt, szép is volt meg ezen része nem is úgyhogy ennyi. Sephriot sosem hagynám el egy olyanért ki egyszer megtette vlem...s egyébként is...barátnője van.-*feleli össze vissza, nem is tudván minek mondja ezeket. Hisz benne sem ötlött fel ama gondolat hogy újra együtt. Ah nem...de érzelmek előbukkantak, miket kedvesével való találkozása elnyomtak. Nincs jelentőségük.*
- Tudom hogy még korai....de mik a terveid?-*kérdezi bár egyértelmű hogy otthont taláni s hivatást.*
- Talán tudok neked segíteni....

Lilyan töprengve emelte az égre a tekintetét, majd megszólalt:
- Elhiszem, hogy nem könnyű olyasvalakivel újra szembenállni, akit szerettél, és még mindig érzel valamit iránta. De, ha már mindketten megtaláltátok az igazit, akkor valamit tenni kell az ellen, hogy újra kialakuljon valami.
Tudta, hogy sok esély nincs a dologra, hiszen a fiú másért hagyta el Sellyt. És az is igaz, ha egyszer megteszi, akkor megteszi többször is. Lilyan csak remélte, hogy a fiú mostani párja nem jut ugyanerre a sorsa.
- Nem tudom.
Megcsóválta a fejét.
.- Az otthonszerzés természetes, de még nem tudom, hol. A hivatás is kell , ha boldogulni akarok. bár, még nem tudom, mihez akarok kezdeni magammal. Rengald sem került elő a csata után.

- Így van. Sephrio mellett boldog vagyok és amit ketten átéltünk s átélünk a mai napig, azt senkire sem cserélném el.-*feleli halovány, szerelmes mosollyal. Ha ő nincs, nem is tudja mi lett volna vele a csata után. Persze kapcsolatuk már előtte kivirult, azért mindig is hálás lesz neki.*
- Találkoztam is a lánnyal is. Kedves teremtés, igazán szerény s bájos...igen kínos volt amikor megismertem....-*húzta el kissé szájátz, bár akkor és ott adta a szokásos formáját.
A lány terveit illetően nem csalódott.*
- Még azt sem tudom ajánlani merre telepedj le. Sephel Birodalom körúton vagyunk, mielött bekötjük a fejünket és letelepszünk, bebarangoljuk a tájakat....jelenleg sehol sem lakunk.-*sóhajtja bár nem bánja, csupán Lilyan szempontjából. Nem akar elszakadni tőle ismét.*

Lilyan bólintott a mondottakra, habár Selly szavai helyett most ismét Álomfalván járt. Most, hogy nem lehetett ott, gondolatai gyakran arra kalandoztak. Persze, nem éppen állandóan a vidám emlékek ötlöttek eszében, hanem ennek ellenkezői is. Sajnos. Amikor azonban Selly megemlített egy dolgot, Lilyan figyelme ismét a lányra terelődött.
- Tessék?
A lányra pillantott:
- Mikor akartok összeházasodni?
Sephrio ezt már megtette egy nővel, de Rianna eltűnt. A férfi azóta sem állt le senkinél, azonban Selly, úgy tűnik, kivételt képezett.
- Sose gondoltam volna, hogy valaha is megállapodsz.
Ajkán pajkos mosoly jelent meg, és Selly karjába csípett. Szinte el is felejtette, hogy hol vannak, és miért is kerültek ide mindketten.

* Percekig néma csend telepdett rájuk, mindketten elvoltak foglalva a maguk gondolatával. Selly szemét valami zavarta. Valami aminek vagy gömbölyűnek kellett volna lennie, vagy karján egy csecsemővel kellett volna partra érkeznie. De a lány kérdése egy pillanat erejéig feledtete vele, amazt, mire már éppen ráakart kérdezni.*
- Így van...-*mosolyodott el boldogan.*
- Amint visszaérkeztünk összeházasodunk. Legalább is nagyon remélem...-*kacagott fel ahogy a barátnője belecsípett a karjába.*
- Úgy tűnik ez jut minden nő számára...azt hisszük hogy ó mi nem nem nem erre születtünk, aztán mégis férfjünk oldalán élünk.-*feleli szórakozottan, volt már rá lehetősége 2x is de sosem kelt egybe akkor kérőikkel.
De amire ráakart kérdezi némi aggodalmat csalt a lány arcára, mit Lilyan is észrevehett.*
- Lily...-*kezdte úgy ahogy csak ő hívja.*
- Mi lett a babával?-*kérdezi halkan, hisz a helytartó gyermekével volt állapotos a csata kezdetekor. De az is lehett hogy a baba elveszett abban a nagy megrázkódtatásban....vagy az is lehet....minden lehetséges, de a ő a lánytól akarta hallani.*

Lilyan mosolyogva hallgatta a lányt.
- Na, igen, ez jut nekünk, nőknek.
Ő ebbe a sorsba nem akart beletörődni, de ha nincs más. Nem mindenki válogathat kedvére. Már kezdte magát jól érezeni, ahogy lehet egy ekkora veszteség után, amikor Selly megszólalt. És Lilyan egyből észrevette az aggodalmat az arcán.
- Tudod, Selly, ez nem egyszerű...
Nagyot sóhajtott, hiszen részben az ő hibája is volt, majd felhúzta ruháját, mely alatt egy halvány, de hosszú heg látszódott. És Selly, mivel gyógyító volt, tudhatta, hogy a seb elég mély lehetett, ha még mindig nem tűnt el a rózsaszín csík, mely csak mostanában vált egyre halványabbá.
- Ledobtam magamról a páncélt...
Hangja ismét könnyektől reszketett.
- Akadályozott a mozgásban, tehetetlennek éreztem magam benne.
Elfordította fejét, nem akarta ebben a pillanatban barátnője arcát látni.
- Felelőtlen voltam, tudom.
Tudta, hogy Selly nem fogja emiatt most megróni, de azt is tudta, hogy ez a gondolat is benne van a lányban.
- Hasbaszúrtak, majd otthagytak. Közel voltam a halálhoz, és a baba elment. A gyógyítók azt mondták, ebben szerepe volt a sokknak és a vérveszteségnek is. De szerintem nekem is.
Még mindig nem pillantott Sellyre.

* Selly nem sürgette a lányt a válasszal. Eltudja képzelni milyen nehéz lehet neki erről beszélni, hisz tény ami tény baba nincs se a pociban se a nő karján. Ez nyílvánvaló volt. Csak azt akarta tudni mi történt s hogy dolgozta fel Lilyan. Két terhessége is volt, két gyermeke is lehetne, de nincs egy sem. Ez nagyon nagy lelki terhet okozhat a nőnek. Amint felhúzta ruháját, jól látta a halovány kis csíkot. Most nem mint barátnő, hanem mint gyógyító tanulmányozta azt a kis vonalat, mi arról árulkodott hogy sérülés érte. Igen kezdvezptlen helyen. Megtorpant s sajnálkozva nézett a lányra.*
- Ne haragudj a kiváncsiságom miatt, le kellett volna vonnom azt a következtetést hogy nincs gyerek s történt valami. Nem akartam újfent nehéz perceket okozni...-*felelte sajnálkozva miközben tovább indultak s hallgatta a lány további szavait. Nem is Lilyan lett volna ha betartja az öltözködésre vonatkozó szabályokat. De Selly ennek is meglátta a jó oldalát s nyugtatólag tette kezét a lány vállára.*
- Szomorú ami történt...de talán így könnyebb lesz új életet kezdeni. Nincs ki emlékeztessen szerelemdre ha rápillantasz, s talán férfit is könnyebb lesz így találnod...jó tudom ne szaladjunk így előre...de talán így jobb lesz.

Időközben megérkeztek Chattelbe, majd Lilyan megszólalt:
- Menjünk be, éhes vagyok. Jobb ott megbeszélni a dolgokat.
Selly beleegyezését látva, mindketten bementek egy fogadóba, majd beültek, hogy ott megbeszélhessék a történteket.

* A selymes fűben ücsörög kedvese karjai közt s árgus szemekkel figyeli a lemenő nap narancsos sugarait, mik elárasztják a hullámzó tenger kékjét s egy újjabb színkavalkádot alkot a vizen. Békés nyugalom veszi körül, jól érzi magát a biztonságot adó karok között. Keze lassan Seph kezét keresi s amint rálel gyengéden összefűzi vele ujjait. Egy lágy mosoly kíséretében felnéz a férfi arcába s megszólal.*
- Ez a látvány mindenhol szép, akárhol is vagyunk a világban.-* megcsókolja arcélét s visszatekint a horizont felé. Mióta tudja hogy barátnője túlélte a csatát kicsit nehezebb szívvel vág neki a kirándulásnak, de azt is tudja hogy megannyi ideje lesz még vele trécselni s találkozni. Az útjukat már megkezdték s ő boldogan áll elébe.*

*Pillantásával vagy a tenger felé vagy a lányt nézi, láthatólag itt van csupán nem töri meg a csendet. Ez nem jelenti hogy rossz kedve lenne csupán ma csendesebb de persze nyugodt is. MEgfogja a másik kezét majd lassan válaszol a kérdésére közbe egy kissebb mosoly ül ki az arcára*
-Ezt én is elmondhatom*mondja majd kicsit felsóhajt*-jó hogy mostanába nyugalom van szerintem ez már kijárt mindenkinek*-mondja bár nem tudja hogy valójába az van e vgay sem csupán ő érzi úgy hiszen az ő közelébe nincs baj*

- Bizony... megviseli az embert ha sosincs egy kis lélegzetvételnyi nyugalma s békéje. Az elmúlt időszak zavaros volt s hosszú. Végre eljött a mi időnk is...hogy csak azok legyünk akik vagyunk s nem kell megfelelni semmilyen elvárrásnak.-* feleli mosolyogva, persze ez a férfire sokkal jobban értetődik, bár Álomfalván neki is megvoltak a maga szankciói. Hüvelyujjával simogatja a férfi puha bőrét, fejét nekidönti erős mellkhasának.*
- Remélem Lilyan is megleli a békéjét s otthonra talál a birodalomban...-*suttogja halkan, előzőleg beszélt már a férfivel a lány felbukkanásáról. Senki sem várta hogy pont ő lép e földre egyszer, de vannak még csodák.*
- Hm még azt is mondtam neki ha lenne házunk megvendégelném, míg mi utazgatunk...de sajnos nem tudtam ily szavakkal kedveskedni neki. Tényleg, merre is széndékozunk tovább menni? - *néz fel kérdőn a férfire kit szeret.*

- Ki tudja... lehet hogy egyszer majd itt is felüti valami a fejét.. valahogy a túlnagy békéről állított dolgok eddig mind megbuktak*mondja majd kicsit elkomolyodik de a komolyságból vissza is tér a mosolya*-Csak gondolkozok... persze lehet hogy nem lesz ilyesmi ki tudaja*mondja még kicsit elgondolkozva majd a következőre csak bólint*-Remélem is bár elsőre biztos fura lesz... minden új hely fura na és nem mindent lehet csak úgy elfelejteni*mondja egy félmosollyal persze ebbe van jónagyadag keserű emlék is*-Hát egyszer majd eltudod invitálni perze ha meglesz a ház*mondja nyugodt hangon a kérdésre csak kicsit elgondolkozik*-Hát amerre visz az utunk.. szerintem nemsokára elhagyuk a partokat és a hegyek felé vesszük az irányt.. régen voltam már olyan helyeken

* Tapasztalatuk e téren volt bőven. A hosszú, csendes, békés időszakoknak mindig rossz végük lesz s ezt mindketten jól tudták. Mégis megpróbálták eme kis időszakokat értékelni addig ameddig csak lehetett, s kiélvezni az élet édesebbik oldalát.*
- Tudom mennyire előbbre látó vagy s ez addig nem is rossz míg a jelent nem keseríti meg! - *enyhén megszorította a férfi kezét. A jelen most tökéletesen megfelelt a tünde a számára s a közel jövő is. Mert terveik azok voltak bőven, mik csak megvalósításukra várnak, de ahogy a férfi többször is mondta mindennek eljön a maga ideje.*
- Csak azért mondtam mert szívesen elhívtam volna oda...se pénze se semmilye...de erős lány talpon marad. Csak minden kezdet nehéz....-*sóhajtott, bízott a lányban, tudja hogy nem is oly soára de a amaga ura lesz.*
- Jó ötlet! Szerelmi fészkünkön kívül nem jártam úgy igazán hegyekben...amazok meg lankás dombok. Vágyok már egy igazi mászásra, rejtett barlangokban kúszásra s az éjszakai élet zenéjével elszenderedni fáradtságomban.-*hangján hallattszott hogy mennyire várja ezeket a napokat, pillanatokat.*

-Hát soha nem tudhatjuk hogy mikor válltozik a szerencse kereke*mondja kicsit komolyabb hangona miközbe lassacskán az ég felé emeli a pillantását majd vissza a lányra*-Az előző helyünkön is megélt ő amolyan " A jég hátán is " fajta ember szóval nem aggódok miatta kicsit meg is lepett hogy sikerült elmenekülnie persze pozitívan*mondja kicsit félmosollyal*-Lehet többen is menekültek el mint gondoltuk*feezi be a mondatot*-Valahogy én is így vagyok vele, elvégre hegyvidéken születtem mégha innen több száz kilóméterre vagy talán többre is. Mondhatni az ilyesmi mindig hazahívja az embert...

* Selly annó s addig a pillanatig míg meg nem látta Lilyant le merte volna fogadni hogy az elhajózottakon kívül senki nem élte túl. Mégis hogyan ha a Fekete Lovagok elfoglalták a városokat s minden bizonnyal Álomfalvát is? Bár tudja hogy Lilyan barlangokban húzta meg magát, azért mégis oly hihetetlen volt. De örült hogy, mégha két gyermekét is kellett elsiratnia.*
- Jó lenne ha így lenne...-*sóhajtotta, bár keményebb fából faragták a nőt mint saját magát. Ő azért emlékszik hogy milyen befordult lett egy kis időre, szerencsére hamar túljutott ama időszakon.*
- Valóban? - *pillant fel az ismerős, elrévedt arcba.*
- Nem is tudtam hogy a hegyek között születtél....

-Szerintem nem kell aggódni. Így lesz.. ez a hely még segít is hogy feledjenek az emberek és hát feledni van mit. Bár szerintem már kevesebben vannak akik vissza vágynának a szülő otthonukba mint akik eljöttek onnét. Mondhatni megszerették a helyet*mondja komoly hangon miközbe fejét a másik felé emeli. A kérdésre csak elmosolyodik és bólint*-PEdig igen, fent északon elég magasan, mondhatni hogy örökös hideg és hegyek otthonába. Talán kicsit hasonló lehet az itteni ORod Ingorra*feleli komoly hangon bár itt még nem járta meg azt a hegyet*

\\Fagy\\

* Lassú, suhanó léptekkel sétál a hűvös őszi szélben a tenger partján, hol erősen logogtatja a haját, a napok óta feltámadt szél. Eljött az ősz, a hideg s a szél erősebb változata, ilyenkor jó volt felidézni a hűsítő nyári szellőket, mik szinte csak simogatták testüket.
Minden megváltozott, nem csak az időjárás...Környezetében úgy tűnik egy idő után mindenki tova reppen, saját útját járva. Így van ez Lilyannel is, kinek feltűnése oly meglepő és hihetetlen volt mint a piros hó, de mégis oly kellemes. De már napok óta nem találkozott vele. Nincs miért pánikba esnie, nem órol ő rá, hisz van mit elegyengetnie az életében, baja itt nem eshet. Talán...
A másik óriási szívfájdalma kedvese, Sephrio...napok óta hűlt helyét leli átmeneti szállásukon, fogalma sincs arról hol lehet a férfi. Többször is eszébe jutott hogy baj érte, balesetet szenvedett, de nevetve legyintett egyet ilyenkor. Seph aligha kerül bajba s igen csak megtudja magát védeni. Meg egyébként is itt kell lennie... ~ És ha elindult nélküle? Ha valami történt amiről nem tudok és nem volt ideje megbeszélni velem? ~ ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyomasztják tiszta lelkét s keserítik meg perceit. Rossz érzése van, nagyon rossz. Egyszer már érzett ilyet, tudja hova vezet. De nem kér belőle...Ez nem történhet meg vle kétszer is...
De valahol mélyen legbelül, tudja mi fog következni....s akarva akaratlanul is készíti fel magát rá. Bár ha úgy van ahogy ő maga gondolja csak magától jön majd rá. Hisz többet - jobban mondva mostanság - nem találkozik a férfival....
Keserű sóhaj szakad ki belőle s a széllel szembe állva behunyja szemeit, honnan mindkét oldalról szomorúságot tükröződő könnycseppek kúsznak tova az álla irányába. A szíve is bele fog szakadni, maga is megtörik ha még egyszer szó nélkül csak úgy otthagyják. Behunyt szemei mögött a férfit látja hófehér ruhájában amit gyakran viselt. Arcán nyugodt, kellemes mosoly, szemei vidáman csilklognak, tartása erős. Csak áll s rá mosolyog....
Megrázza a fejét s kinyitja pilláit. ~ Nem, nem szabad ilyenre gondolnom...talán csak valamit tervez, szövöget valami meglpetést. Igen, igen, így kell lennie ~ gondolja reménykedve a lombtünde, mi mást tehetne....
Lassan elindul a domboldal felé, ráérős léptekkel, hiszen nem siet, előtte az egész nap, az egész élet. A sorsa úgyis utoléri...ha akarja....