Waladre - Részeg tengerész fogadó

/Waladre- Aramaide istennő temploma/

Helena karba tett kézzel állt a templom bejáratánál. Fürkésző szemekkel bámulta az embereket, akik néha befelé igyekeznek. Nem hitbuzgósága vezette erre a helyre.
Waladreben többen ismerték a kultuszt, az idevándorló tengerészek és kereskedők Sorsfordítóként. A helyiek között leginkább úgy, mint ahol átverik az embereket. Egy idegen utazó érdeme, hogy a város melletti dombon felépülhetett a márvány épület. Egy távoli kontinens népeinek hiedelme, akik hisznek benne, hogy aki ide betér és kellő ajándékot hoz, annak megfordul az élete. Tengerészek járnak az úrnő elé, hogy megtalálják végre azt, aki mellett le tudnának telepedni és családot alapítani. Kereskedők kulcsolják össze a kezüket, hogy a keservesnek gondolt életük hirtelen bearanyozódjon.
De Helena nem hitt ebben. Egykedvűen szemlélte az egyre több embert, aki szép lassan gyülekezik a délben tartott nagy ünnepségre. Az egyik magasabb rangú papnő lépett oda a templom paplovagjainak ruháját viselő varázslónőhöz.
-Szia Hell! Megkérhetlek, hogy menj be a városba néhány apróságért? Kifogyóban a tömjén és a gyertya és a lányok most nem érnek rá. Nagyon örülnék, ha meg tudnád tenni.
A templomőr csak szótlan bólintott és kinyújtotta a kezét. Amikor egy bőrzacskóban pénz került bele egy nagy sóhaj kíséretében elindult. Nem kedvelte ezt a nőszemélyt. És a nyájas szavak mögött úgy érezte, hogy minden bizonnyal ez az érzés kölcsönös.
~Allana lombard, vajon mi visz téged rá, hogy ne mutasd ki felém a valódi érzelmeidet? Nem a jó neveltetés, ez biztos. Ez az okkultizmus rosszabb, mint egy bordélyház. Az emberek reményeiből éltek és a híres szűz papnőitek bizony néha tényleg kuplerájt csinálnak az isteneitek házából a kicsapongó életükkel. Legjobb példa talán erre én vagyok, a nagy harcos rendtag. Cöööccööcccöööö...
De talán megerőltethetném néha magam és jó pofit vághatnék ehhez az egészhez. Végül is az én szolgálataimért járó fizetség ugyan arról az oltárról van, mint a ti pénzetek.
Lassan sétált le a domboldalon és közben nem zavartatta magát, hogy jó néhány férfi megnézi domborulatát. A rózsaszínű kivágott szoknya sokkal inkább szolgált arra, hogy a „szűz paplovag kisasszonyok” csábítsák a hívőket a templomba, mint a harcban kényelmes viseletre.

A városba érve a járókelők kicsit megváltoztak. Már nem egyfelé menő, lelkileg a nagy találkozásra felkészülő tömeg, hanem a nyomornegyed utcagyerekei, kocsmatöltelékek, csatornapatkányok és mindenki más, aki kiszorult a városfalakon kívülre. Ők azok, akiket ha egy gyors támadás megöl, senkinek se hiányoznak.
Nem is törődött Helena se velük. Neki célja van. Egyenesen átvágott a favelán. A kapunál oda mosolygott az őröknek, mert az első hetekben rájött, hogy ez az állás is azok közé tartozik, ahol egy papnő ha mosolyog, akkor nagy köztiszteletnek örvend. Viszont egy szomorú paplovag mindig felkelti a katonák figyelmét, amiből sosem jön ki jól a boszorkány.
A falakon túl már ismét gyorsan megváltozott az emberek viselkedése a hölggyel. Nem a templomnál szokásos figyelő hívő tekintetek, akik szórakozni jöttek és ő a szórakozásuk -egyik- tárgya. Sem a külső kerület műveletlen csőcseléke. Itt a jellemzőbb a jómódú, művelt, aki illendően nem kutatja szemével, hogy miből kereste a másik a pénzét. Szívesebben dolgozna itt az egyik templomban, de az ősök hitének követői a maga fajta széllelbélelt vándorokat nem szívesen alkalmazzák. Aramaide őrségében nincs nagy túljelentkezés. Igazat megvallva néhány harcosa -legalább is Helena vélekedése szerint- leginkább csak sikongatna, ha egy igazi rablótámadás érné a szentélyt. Ő tiszteletet vívott ki köztük azzal, hogy már több csatában bizonyította mágiában való jártasságát és felkészültségét.

A város központja felé vannak azoknak a kereskedőknek a boltjai, akik a szertartások kiegészítőit szokták árulni. Ha valamelyik hit speciális dolgot használ, azt általában a saját temploma árulja jó pénzért. De a legáltalánosabb dolgok megtalálhatóak itt. Füstölők, gyertyák, mécsesek, amikor szezonja van bizonyos virágszirmok, barkák, de kaphatni itt sok egyéb mást.
Helena belépett az egyik ajtaján és legkedvesebb modorát magára erőltetve kezdte a vásárlást.
-Szép napot! Aramaide áldása legyen önnel! -kedves mosolyával igyekezett teljesen levenni az eladót a lábáról.
-Neked is, gyermekem! Nagyon köszönöm. -az eladót valószínűleg megtévesztette a csinos külső, amivel emberek között jóval fiatalabbnak nézett ki. Valójában a tulaj nem nézett ki 50-60 évesnél idősebbnek, így jó 350 év korkülönbség lehetett köztük. Nem érzett belőle semmifajta mágiát, se a boltjából soha, ezért is volt kedvenc helye, ha Allana megint megkérte valami beszerzésére. Nem kellett attól tartania, hogy megtévesztő bűbájhoz folyamodik.
-Szeretnék tömjént és gyertyákat kérni. Ötvenöt darna értékben jó lesz.
-Rendben. Önökért mindent. -az eladó elkezdte összepakolni abban az arányban, ahogy ő gondolta, hogy valószínűleg a templomnak szüksége lehet rá. Nem igazán volt sok támasza, de Helenának se. A lombard nem részletezte, hogy melyik mennyire van kifogyva és gyanította, hogy csak egy újabb adag kell mind a kettőből. Ha majd túlságosan fogytán lesz megint valamelyik, akkor elküldi az egyik leányzót, talán épp megint őt. Nem törte a fejét rajta túlságosan. Ha valami gond lesz, majd szólnak.
Elkezdte a pultra kitett dolgokat a táskájába rakni. Hallgatta közben, hogy a vénember mennyire bízik abban, hogy az új hit gyökeret ver a városban. Milyen nagyszerű lenne -szerinte-, ha ez a kedves istennő imádata is meghonosodna Nienath népei körében. Nem sokat törődött a jókívánságokkal, még csak nem is értette, mit jelent pontosan a vénember szájából, hogy meggyökerezne. A templom itt van. És akár kevesen járulnak a hódolatuk kifejezésére, akár sokan, ez itt is fog maradni. Nem kapja fel a tavaszi szél és nem viszi át más országba. De még más városba sem. És őt ugyan hidegen hagyta, hogy mennyire felkapott vallás lesz a jövőben. Ahogy a tulaj is eljöhetne legalább egyszer, ha komolyan gondolta volna, amit mond.
De kedvesen megköszönte mindezen gondolatai ellenére a jókívánságokat, kiszámolta az ötvenöt darnát a férfi kezébe, majd hamarosan kint volt az utcán. A bőrtasakból, amit kapott, előhúzott egy öt darnásat és bele tette a saját erszényébe. Nem hitte, hogy a nővéreknek hiányozna, ha nem költi el az összes neki odaadott pénzt. Ez amolyan keresetkiegészítés, amiért olyan munkát végeztettek vele, amihez nem volt joguk. Ahogy rendbe szedte a cókmókját, megidézett maga mellett egy földdémont. Nem volt nagy súlya a táskájának, de kárpótlást látott helyzetére abban, hogy más valakivel cipeltetheti vissza.
Igyekezniük kellett, mert a Nap egyre magasabban ragyogott. Még jóval az ünnepség előtt oda kell érniük, hogy a szüzecskék esetleg el tudják adni akár ma. Nem utolsó sorban ő a kapuőrségbe van beosztva és dekoratív funkciói mellett nem utolsó sorban egy lyukas bocskort nem tenne fel rá, hogy a többi paplovag a helyzet magaslatán lenne.

Ahogy felsétált a márvány lépcsőn az egyik papnő kezébe gyorsan odanyomta a kellékeket, hogy legyen az ő gondja. Igyekezett vissza az őrhelyére. Ennél sokkal kevesebb aggodalma volt afelől, hogy bárki utána kérdez a beszerzett áru mennyiségét illetően. Miért tenné? Szemmel észrevehetetlen különbségről van szó és a készülődés közepette eszébe nem jutna bárkinek is, hogy pontos leltárt készítsen az átvételről.
Odalépett az árnyékához, a második kapuőrhöz. A mindig lázadó Anra a felkészültebb kevesek egyike volt. Katona családból származott, bár őt a férfi rokonai nem szívesen látták volna a seregben. Dagorlad állandó harckészültségben van. A háború esélye sokkal kézzelfoghatóbb, mit bármely más hadak esetében. Elszökve otthonról előbb kereskedő karavánok kíséretéül szegődött, mint Helena is oly gyakran, majd végül a templomban találta meg hivatását. Sheldeként jóval kevesebb hasznát veszi majd egy támadás esetén, de legalább kapott oktatást a fegyverforgatásról. Nem egy paplovag még ezen a téren is csak szűkös erélyekkel büszkélkedhet.
-Történt valami, amíg oda voltam?
-Nem, semmi. A főpapnő volt, és kérdezett felőled. De örült, amikor megtudta, hogy Allana kérésére elmentél vásárolni.
*Egy fintor suhant át a nő arcán a hír hallatára. A mindig mindenkinek hízelgő lombardnak egyetlen előnye van a rendfőnökkel szemben. Hogy nem kezd olyan mondatokat, hogy „Minálunk nagyon...” Még csak az kellene, hogy kioktassa, hogy az állásában mennyire fontos, hogy a védők átérezzék ennek a bordélynak a nagyszerűségét!

Az ünnepség jól alakult. Az hónap legnagyobb ünnepsége. A főpapnő köszöntötte az egybegyűlteket, fontosnak tartva megemlíteni, hogy néhányan milyen jó, hogy messze földről is ellátogattak hozzájuk, hogy leróják a tiszteletüket.
~Igen. Pont jól jött, hogy ide kötött ki a hajójuk, amivel hamarosan mennek is tovább. Talán azért szokták ezt a szertartást pont akkor elvégezni, amikor a Nap a legmagasabban áll, hogy legyen elég idejük az igen nagyra becsülteknek, hogy kipihenhessék az előző éjszaka fáradalmait.
A nyitó beszéd után eloltották a fáklyákat odabent. Ezek nem sok világosságot adtak, hiszen kint ragyogó napsütés volt és a terem igen sok résen át engedte ezt be. Egyedül a kapuban nem oltottak el két égő tüzet, jelképesen mutatván a még mindig kint tévelyedőknek az utat. Nem utolsó sorban azért, mert Helena ezt soha nem engedte, ha ő van őrségben. Ezek a bejáraton kívül lobogtak, mindig készen állva, hogy a hívó szavára tűzdémonok átjáróként használva keljenek át rajta.
A papnők kórusa örömódákat énekeltek és a lágy dallamot követve közel negyed óra múlva már észrevehették a kicsit szunyáló hívők is, hogy lágyan hullámzik az érintetlen énekesek kórusa. A szépen csengő hangok az idő múlásával egyre inkább kántálássá váltak, tudatosan vagy nem, az tény, hogy egyre többen lemaradtak a többiektől és így öt-tíz külön éneklő csoportra bomlott az eredetileg egységes kar. Alig lehetett észrevenni, mikor a hangok özönébe bekapcsolódó főpapnő a maga ritmusát megszakítva belecsempészett két alig halható szót, „Tene borus”. A szavakra szinte senki nem lett figyelmes, de a következményeire annál inkább Ameddig a szem ellátott, sűrű sötétség telepedett a templomra és környékére. Csak az első papnő kezében világító fénygömb törte meg ezt az éjszakát. Lassan kinyíltak a falmélyedések, melyek a kegyhely akusztikáját pont úgy változtatták meg, hogy az visszhangozzék. Ahogy az egyébként sem egy szólamban éneklők hangai egyre több helyről érkeztek vissza a padsorokban ülők enyhe zsibbadást érezhettek a fejükben, ha követni kívánták a dalokat és jelentésüket.
Szerencsére a legtöbb hívő nem kívánta követni. Rábízta a szent asszonyokra, hogy mindent úgy énekeljenek, ahogy azt az előírások nekik útmutatásként adták és szimplán csak gyönyörködtek a látványban, ahogy mindegyikük felvesz egy fáklyát, amit egy padló repedésből előtörő tűz fényében gyújtottak meg. Törékeny és vonzó alakjukat megvilágította a fény a sötétségbe burkolózó templomban, ahogy körülállták istennőjük szobrát. A meztelen istennő a kántálás hatására egyszer csak fehér folyadékot lövellt ki a mellbimbóiból.
Az ünnepség vége az volt, mikor a csodával határos módon érkezett tej elállt és az úrnő imádását irányító lányok az utolsó korsót is megtöltötték vele. Ekkor a természetes fény újra visszatért a márvány falak közzé és a sorsuk megfordításában reménykedők az oltár felé igyekeztek, hogy kapjanak egy kis kortyot az istennő tejéből.
Sok megjegyzését idézte elő a rossz szájaknak az a megfigyelés a helyiek között, hogy a rend elképesztően sok tejet szokott felvásárolni a környékbeli gazdáktól az újholdat megelőző napokban. Sokan egy titokzatos szerkezetről beszélnek, ami a szobor alatt tűz hatására feljuttatja a tehenek közkedvelt áldását a szobor titkos ereibe, ami így nem az énektől jön elő. De eme rossz szájízű beszédekkel nem kell sokat törődni. Helena se tette. Ő tudta jól, hogy miféle erők működtetik itt a szerkezeteket.

A lelkes tömeg kiözönlött az épület előtti mezőre, hogy lassan a város felé vegyék az irányt, csak vessenek még egy pillantást a gyönyörű márványokra... és az oszlopok közt integető papnőknek. Lassan vége a nap nehezebb részének, bár jó páraknak még a takarítás hátra van. A bejárat mellett felállított áldott víz adagoló szerkezethez lépett a lombard asszony. Helena pillantására rámosolygott, amit ő viszonzott is. Kivette a pénzt a szerkezetből. A démonhívó még sosem látott ezelőtt ilyen masinát. Egyszerűnek tűnő mechanikával van szemlátomást ellátva, de amióta itt van, nem tudott rájönni az elvére. A pénz bedobása után egy kis adag vizet ad ki a csapon keresztül. Gyanakodott arra is, hogy mágiával segítették, de nem érzett meg belőle egy morzsa varázserőt sem.
Az elöljáró oda lépett hozzájuk és egy két darnát érő érmét nyomott a kezébe, amit a paplovag azonnal elrakott magának. Anra kezében két egydarnásat bújtatott. Majd az elővett ötdarnás a saját zsebébe vándorolt. Ez után körbe járt a többi nővér között is. Más őrök egy darnát kaptak, ahogy nagyon kevesen kaptak a külön ranggal rendelkezők közül is három darnánál többet.
Helena idővel, amikor megunta az ácsorgást elindult körbe járni kívülről a szentélyt.

Már a Nap lenyugodni készült, mikor az érkező első éjszakai őrrel leváltatta magát. Szegény árnyéka még egy kis ideig várhat a pihenővel, mert első kapuőrként a szavát nem bírálhatja felül. Nagyon unatkozott. Ezt a kócerájt nyilván nem akarta senki megtámadni. A rend vezetőitől gyakran úgy érezte, hogy túl óvatos. Ki támadna meg egy őrséggel rendelkező templomot? Aki vagyonokat akar keresni? Minden bizonnyal találnak ennél jóval zsírosabb célpontot is. Vagy aki könnyű hasznot akar? Kiállnak az útra és elfognak néhány kereskedőt. Esetleg besurrannak valahová.
A támadás amennyire valószínűtlen volt, Helena pont annyira aggódott miatta. Nem egy csatát megjárt már az évek során és nem egy és nem kettő vereségnek az ellenség lebecsülése és a könnyelműség volt az okozója. Sok évszázad alatt megtanulta, hogy ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is történik. És ha készületlenül ér egy sereget a harc, abból még csak nem is küzdelem alakul, csupán állatok a vágóhídon, ahonnan jobb menekülni. Bízott abban, hogy ő maga tovább áll innen, még mielőtt ez a mészárlás a Sorsfordító házában bekövetkezik. Vagy lesz olyan kiskapu, amin időben el tud szökni. Neki az is megfelel.
A cipője kopogott a padlón, ahogy az étkezdébe bekanyarodott. Itt sötét volt már, az egyre homályosabb fényt egyre kevésbé engedték be a magasan lévő ablak rések. Ehelyett a kezében lévő fáklya hozott új világosságot. A konyháról kért magának egy kihűlt vacsorát, de jelenleg nem érdekelte, hogy mit eszik. Bűbájjal felmelegíthette volna, de inkább csak arra vágyott, hogy minél hamarabb letegye a fejét a párnái közzé. Igazi katona jellem volt, a raktárról vételezett magának két párnát és három lepedőt. Bármi is történjen, ő jól akart aludni.
Az evés közben kis idő múlva csatlakozott hozzá Abra, a második kapuőr. Kardja, mint mindig, most is a hátán állt készenlétbe, hogy bármikor előránthassa. Kedvelte ezt a csajt. Talán az egyedüli volt, akivel valamilyen szinten jól kijött. Pár mondatot még beszéltek arról, hogy rendben megérkezett a másik éjjeli őr, a társa már jelentkezett is a vezetőnél, hogy jelentse. Helenának ez még hátra van, jobb szeretett volna előbb enni és ülni egy kicsit. Így kicsit az a benyomása a vezetőknek, hogy ő tovább volt szolgálatban. Elhárított a templomőr társától egy ajánlatot, hogy menjenek ki ketten a városba széjjel nézni. Nem volt semmi kedve kocsmázni, túl fáradt volt. Gyorsan befejezte az étkezést és indult a lombardhoz. Előtte még megérintette a tányérját és kiejtette a varázsszót, Hellë. A varázstalan sheldék mindig bámulattal csodálták az ilyen képességeit, ahogy most Abra is.

A nap utolsó kötelessége, hogy jelentést tegyen. Már az egész házban sötét éjszaka volt, így kecses lépései a fáklya fényében kopogtak. Nyugodt tempóban lépett az ajtóhoz, ami mögül egy sikoly hangzott, amikor kinyitotta. Azonnal becsapta. Átkozta Allanát, hogy feletteseként olyan óvatlan volt, hogy a titkos ügyeit az őrségváltás alatt intézi. Talán a szerény Abra azt is jelentette neki, hogy ő már elhagyta a posztját és úgy gondolta, hogy nem jön jelentést tenni. Ki tudja? Annyi ideje volt, hogy a meztelen szűz papnő mellett fekvő férfi arcát az emlékezetébe vésse. Nem tudja, hogy miért. Egyszerűen csak néhány dolgot eltárol az emlékezetében.
Nem érezte úgy, hogy egymás között komolyan titkolniuk kéne, hogy a férfiak rendszeres éjszakai látogatók. Neki is volt kalandja az itt léte során, de ahogy a legtöbben, ő is inkább kimegy a városba civil ruhában, mint hogy az őrséget kijátszva csempéssze be a szeretőjét. Ez ízlés dolga is volt a szemében. Legalább ne az istene házában tegyék! De nem igazán izgatta a dolog. Párszor megesik velük, hogy akaratuk ellenére megzavarnak egy-egy ilyen találkozót... ha pedig kérdezik, a lombardot ugyan olyan nőnek tekintette ebben a kérdésben, mint a többi nővérét.
Pár lépés múlva egy újabb ajtó nyílott, de immáron nem Helena kezeitől. A főpapnő nézett ki a folyosóra:
-Mi történt, Hell? Hangokat hallottam.
-Semmi, főnökasszony. -biccentet mosolyt erőltetve az arcára- A lombardot rosszkor kerestem fel a szolgálat leadásával és kicsit megijedt. Nem történt semmi említésre méltó.
-Rendben. Nyugodtan menj csak aludni! Örülök, hogy ilyen jól kijöttök.
*Idegesítette őt ez a nőszemély. A nyilvánvaló képmutatása csak a nagyobbik fele volt az aggodalmainak. Nem kellett jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön bárki akár csak egy hónap ittlét után, hogy az őrség vezetését is ellátó vezetővel mennyire nem jönnek ki jól. A másik, kisebb dolog, hogy egyedül ők ketten birtokoltak természetfeletti képességeket az egész templomban. Így a főpapnővel való találkozás mindig idegesítő gyanakvással vegyes kétszínűségből állt.
Jelen pillanatban viszont oldotta az általános feszültséget, hogy végre elmehet lepihenni. Egykedvűen sétált a szobájához, lépései nyomán elő-elővillanva hosszú lába. A fáklyatartó ott várt az ajtó mellett és ő jó érzéssel huppant bele az ágyba. Nem öltözött át és nem mosakodott. Ezek ráérnek reggel, hogy a hideg víz kiverje az álmot a szeméből. „Letyca vlyre„. Az egyre többször leragadó szempillái ellenére még nézte, ahogy egy tűzdémon formálódik a lángokban. Nem volt képes megvárni, míg teljesen átér erre a létsíkra. Már csukott szemekkel ejtette ki a nap utolsó varázsszavát. „Ladercus”. Most már biztonságban álomba merülhet.

Szintlépő 1.- A patak partján

A datharnak szörnyű álommal telt az éjszakája. Újra egy fiatalkori emlékét élte át. A Kristálycsengő-patak partján lépkedett, miközben azt a könyvét vitte magával, amiből épp tanult. A Hullámvirág iskola bővelkedett akkor még előtte ismeretlen tudásokban.
Ilyen tudással volt tele az a könyv is, amit magával hozott a kirándulásra. Ez az a könyv volt, aminek utána kapott, mikor a hajnali esőzéstől felázott talajon megcsúszott. Ez a könyv, amiért hagyta kicsúszni a másik kezéből a varázsbotját, ami a meredek parton még bukdácsolt párat, mielőtt bele esett volna a vízbe egy csobbanás kíséretében. Szomorú történet, de igaz. És szomorú volt Helena is.

Ijedten rohant le a víz szélére, szíve mélyén abban reménykedett, hogy az idő mégsem úgy telik, ahogy ő eddig gondolta. Ha elég gyorsan siet, akkor talán még utána tud nyúlni, bármennyire is látta elmerülni.
~De hogyan is történhetett? Hiszen fából van? Miért nem marad meg a bűbáj által megerősített bot? Vajon ez is olyan, mint a csatamén, aki tud úszni, de páncélban elsüllyed? Ez lehet a nyitja, még ha a tanárok eddig nem is szóltak arról, hogy a mágiának súlya van?
Nos, nézzük csak! Milyen nehéz lehet egy shelde leány? Én nem vagyok nehéz. Szerintem nem könnyebb nálam ő sem. Valami nagyon furcsa van ennek a hátterében. Olyan dolog, amit ha elérem legalább a 100 évet, akkor nevetve gondolok vissza erre a történetre. De most még sötét és ijesztő.
*Így gondolkodott, miközben a Kristálycsengő szélén állt, nézve azt a helyet, ahol látta elmerülni. Enélkül nem mehet vissza. Nem tud nélküle varázsolni.

Miközben elkeseredetten tanakodott azon, hogy a természetfölöttinek van-e súlya, hallgatta a csobogást. Félre fordította fejét és bosszúsan beletúrt gyermeki hajába.
~Zúgó! Egy zúgó van itt, ezt hallottam. És ha nem halászom ki gyorsan a botot, akkor hamarosan elsodorja a víz. Az pedig nem lenne jó. Ha nem ott van, ahol eltűnt, akkor képtelen vagyok magam megtalálni.
*Szomorúan nézett bágyadt szemeivel a legfontosabb értéke után. Mert igen. Ez volt a legfontosabb értéke. Most már tudta, hiába kapott utána az oly értékes könyvnek, mely új, izgalmas tudást ígért neki. Ha nincs meg a felszerelése, akkor minden trükk és csoda csupán leírt szó marad. Hasztalan, semmire való ismeret, amit neki meg kellett tanulnia.

A legkomorabb gondolatai közepette sem engedte meg magának, hogy reményvesztetten feladja a kihívást és magába roskadjon. Folyamatosan az járt a fejében, hogy mitévő tudna lenni. Bármennyire is félt a víztől, hosszú, zöld szoknyácskáját a még fiatal boszorkánytanonc felhúzta a térdéig és óvatosan belemerészkedett a vízbe.
A víz borzasztóan hideg volt, ahogy belenyúlt és kezével az iszapot tapogatta. Kétségbe várta, hogy ujjaival megérzi a finom szemcsék között a kemény felületet.
~Hol vagy? Merre is esett? Talán itt, kicsit errébb volt...
*Didergett, ahogy körbe-körbe járt a keze végig tapogatva a patak alját. Szürke köd gomolygott, ahogy egyre inkább felkavarta az iszapot.
~Mi történhetett? Valahol itt kell lennie.
*Csalódottan lépett ki a remegő lábaival a mederből és még mindig a mentő ötletet kutatta az eszével.

Rájött, hogy egy mogyorófát néz.
~Hisz miért tanulunk az iskolában, ha nem használjuk? Állítólag a varázsbotok ennek az ágaiból készülnek. Egyszer az egyik órán mesélte a tanárunk, hogy néhány varázslat elvégezhető olyan rendkívüli helyzetekben mogyoróvesszővel is, mint például amikor nincs botunk, mert az ellenség kiütötte, kiverte a kezünkből. Vagy egyszerűen csak a kardjával ketté hasította. Ilyen esetekben jól jön egy trükk.
*Erősen gondolkodott a gyerek mágus, hogy mely varázslatok is voltak ezek. Szép lassan eszébe jutottak, de nem igazán ötlött fel benne semmi, hogy az egyre bővülő listát hogyan tudná hasznosítani a jelen helyzetben. Pedig már le is törte a gallyat, ott volt a kezében. Nagyon félt, hogy ide egy elemi mágus kellene, de ő még csak el sem döntötte még, hogy mi akar lenni. A tudás alapjainál járnak az oktatókkal, szakosodásig még évek vannak hátra. Végül egy olyan dolog jutott eszébe, amire addig soha nem számított volna.
Egy elf varázslat az, amely szinte úgy idepasszol, ahogy a kagylóra a héja. De nem volt szabad kimondania. Tünde apja vére talán elég lett volna ahhoz, hogy egy egyszerű igét kimondjon. Még talán az sem lett volna zavaró, hogy csak mogyoróvessző van. De ezt a varázslatot nem szeretik itt. Lehangoltan nézett a könyvre, hátha bele lapozva pont talál egy másik lehetőséget.
~Vajon mennyi lehet rá az esély? Ez a könyv már a felsőbb éveseknek szól. Olyanok vannak benne, amikhez igazi felszerelés esetén is minden koncentrációnkra szükség van. Mennyi lehet az esély, hogy pont találok egy olyan könnyű varázslatot, amit ezzel a kis vesszővel is meg tudok oldani?
*Végül arra jutott, hogy megpróbálja azt, amelyik az előbb eszébe jutott. Egy kört rajzolt maga köré a földre. Amikor végzett, akkor kilépett belőle és egy szót ejtett ki. Aqudheryë . A legnagyobb csodálatára lassan, mintha csak a talajvíz buggyant volna ki a felszínre, egy vízdémon jelent meg.
-Ki szólított?
-Én.-felelte még mindig kétségekkel a hangjában- Egy nagyon nagy problémám van, amiben szerintem tudsz nekem segíteni.
-Nem hiszem. A démonok megismerik a hívójukat. Te nem vagy Démon-szólító. -Ezzel a megdöbbent boszorkány szeme láttára visszasüllyedt a talajba, mintha ott sem lett volna soha.
~Hihetetlen! Tudok varázsolni. Mármint oké, igen, tudom, hogy tudok varázsolni. De hihetetlen, hogy tudok varázsbot nélkül is.

Elképesztő izgatottságán nem tudott úrrá lenni. Gyorsan megcsinálta mind azt ugyan úgy. A körből kilépve újra elhangzott a varázsige. És a teremtmény újra megjelent.
-Úgy látom, kicsit oktatnom kell téged, mielőtt végleg eltűnök. -a fiatal varázslónő bólintott, fel sem véve a szavak közt csengő szarkazmust.- Nagyon világosan tudom, hogy ki kényszeríthet parancsokra. És azt is meg tudom mondani bármikor, hogy ki nem. És te nem vagy a listámon. Nem tudom, hogy teleportáltál engem ide, de teljesen felesleges erőlködnünk egymással. -Helena újra csak bólintott.
-Mielőtt elmész, csak egy dolgot kérnék. Nézd, értem én, hogy nem kényszeríthetlek semmi feladatra. De ígérem, ha segítesz nekem egy kicsit, többé nem háborgatlak. Csak ezt az egyet.
-Hosszú napunk lesz, látom. Miből gondolod, hogy nem oldom meg a problémát most rögtön azzal, hogy megöllek?
-Nem kell megölnöd, ígérem. Csak ezt a pici apróságot. És mert... -hangja hirtelen merészen csenget- Tudom jól, hogy én idéztelek meg. Bármennyire is rossz a varázslat, nem ölheted meg a megidéződet. Ez akkor is így van, ha nem uralkodhatok feletted. Csak annyit kérek, hogy a varázsbotom bele esett a folyóba. Szeretném, ha kivennéd belőle. Utána békésen elválnak az útjaink. Nem látsz engem többé viszont.
*A démon nagy nehezen ráállt az alkura, hiszen valóban a víz volt az éltető közege. Öt méterrel attól a helytől került elő onnan, ahol Helena emlékezett rá. Nagyon hálás volt a pokolfajzatnak, egyedül sosem lett volna képes erre. Mire eljutott volna oda a keresésben, ha addig nem adja fel vagy nem megy el rossz irányban, akkor is felkavarta volna a patak alját annyira, hogy az iszap teljesen betemeti.
Ez volt a nap, amikor elindult az úton, melyen most már négyszáz éve jár. Kimondani is nehéz, hogy ennyi hosszú évet ez az egy nap befolyásolt annyira, hogy ezekkel a kedves kis lényekkel foglalkozzon a későbbiekben.
De amikor a paplovag felébredt, egyáltalán nem így gondolta. Fáradtnak és gyengének érezte magát. A tűzdémonra pillantott, mely a szoba közepén guggolva őrizte az álmát. Az ajtó csukva volt.
Pár napig nem volt újabb álma. Sem a múltjáról, sem a jövőjéről.

/Patak partján küldi befejezve/

Helena ott állt a létra alatt. Ahogy Inapa lenyúlt, máris kivette a földdémonja kezéből a virágfüzér újabb részét és már emelte is a magasba. Nagy elégedettség töltötte el a szívét, hogy valahányszor befogják a kegyhely mindennapi munkájába, ő a „szívesség” legnagyobb részét démonokkal tudja elvégeztetni. Szívből gyűlölte a lombardot, aki előszeretettel őt bízza meg az ilyen feladatokkal. A harcosok legerősebbike. Mégis... olyan piti feladatok miatt szólítják el az egyébként sem túl acélos őrségből, amit a legbutább libája is képes lenne ennek a szégyen gyülekezetének elvégezni.
Inapára, az egyszerű papnőre viszont nem haragudott. Kedvesen oda nyújtott egy újabb méter virágfüzért, hogy az a magasban billegtetve magát igazgassa a díszt. Hamarosan kezdődik egy esküvő, jelentős pénzadományra számíthat a templom. Ha a rend vezetőinek az kell, hogy ő itt illegesse magát mezei kórókkal, csak hogy több legyen a szétlopni való, hát neki aztán nem sok ellenvetése van az egészhez. Megcsinálja, amire csak kérik. A jutalmazást pedig, ahogy itt mindenki, részben kézbe kapja, részben... zsebre.
-Hell! Tudnál nekem segíteni egy kicsit? Gyere! -A főpapnő szólította meg.
-Igen, rendfőnökasszony! -felelte engedelmesen.
~Ma úgy látszik mindenki engem akar ugráltatni. Vajon neki mi kéne, hogy szíve repkedjen az örömtől?
*Borús hangulatát elfedve mosolygós arccal indult meg a terem túlsó végébe, de a felettese még csak meg sem várta, hogy odaérjen. Nem igyekezett gyorsabban, a saját tempójában koppantak a lépései a kőpadlón. Visszhangzott a fehér kő, olybá tűnve, mintha nem is egy karcsú harcosnő érkezne, hanem egy szeráf.
Ahogy a sarkon befordult, még épp látta, ahogy az őt hívó eltűnik. Rájött, hogy hova siet. A szobájában akar valamit megbeszélni a dartharral. Csendben sétált végig a folyosókon, mindvégig maga előtt halva a Hérié lábainak a kopogását.

Ahogy benyitott az ajtón a főpapnő már az asztal mögött állt és egy bőrdarabot igazgatott. Közelebb lépve látta a templomőr, hogy egy kevés pénz van bele csomagolva. Felkeltette az érdeklődést, mert valahányszor olyan munkával bízzák meg, ahol anyagi ügyeket kell intézni, egy kevés jut neki is.
-Drága Hell! Megrázó dolgot kell közölnöm veled. -az arca egyáltalán nem tűnt feldúltnak, bármennyire is komoly volt a nézése- Pár napja feltűnt, hogy a kincstár pénze vészesen fogy, miközben igen tekintélyes mennyiségben kapunk adományokat. Bármennyire is hihetetlennek tűnhet számodra, sajnos szembe kell néznünk a ténnyel, hogy valaki lopja a rend pénzét.
*Helena egy percig nem gondolta, hogy ezt a rendfőnök nem rég tudta meg megdöbbenve. De ez egyáltalán nem adott okot neki a nyugalomra. Rettegett, hogy azzal fogja folytatni, hogy adjon számot néhány cselekedetére. Vagy ami még rosszabb lenne, hogy megtalált tárgyi bizonyítékokkal szembesíti. Egy ilyen beszélgetés során bármi megtörténhet.
-Drága Hell! Tudom, hogy ez a lombard dolga lenne, de ő most nagyon elfoglalt. Téged bíználak meg a feladattal, hogy figyeld az elkövetkezendő időkben azt, hogy vajon kinél tűnnek el a pénzek! Bízom benned és tudod, hogy úgy tekintettem rád mindig, mintha édes leányom lennél. Fontos kideríteni a tolvaj kilétét, hiszen ettől függ a rendünk sorsa. Örüljünk az istenekkel, hogy egy távoli világban ilyen szépen meghonosodott ez a vallás! De ha nem járunk a dolog végére hamarosan, akkor nem lesz miből fizetni még a te szolgálataidat sem. Képtelenek leszünk a legalapvetőbb szükségleteinket is beszerezni akár!
*Hangja aggódással és áhítattal teli volt. Sok fiatal nővérét megtéveszthette volna, akik még alig múltak el húsz évesek. Viszont nem győztek egy percre sem négy évszázad tapasztalatával szemben.

A fekete mágus léptei visszhangoztak a kövön, ahogy távolodott a szobától. A főpapnő jót akart, még ha nem is tette ezzel Helenát boldoggá. Nem vágyott arra a hatalomra, ami abból fakadt, hogy a vizsgálatot levezényelheti. Nem kellett hozzá túl sok gógyi, hogy kisüsse, a képmutató viselkedés mögött nem valós félelem húzódik egy rossz útra tévedt bárány iránt. Azzal, hogy a kezébe adta az ügy felgöngyölítését, hatalmat adott, amivel kiválaszthatja azt, aki a bűnbak lesz végül. És ez volt az, amiről szívesen lemondott volna. Undorodott az egésztől.
Maga a tálalás is azt erősítette meg benne, hogy pusztán csak azért kényszerült Hérié ennek a meglépésére, mert túl kapzsiakká váltak a szüzek. Olyan mértékben lopnak mindannyian, hogy ez már az egész rendszert veszélyezteti. Példát kell statuálni egyen, hogy visszafogja magát a többi is.
~De vajon miért én? Amennyire átlátja az itteni helyzeteket és szokásokat valóban a lombard kötelessége lett volna. Ha hihetném, hogy tényleg csak a sok munkája miatt nem ér rá ítélkezni bent maradás és kicsapás között!
*Egyelőre még nem döntött arról, hogy kit buktat le. Bárki is lesz végül, nem lesz nehéz dolga. Viszont szerette volna a formalitást megadni, mintha hosszú kutatómunka után leplezte volna le az eltévelyedettet. Pár napot hagy mindenkinek, addig a főpapnő sem avatkozik be. De nem szeretne túl sokáig várni, nehogy a kassza őrének a türelme elfogyjon...

Két nappal később a főpapnő hívatta ismét. Egyik templomőrt küldetett érte, hogy elkísérje. Az ajtón belépve feltűnt neki, hogy előre engedte, csak Helena után lépett be az egykori parasztlány. Utálatos egy helyzet, hogy a lombard is jelen van. A szigorú nézéséből és a rend irányítójának komor, már-már szomorúnak mondható arcából kiindulva nem érezte úgy, hogy bármi is oldani fogja a két nő iránti ellenszenvéből táplálkozó kellemetlen ízt, ami minden beszélgetésükkor jelen van.
Lassan lépkedett az asztal elé. Nem tudta eldönteni, hogy ezzel ad magának még néhány kevésbé komor pillanatot, mielőtt a beszélgetés még jobban megmérgezi a hangulatát... esetleg csak feleslegesen meghosszabbítja a szobában töltött lassú perceket.
-Hívattál, rendfőnökasszony? -kérdezte kedves egyszerűséggel.
-Igen, drága Hell. -bólintott, miközben a szüzek vezetője egy kis megenyhülést sem engedett meg az arcán. A szomorúság szinte kézzel fogható színjátszása voltak az apró izmok.- Tudod, a mi rendünkben borzasztóan fontos a bizalom.
~Na, ezekért a mondatokért utálom ezzel a q...val való beszélgetést. Miért kell olyan közhelyeket nagy hangsúllyal mondani, amiben egyikünk sem hisz?
-Minden ide érkezőnek óriási bizalmat szavazunk azzal, hogy nem kell végig menniük az otthoni beavatási fokozatokon, hanem egyből a rend teljes jogú nővére lesz. Az én nézeteim szerint bármennyire is fontos a megfelelően felkészült lányok szűrése, sokkal többet jelent a megfelelő személyekkel éreztetni, hogy nem kívül állóak, mint az, hogy egy ilyen hosszú procedúra alatt visszafoghatják a jelöltek önbizalmát vagy alkotó kedvét.
~Fogalmazhatunk úgy is, hogy nincs elég jelentkező ahhoz, hogy miből válogass. Itt nincsenek hívők tömege, akik magukénak tudják őseik hitével a vallást. Egyszerűen csak azt veszitek fel, aki jelentkezik. Egy szép pofi mellett csak a legkirívóbb alkalmatlansággal lehet megbukni. Ha egyáltalán egy fél lábú szajha felbukna ezen a küszöbön!
-Hellena! Nagyon csalódtunk benned. -hirtelen a lombard vette át a szót- Én egy nagyon szorgalmas és tehetséges paplovagnak tartottalak. Megdöbbentő volt számomra, ami kiderült rólad.
*A darthar ereiben megfagyott a vér. Eddig reménykedett benne, hogy elviselhető és nem gyomorforgató lesz a beszélgetés. Egy újabb megbízás, amit nem neki kellett volna elvégeznie. Összevont szemöldökkel nézett a két nőre. A paplovag még mindig ott állt a háta mögött. Furcsa volt egy kicsit az is, hogy amikor oda lépett hozzá, elkísérte. Ismerte a templomban a járást, nyugodtan visszatérhetett volna az őrhelyére. De betudta annak, hogy ritkán fontoskodhat. Az már gyanúsabb volt, hogy előre engedte a belépésnél. Nem tolakodott előre, hogy bejelentse a feladat elvégzését. Viszont ez az ő ügye volt. Az viszont, amit mondtak neki, az nagyon is a démonhívó ügye volt.
Kis csönd következett, nem tudni azért-e, hogy ő megszólaljon és tanácstalanságának adjon hangot, vagy csak a helyzet drámaiságát próbálták kiemelni.
-Drága Hell! Én mindig is nagy reményeket fűztem hozzád és hittem, hogy egyszer akár az én székemet is örökölheted. -erről a tényről még soha nem beszélt a főpapnő, de a lombard jelenlétében még elképzelhetetlen volt. Voltak gondolatai, hogy a szertartásokon alkalmazott mágia miatt egy ugyan csak varázslénynek kell majd átvenni a szerepet, de mivel vándor lelke sosem kívánta ezt, mindig elhessegette magától ezt a gondolatot. Úgy tervezte már öt évvel ezelőtt is, hogy egy-két évtizedig itt marad, majd szép csendben odébb áll.- Nagyon sajnálom, hogy csalódnunk kellett benned. Allana megtalálta a holmijaid között azt a kis szobrocskát, amit már nagyon rég óta várunk. Nagyon elkeserít, hogy ilyen helyzetbe hoztál minket. Hidd el, hogy te sokkal értékesebb voltál számunkra, mint az arany, amiből készült! De ezek után el kell tanácsolnom téged a rendből.
-Sajnálom, hogy ki kellett belőlem ábrándulnia. Igen megrendítőek voltak a szavai.
*A lombard arcán először jelent meg őszinte meglepetés. Minden bizonnyal arra számított, hogy a boszorkány hevesen tiltakozni fog és az igazát bizonygatja. Nem sok kétség volt afelől, hogy az asztalon álló szobrocskát jobban ismeri, mint a vádlott. De shelde lévén nem érthette a több évszázad tapasztalatát, hogy ebben a helyzetben kár tagadni, kár lerántani a leplet a második vezető rejtett dolgairól. Ha elfogadja az elválás tényét, akkor lehetőséget biztosít a vádlóinak, hogy szép csendben engedjék el. És jelenleg mindenkinek ez volt az érdeke. Még csak pár napja volt, hogy a nővérek első asszonya őt bízta meg a munkával, hogy kitalálja, melyik báránykától is váljanak meg. Az örök féltékeny második ember, aki joggal félhetett tőle, hisz minden tekintetben jobbak voltak a képességei az őrség megszervezése terén, úgy tűnik saját kezébe vette az irányítást. Az egyre veszélyesebbnek ítélt nőt most eltávolítja.

Helena csendben pakolt a szobájában. Nem volt sok holmija. De ezt igyekezett olyan lassan összecsomagolni, hogy hallja az ajtó előtt álló lépteit, ahogy távolodik.
Levetkőzött és átöltözött abba a ruhába, amiben annak idején először besétált ide. A paplovagi egyenruhát gondosan kisimítva hajtotta össze az ágyon. A váltás ruháját, melyet tegnap viselt berakta a bőrtáskájába. Gondosan kiejtve előtte a „Myramyr” varázsszót, hogy megtisztuljon az egész napi izzadságtól. Oda tette, ahová a mini laborját is. Nem volt nagy dolog, csak egy tiz centis mini állvány, egy borszeszégő, ami eltűnik a kézben, olyan pöttöm. Egyéb kis holmik, amik a vándorlásnál jól jönnek. Hihetetlen, hogy sok dolog ezekből most kerül ki a szobából sok év óta először. Végezetül a pokrócokat kirakta az ablak párkányára levegőzni.
Az ágyra fektetett ruhát szépen a bal kezére kapta, a számszeríját a hátára és a varázsbotját szintén a baljába véve kilépett az ajtón. Ahogy a célja felé haladt, a könyvtár mellett sétált el. Körbe pillantott, hogy látja-e valaki, hogy aztán gyorsan besurranjon. Nem akart sokáig időzni, de gyorsan átfutotta a címeket. Meglepetésére talált egy olyan könyvet, mint amit ő keresett. A neve alapján varázslatokról szól. Kedve lett volna a démonok szagát megidézni, viszont annyi jóakaró van ebben a kéjlakban, hogy inkább felhívná a figyelmet, mint sem segítene elkerülni a feltűnést. Gyorsan a karján lógó rózsaszín ruha alá csapta, hogy már lépjen is át a küszöbön. Megnyugvására senkit nem látott a folyosón még mindig. A szerzeményét belecsúsztatta a táskába, gondosan betakarva a csere egyenruhával, hogy az egészet lezárva lépjen egyre közelebb a rendfőnökasszony szobájához ismét.
-Szia Hérié! Csak visszahoztam a ruhát. Nagyon örültem, hogy itt lehettem és őszintén sajnálom, hogy így válunk el.
-Rendben. Tedd csak le oda! -mutatott egy ajtóhoz közeli székre.
~Vajon észre vette a ruha iróniáját? Emlékszik ő még arra az első napra? Nem sok jelét mutatta, de nem is nagyon lényeges. Egyszerű nosztalgia, szabadságom utolsó napja és szabadságom első napjai.
*Ahogy kiért a főbejáraton, nem a város felé vette az irányt. Oly sokszor megtette azt az utat, hogy most inkább az erdő felé indult el. Az egyik ablakpárkányról levett egy kiterített takarót, melyet gyorsan a táskájába gyűrt. Kilátszott a nagy része, a csatját alig lehetett bezárni, viszont most már nem számított. Nem egy kicsapott papnő vitt magával ilyen dolgokat, viszont az egyenruha látványos leadásával feledtette a gyanút, hogy az igazán értékes holmit a könyvtárból ő tüntette el. Igen bőkezű kárpótlás az elmaradt havi zsoldja és az itt ért szenvedések miatt.

2. szintű szintlépő feladat- A tűzgyújtás
/Bocsánat, hogy nem sorban haladok/

Több óra bolyongás után újra kijutott az erdőből. A volt munkahelye oly távoli emléknek tűnt már számára, mint a hajó végében álló embernek a kedvese érintése, mikor végleg eltűnik a horizonton a város. Helena is így állt készen egy új kalandra. Sok évszázad alatt már megállt néhány helyen nagyobb lélegzetvételű pihenőre, de egy-két évtizednél tovább sehol nem bírta ki. Amikor egy vita vagy -mint akár most- egy sorsfordító eset kapcsán elérkezett az idő... Egyszerűen csak nem habozott soha tovább lépni az elmúlt jó vagy rossz emlékeken.
A lelkében felszabadultságot érzett, hogy nem kötötték az időbeosztások. Barangolhatott a sűrűben anélkül, hogy azon kellett volna aggódnia, hogy mit tesz akkor, ha véletlenül bekövetkezik az a tragédia, amire több őr ellenére Aramaide istennő szentélye nem volt felkészülve.
Most már a természet ölelte át. Itt jóval több esélye volt egy-egy haramia váratlan felbukkanásának, de mégis védettebbnek érezte magát. Ezek az egyéni fosztogatók nem jelentenek olyan veszélyt számára, amit ne tudott volna eddig is számos alkalommal megoldani.
Sokkal jobban aggódott az elmúlt években egy szervezett rablótámadás miatt, amit szinte esély nem volt kivédeni a kiképzetlen, tapasztalatlan, szinte csak az életet most kezdő fiatalokból álló díszőrséggel. Ezért is ügyelt Helena különös gonddal arra, hogy minden kiutat és esetleges vészkijáratot feltérképezzen.
A másik dolog, amiben bízott, hogy a templomokat igen ritkán érik szervezett támadások. Így, ha rövid ideig fog ott maradni, de az alatt jelentősen meggazdagszik, akkor végső soron megéri kockáztatni. De a világ minden kincséért se maradt volna ott örökké. Ez szinte biztosítaná számára, hogy előbb-utóbb ott érte volna a csapás.
Itt, ahol nincsenek körülötte falak és folyosók sokkal könnyebben és gyorsabban el tud menekülni egy nagyobb csapat elől. Itt sokkal jobb...

Merengéséből ruszt megjelenése riasztotta fel.
A kis prémes állat a fák tövében növő bokrok közül bújt elő. Az orrával a földet szimatolva kutatott a pici jószág a kedvenc gumós növénye után. Nagyából akkorák, mint egy földimalac. Ami még ennél is fontosabb, hogy pont olyan ízűek, ami miatt Helena szívesen megölné őt és megenné.
Túl jó gyilkos volt ő ahhoz, hogy testét gyötrő vágyai arra sarkalják, hogy elkapkodja. Mozdulatlanul, csendben várta, hogy mit tesz a préda, a barna szemek fürkészve nézték. Elégedetten szemlélte, ahogy a nyílt terep nem megijeszti és visszafordul, hanem tovább szimatol a talaj közelében. Látható módon kezdte észrevenni, hogy az előtte elterülő réten nem terem a fák között élő növény, így hamarosan kocogásba váltva vágott át a mezőn.
Ekkor történt, hogy amikor már kellő képen eltávolodott a sűrű növényzettől, mely megvédhette volna a reá szegeződő gyilkos pillantásoktól a darthar az íjpuskájához nyúlt. A zsákmány egy pillanatra megállt és oda kapta a fejét, ahol a bokor megzörrent a mozdulat hatására, majd azonnal futni kezdett.
Az egykori paplovag nem sokat teketóriázott. Lekapta a fegyvert a válláról. Egy nyilat vett elő az aljára szerelt tartóból és amilyen gyorsan csak tudta, felhúzta az ideget a helyére. Még volt bőven ideje ahhoz, hogy becélozza pontosan. Ha elvéti, akkor már nem lesz második esély. Ezt az alkalmat kellett megragadnia.
A nyíl süvítve repült az estéhez közeledő békés táj felett.

Helena belemélyesztette az ujjait a földbe, hogy a gyökereket meglazítva feltépjen egy keveset belőle a bal kezébe. Kiszedegette a fűcsomókat belőle, majd összezárva lassan peregni kezdtek ki a finom kis szemcsék. Ahogy a fele lassan lehullott, elkezdett halkan két szót morogni. "Lehellë cotrum." Még mielőtt a varázslás teljesen befejeződött volna már meg is szakította. Csak egy démont engedett át erre a létsíkra. Többre jelenleg nincs szüksége.
Kedvesen mosolygott az új érkezőre a réten.
-Miben segíthetek, úrnőm? -kérdezte a rofl.
-Jó pár dologban, ne izgulj! Egy ideig nem mész oda vissza.
*A lény félénken tekintett szét és próbálta felmérni a terepet. Nem ritka náluk ez, hiszen a démonszólítókkal szemben alapvetően gyanakvó lények. Nem egy olyan esett meg, hogy a békés teremtményeket csata közben idézték meg a világukból. Hiába tudta mindenki, hogy őket az egyik legnehezebb -ha nem rögtön lehetetlen- rávenni a harcra. És ha szerencséjük volt, akkor ezt nem is kísérelte meg a gazdájuk. Persze a szerencse dolgához az is kellett, hogy ez a próbálkozás hiánya nem abból fakadt, hogy szimplán élő falként kívánta használni őket nem egyszer a menekülése fedezésére. De ha mindezeket elkerülték a roflok, akkor sem lehettek nyugodtak. Bámulatos testi erejükről szóló leírás inspirált már fiatal mágusokat, hogy amikor az ellenség egy szakadék szélére szorította, akkor ők utolsó szalmaszálba kapaszkodva megparancsolta nekik, hogy építsenek hidat.
Akárhogyan, de ezek a szelíd démonok már nem egyszer estek áldozatául a természetüket és képességeiket megerőszakolni akarók próbálkozásainak.
Jelen pillanatban nem kellett ettől tartani.

A démon-szólító csendben lépegetett könnyű viseletében a mezőn, hagyta, hogy a szolgája kövesse. Megszokta, hogy ők is annyi félék, amennyien az ezen a világon élő lények. Nincs egyértelműen fecsegő faj és csendes közöttük. Az általános jellemzőjüket leírják a könyvek. Adnak néhány tanácsot, hogy mikkel lehet még néha próbálkozni. De olyat nem tudnak, hogy egy tűzdémon mindig ugyan úgy viselkedne ugyan abban a szituációban. Ki ilyen, ki olyan. De ettől válik széppé ez a mágia ág.
Ahogy oda gyalogolt a ruszthoz, rámutatott az ujjával, de nem varázsszavakat mondott ki.
-Vedd fel! Szedd ki, kérlek, a nyílvesszőt belőle és egy fűcsomóval töröld meg és add ide!
-Igenis, úrnőm! -felelte az engedelmes démonszolga.
*Felvette az állatkát és a végét mozgatva lassan kijött a húsból a gyilkos eszköz. Igen mélyre hatolt és ez volt talán a legnagyobb szerencse. Egyetlen létfontosságú szerv közelébe sem járt, ami azonnali halált okozott volna, de a lövés ereje leterítette a menekülő vadat és a sok belső vérzés már megölte addigra, mire odaért volna a vadász hozzá.
A parancsnak megfelelően kitépett pár fűszálat, letörölte a vér javát róla, majd oda nyújtotta. Türelmesen nézte a nőt, aki csak rászegezte a szemeit. Egy apró jelét nem mutatta, hogy el akarja venni tőle. Kezét csípőre téve várt tovább.
-Ezt ügye nem gondolod komolyan? Azt mondtam, törüld meg! Ez még csupa vér. Szedj össze egy kicsit több gazt és nekem szép fényesen add ide! -Félt, hogy legalább két démont ki kellett volna engednie. Így ha az egyik értetlen alkat, a másik nem csak el tudja végezni helyette a feladatot, de segíteni is tud neki az elvárások értelmezésében. A könyvek nagyon erős szigort írtak elő a segítségül hívott lényekkel szemben, de Helenában megvolt már a tapasztalat, hogy milyen helyzetben mennyire enyhülhet meg. Főleg a nagyon kezdő dartharoknak kell vigyázniuk rá, hogy egy-egy kirívó viselkedésű ne tudja elbizonytalanítani és téves útra vezetni. Ebből vagy az a vakvágány válik le idővel, hogy általában alul becsülik a démonok képességeit vagy a még rosszabb lehetőség, hogy szinte ők táncolják körbe azokat, akiknek a munkát végül is el kellene végezniük.
Miközben a rofl szó szerint végrehajtotta az újabb iránymutatást végül a női kéz kinyúlt és készségesen elfogadta. Egy tisztító bűbájt még elmondott felette, hiszen koránt sem kapta még az alapos dörzsölés után sem úgy vissza, hogy az elfogadható lenne, de minél tisztább az eszköz, annál kevesebb energiát kell elhasználni ennél a másik varázslatnál.
-Köszönöm. -egy mosolyt is megengedett, hiszen ami a tankönyvekből általában kimaradt, az a legfontosabb. Sokkal jobb kapcsolatot tudsz kialakítani akkor, ha visszajelzed a démonoknak, mikor vagy elégedett velük és nem csak kiállhatatlan hárpiaként pattogsz általában, hogy mit csinált megint rosszul.- És most megkérnélek, hogy gyűjtsünk tűzifát!
*Nem véletlen volt a többes szám. A négyszáz éves üde hölgy el kívánta kísérni.

A fák között barangolva Helena szólt a földdémonnak, valahányszor tüzelőnek alkalmas rőzsét talált. De egy idő után már megnyugodott, hiszen az is kezdett rájönni, hogy mit szeretne tőle és már magától rámutatott, hogy a vörös hajú egyetlen biccentésére készségesen felvegye. A ruszt a pokoli teremtmény bal kezében volt. A felvett száraz ágakat pedig ennek alkarjára tette jobbjával, vigyázva arra, hogy le ne essen.
Hamarosan visszatértek a tisztásra, ahonnan elindultak. Nem álltak meg a szélén, a boszorkánynak tervei voltak, már akkor, amikor meglátta a kis állatot. Az este túl gyorsan közeledik és sietniük kell, ha nem akarják a sötétben tölteni.
Az egész helyzet egy nagyon régi estére emlékeztette őt. A Setét fenyvesben járt, még kis korában, alig múlt huszonöt éves. A ruszt helyett egy nyúl volt az, amit azon a nap lőtt. És jóval tapasztalatlanabb.

Azon a messzi múltba tekintő csillagos éjszakán didergett a Setét fenyvesben. A butaságának köszönhetően került oda. Ő maga a boszorkányok kasztját választotta már rég, de serdülő kora elmúltával lankadt a kíváncsisága a város, a fiúk és a kicsapongás iránt. A már akkor is az új dolgokért dobogó szívében felébredt a kíváncsiság az élet keményebb oldala iránt. Nem egyszer tartottak a Hullámvirág iskolába érkező vándor mágusok órarenden kívüli előadásokat életükről, tapasztalatukról, a természet kihívásairól.
A fiatal Helena Kowistseska lelkesedett akkoriban ezekért a mesélős éjszakákért. Nem egyszer egy-egy jól sikerült késődélutáni előadás után a kollégiumban felkeresték az épp ott megszálló vendéget és tovább folytatták a végeláthatatlan izgalmas beszámolókat. Ezek alkalmával nem egyszer magyaráztak trükköket, amiket a vándoroknak alkalmazniuk kell, hogy túléljék a barangolásuk során felmerülő nehéz pillanatokat.
Minden vándornak készülő tanítványt a legjobban az érdekelte, hogy vívhatnak meg a legcselesebben vadállatokkal, banditákkal. Csillogó tekintetekkel hallgatták, ahogy dagorladiak cselszövéseit bogozták ki útjuk során és leplezték le a viszályt szítót. Ám a boszorkányt nem ezek varázsolták el a legjobban...
Olyan fortélyokról is beszéltek, amik a lakatlan tájakon való mindennapok része. Hogyan készítenek nyugágyat a környezetben előforduló anyagokból, hogy ezzel is kényelmesebbé tehessék a vackukat, ha kicsit tovább időznek valahol. Kihegyezett karókat verni le a verem aljára, hogy a nagyobb állatoknak csapdát állítsanak...
Sok ezer érdekes ötlet és megoldás, mely azon a hűvös estén haszontalannak bizonyultak. Helena elszökött, hogy pár napig maga próbálja ki ezeket. Kíváncsi volt, mire megy a saját erejéből. Ám hamar rá kellett jönnie, hogy nem túl sokra.
A nyulat még sikerült is elkapnia, miután az állatoktól hemzsegő erdőben egész nap ezzel foglalkozott. Számtalan sikertelen próbálkozás után végre diadalmasan övé volt a zsákmány. Úgy érezte, hogy azon a napon semmi nem történhet, ami igazán szomorú lehetne. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy tévedett.
A hamarosan megtalált réten fázott és didergett. Ugyanis hiába dörzsölte egymáshoz a botocskákat, azok sehogyan sem akartak lángra lobbanni. Látta már nem egy mágustól, ahogy az iskolában saját kezével gyújt tüzet. A kimerült, mannáját elhasznált varázslónak ezek a segítségek bizony jól jöhetnek.
Viszont ő egyik lehetőségben sem volt. Se nem használta el a mannáját, se nem gyújtott tüzet. A kettő nem igazán függött össze, csupán nagyon ügyetlen volt az elemek irányítása terén. A tűzgolyó varázslatát már tanulták, ám ő gyakorlatban nem tudta használni.
~Itt az ideje bepótolni azokat a tanulmányaimat, amiket elmulasztottam.
*Felállt a helyéről, hátra lépett egy kicsit és bal kezével a föld felé tolt. Eközben kiejtette a „Flamma pilla” varázsszavakat. Érezte, ahogy hő formálódik a tenyerében. Majd amikor hirtelen felkapta a kezét és az egymásra rakott fa felé tolta, az néhány lángocska kíséretében elfüstölt. Mármint a kezében. Ugyan az történt, mint amikor eddig próbálgatta...
Párszor még megismételte, felkészülve arra, hogy lassan egyre jobban fog menni és szépen elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor már megtanulja a varázslatot. Ám újra és újra csak besültek a próbálkozásai. Egy cseppet sem jutott közelebb ahhoz, hogy kivitelezze. Szomorúan ücsörgött még egy kicsit, míg nem a csontjaiban is elkezdte érezni, hogy ez szokatlanul hideg tavaszi este lesz.
Egyszer csak felpattant a helyéről és elkezdte végrehajtani új ötletét. Letérdelt a máglyarakás mellé és kezét újra csak lefelé tolta, miközben újra a „Flamma pilla” szavakat ejtette ki. De most nem rántotta vissza, hanem a husángokhoz egész közel leengedte. Mosolya felragyogott, mikor először csak füstölögni kezdett, majd hirtelen lángra kapott és kialudt.
Elkeseredett, hiszen ezek szerint nem jó fát szedett össze estére. És már besötétedett, nincs esélye újból szétnézni szárazabbakért. Így ha meg is tanulná a tűzgömböt, mely a legegyszerűbb tűzidézés, egészen biztosan nem sokáig tudna vele meleget teremteni.
Fázott és éhezett, miközben újra csak lefelé tolta a kezét és sokadjára kísérelte meg ugyan azt. Varázsereje fogytán volt, húszévesen nem bírt annyi lelki energiával, mint most.
A tűz kigyulladt és egy utolsót még varázsolt. "Letyca vlyre." A lángok most egyre nagyobbak lett, annyira, hogy hátra is kellett kicsit lépnie. Egy métert sem érte el az a tűzgombolyag, amivé vált.
-Szia! Én idéztelek meg téged. Megkérhetnélek valamire? A fa elég nedves és ülnél rajta addig, amíg rendesen lángra nem kap? -kérdezte a kedves kis lány a tűzdémont. Akkoriban még csodálkozott rajta, hogy egy mindenki által ismert varázslatot nem tud az elejétől a végéig befejezni. De ugyan ahhoz az elemhez tartozó lényt át tud hívni egy másik létsíkról.
Ma már érti, hogy ez a specializáció előnye. Ő ehhez ért. Néha jó lenne a havat lavinaként megmozgatni, a fákat segítségül hívni a bajban. De ezek ismerete csak szétforgácsolná a mágikus képességeit. Mindent meg lehet oldani minden mágiaággal, de csak egyben lehetünk igazán sikeresek.
-Természetesen! -felelte a démon.
-Rendben. Közben kihegyezek egy nyársat, hogy a nyuszit meg tudjam sütni. Remélem, hogy nem kell végig ott ülnöd és előbb-utóbb megszárad annyira a fa, hogy már saját magát tudja melegíteni.

Így is történt, miközben a szolgája végre világosságot és meleget hozott, ő már örömtől repeső szívvel láthatott neki a vacsora elkészítéséhez. A sötétben olyan gyorsan elvesztette a jókedvét a vadászat utáni öröm miatt. Most végre nem csak a hideg ellen védett, de a gyomra is tele lesz. Egészen olyannak tűnt így az élet, mintha tapasztalt erdőjáró lenne. Mintha nem akart volna az egész kiruccanás egy borzasztó rémálomba torkollani.
Vígan készítette el a kis bundást a nyárson sütögetésre. Amikor a szolga felkelt a helyéről és helyett adott a konyhaművészetnek a hús hamarosan ínycsiklandozó illatokat árasztott. Ekkor hallatszott először a morgás. A fák közül világító szempár nézett vissza az ijedt nőre. Bal kezével megmarkolta a varázsbotját, még ha tudta is, hogy már nincs elég ereje használni. Jobb kézzel felkapta a földről a véres kést. Mindenre elszántan nézett szembe a veszéllyel.
Hosszú, kínos csend következett.
-Hát gyere, te dög! Nem adom magam olcsón. Beléd vágom még ezt a bökőt, ha meg mersz támadni. -a botot maga elé tartva mintegy védekezésül, a fémet pedig combja mellett leengedve várta az éj szörnyetegének rohamát. De az nem jött.
Kis idő múlva újabb szempár jelent meg és egy vonyítás hangzott fel a sötétben. A farkasok gyülekeztek. Baljós órák vártak még rájuk, melyek rossz álomba nyomták Helenát. Olyan mély álomba, hogy reggel ijedten kapta fel a fejét.
A tűzdémon az isteneknek hála még mindig őrködött. Az ordasok pedig már kimerészkedtek a bokrok közül, a tisztás szélén álltak körbe-körbe.
-Mennyi időnk van még, amíg itt maradsz?
-Nem sok. Hamarosan mennem kell.
-Kérlek, maradj itt, amíg csak tudsz! Valamit kitalálok addig. Ezek valahonnan érzik, hogy nem leszel mindig mellettem és utána könnyű prédájuk leszel.
-Sajnálom. Megteszem, amit lehet, de csak a te erődön múlik, hogy meddig tudok maradni.
*Törte a fejét a boszorka, hogy mi tévő legyen. Egy egyszerű varázslatra még van ereje, ennyi talán regenerálódott az éjszaka alatt. De nem segített igazán az a tény sem, hogy halálosan izgult, mikor végül leragadtak a szemei és lelke nyugtalan volt annak ellenére, hogy a teste már pihent.
De egy újabb mentő ötlete támadt. A megidézett lénnyel egy erődőszéli fához rohantak. A lombos farkúak igyekeztek elvágni az útjukat, de neki nem volt más választása. El kellett érnie. A vadak pedig rettegtek a nem evilági lénytől, hogy neki rontsanak. Amint elérték, a körülöttük már csak pár méterre körözők gyűrűjében gyorsan elkapott egy alacsony ágat és a fa törzsének feszítve a talpát minden erejét összeszedte, hogy felhúzza magát. Amint megvolt, nem állt meg. Olyan magasra mászott, hogy már enyhén himbálózott az ág, ahogy ráült.
-Köszönöm neked! -kiáltotta le a barátjának- Nélküled már rég halott lennék.
-Semmiség. Örülök, hogy végül mégsem hiába idéztél meg. -ezzel füstté válva tért vissza saját létsíkjára.
*Már magasan járt a nap, amikor hangokat hallott. A megkeresésére érkezőkét. Azok, akiknek most nagyon örült. És akik nagyon örültek neki. Mégis... kedves szavak helyett egy nagyon mérges leszidással köszöntötték őt.
Teljesen jogosan. Egyedül nem is ment ki többet a természetbe. Az iskola óvó falain belül fejezte be tanulmányait és csak tapasztalt kísérőkkel, csoportosan ment többet kirándulni. Egészen addig a napig, amíg a világ azon az esős reggelen össze nem törte a szívét.

Miközben ennek a régi éjszaka emlékén töprengett, miközben utasítgatta a démonját. Az igen gyorsan haladt a fák elrendezésével. Bármennyire is hihetnénk, hogy ez után a mágusnő kezében tűzgömböt megidézve gyújtotta meg a rakást vagy legalábbis elhinnénk azt, hogy kovakövet kivéve a táskájából szikrát csihol, bármennyire is meglepő, nem ez történt.
Utasította a roflot, hogy tenyerében dörzsölve egy gallyacskát a másiknak támasztva a hegyét tűzet csiholjon. Nem egyszer folyamodott ehhez a trükkhöz, megkímélve magát attól, hogy saját energiáit fecsérelje, miközben szolgája is képes elvégezni a feladatot. Úgy érzete, hogy amíg vissza nem szokik a vad élethez jobb lesz felidéznie a rég múlt hasznos fogásait.
Ahogy felcsaptak a lángok és óvta a legkisebb szellőtől is, hogy el ne fújja, a mágusnő saját leheletével igyekezett segíteni csak kellő mennyiségű levegőt kapni az izzó parazsakat is. Igen könnyen kialszik még és nem szeretett volna kockáztatni. Ez nem egy olyan durva démonnak való munka, aki még a vért sem tudta elsőre rendesen letakarítani a nyílvesszőről. Érdemes néhány kritikus lépést saját kezűleg elintézni.
Ahogy ott guggolt és lassan átterjedtek a lángok a többi fadarabra is elégedett volt magával.
-Azt a két Y ágat pedig most szúrd le oda és oda! -mutatta a kezeivel- Vigyázz arra, hogy ne érjenek a tűzbe, de ne legyenek túl távol ahhoz, hogy a nyársat rátehessük! -nem sokkal ezután elmosolyodott- Úgy, nagyon ügyes. Kezdünk jól kijönni egymással.
*Tudta, hogy örökké nem veheti igénybe a segítséget, de nem is kellett neki. Bőven bele fér még az idejükbe, hogy amíg ő a húst süti, addig pár dolgot elvégeztessen vele. Ezek egyike, hogy a közeli patakból hozatott magának friss vizet a kulacsába. Szép lassan újra komfortos érzete támadt.

/Tűzgyújtás küldi lezárva/

A tűzből szikrák pattogtak ki, miközben az elkészült sült húst megette. Igazi szabad tűzön sült vad íze, amihez fogható sosem lesz a városban. Sem egy templom konyháján. Bármennyi pénzt is tegyenek félre.
Egy dolog volt már csak, mielőtt lefeküdne aludni. A könyvet előhúzta a táskája mélyéről. Kíváncsian nyitotta ki, hogy mi van benne. Már azt kész szerencsének tartotta, hogy talált egy ilyet, hiszen a főpapnőn kívül szinte senki nem rendelkezett mágikus erővel. Furdalta az oldalát, hogy mi áll benne.
Megdöbbenésére az írás a szentély ceremóniáin alkalmazott varázslatokat írja le és sok olyan dolgot, amit Helena inkább mechanikának mondana. Úgy tűnik, a kultusz már az elejétől ötvözi a viszonylag egyszerű mágiát és egy igen kifinomult gépismeretet.
Ahogy lapozgatta, a legtöbb oldal legnagyobb sajnálatára teljesen használhatatlan volt. Valamikor vizet kaphatott és a lapjai fordosan gyűrődtek s tapadtak egymáshoz. Ahogy óvatosan igyekezett szétbontani őket, minduntalan homályos, alig olvasható vagy teljesen elmosódott tintával írt látott.
~Ez valahogy rendbe kéne hozatni. Lehet köztük olyan mágia, amit én nem ismerek. De úgy látom, a legtöbb dolgot inkább a kovácsaikkal oldanak meg.
*Miközben az új szerzeményét bújta hangokat hallott maga mögül. Egy férfi lépett ki a rétre.

A srác nyugodtan állt a háta mögött, míg Helena rá nem köszönt.
-Szép jó estét! Késő van, nem de bár?
-Jó estét! Valóban elszaladt az idő. -mondta a kedves mosolygást viszonyozva.
*Szép lassan elkezdett lépegetni a lány felé.
-Mi járatban erre felé?
-Nos, keresek valakit. Egy olyan személyt, aki nem rég a környéken járt. Valaki olyat... -és már egész közel járt- ,akit egy templomi lopás miatt körözni kezdtek.
*A boszorkánynak több mint gyanús volt az egybeesés az ő esete és a kereset személy között. Ennek ellenére elmosolyodott, hogy ha véletlenül észre is vette a katona az idegességét, kellő képen feledtesse.
-Nos, én nem láttam senkit erre magán kívül. De ha nem haragszik, épp lefekvéshez készülődtem, csak még az éjszakai őrszememet kell hívnom. Letyca vlyre. -a varázsszóra a tűzből egyre inkább egy alak kezd formálódni. És nem kell sok, hogy a föddémon mellé egy tűzdémon is megjelenjen a mezőn.
-Sajnos ezt nem hagyhatom. -szűrte ki a fogai között gonoszul, miközben a darthar kezét hátra csavarta- Sytiary sytta. -amikor a nő meghallotta a szavakat, rájött, hogy egy másik feketemágus áll vele szemben. Meglepő, hiszen rossz hírük ellenére Evolyran talán leghűségesebb kasztja. De tudta, hogy a másik démonhívó miatt most nem kérheti sem a tűzdémona sem mások segítségét. Más valamihez kell folyamodnia.
-Respa novo. -kiálltotta, miközben az épp fél kézzel a köpenyét a varázsbotra helyező férfit, aki be akarta fejezni az iménti varázslatot ellökte magától annyira, hogy a keze szinte ki szakadt a másik szorításából. Nem kellett sok, a táskáját felkapva szaladt minél távolabb.
~Franc essen bele! Annyit fáradoztam a földdémon oktatásával, hogy végre meglegyen a tűz, erre most majd aludhatok a hidegben egy fán!
*De nem volt mit tenni. A környező fák közül néhány katona ugrott elő. Úgy tűnik, hogy a katona nem hagyott semmit a véletlenre. Az egyik felé rohant egyenesen, majd pár lépésnyire tőle a kezében tartott fegyverére mutatott a botjával, miközben kiejtett egy újabb varázsszót.
-Flectorus. -a kard kirepült a kezéből és a meglepett pasit a botjával fejbe csapva könnyen el tudott futni mellette.
Hamarosan kiderült, hogy amilyen jól osonnak a dagorladi katonák, annyira nem bírják a vándor mágussal a futást tartani. A sötét erdőben hamar eltűnt előlük, majd egy fára felkapaszkodva hagyta, hogy az alatta elfutó bakák egész este kiabáljanak egymásnak. Úgy tűnt, egyre inkább távolodnak tőlük.