A hópelyhek vad rohamokban támadták, ő meg csak állt lova kantárját szorongatva és farkasszemet nézett a fogadó ajtajával.
Valahogy sehogy sem akaródzott neki bemennie. Nem azért, mert annyira nem szívleli a fogadókat. Véletlen sem ezért.
Sokkal inkább azért, mert bár a szíve nem akar most harcot, esze mégis azt súgja, hogy dobja sutba az istenség intelmeit, utasításait és eredjen most azonnal az animágus nyomába. Legbelül szinte mardosta az akarat, hogy végre pontot tegyenek ismét a múltjuk lezárására.
Hosszú, végtelennek tűnő percek múltán végül ujjai megmozdultak. finoman de, annál inkább határozottan húzta meg a gyeplőt.
Ében azonnal reagált az apró mozdulatra. Már elég sok időt töltöttek együtt ahhoz, hogy gazdája minden rezdülését ismerhesse. Nem nyugodt lépésben indult meg a városból kivezető úton. azonnal nekiiramodott. Ahogy azt számára sugallta az elf mozdulata.
Rántás nem jött eztán, tehát valóban így kellett tennie.
Hiswa már nem akart belegondolni, hogy mire is számíthat Nibelontól az ismételt ellenszegülésért. Már nem érdekelte.
Nem hagyhatott sötét foltot múltján. Meg kell tennie ezt itt és most. Nem később, sem pedig másutt!
Az egyetlen kiidnulási pontja csupán az volt, amit az idő halhatatlan urának szájából hallott: az animágus ellenkező irányban fogja elhegyni a várost.
Nem kellett hozzá sok gógyi neki, hogy tudja, az az út a teleport kapuhoz vezet.
Muszáj beérnie őt, különben nyomát veszti amint átlép a kapun.
