1. Ettelë, a Halál-síksága

-Akkor mit keresel itt, e kietlen síkságon, a gonosz erők közelében?
*Kérdezte, hanghordozását próbálta barátságosabbá tenni, de még mindig nem bízott teljesen Dylan-ban, hisz csak a nevét tudja, ettől függetlenül lehet akárki…még hazudhatott is. Keze lesiklott a tőr markolatáról és újra láthatóvá vált, azáltal, hogy előre nyújtotta, a Gorr hegy irányába és egy pont fele mutatott.*
-Csak nem…őrjárat?
*Ez amolyan költői kérdés volt, hisz Dylan is láthatta, hogy az a közeledők nem lehetnek mások, mint a sötét erők képviselői, mivel a várból indultak ki. Antonius kíváncsian Dylan-re tekintett, hogy milyen arckifejezés jelenik meg arcán, a porfelleg láttára.*

*Első kérdésére, hogy miért tartózkodik e gonosz erőkkel megszállt helyen, Dylan nem válaszolt. Így Antonius nem tudott meg többet róla…de már le is mondott arról, hogy jobban megismerje, mert sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő...Az őrjárat közeledett. Antoniust nyugtalanította ez a tétlenség.*
-Ez a hely nem biztonságos, én bemegyek a városba.
*Tett egy lépést előre, majd félig hátra fordítva fejét megkérdezte Dylan-t.*
-Te is jössz, vagy megvárod, míg észrevesznek és foglyul ejtenek? Hidd el, ezek nem ismernek kegyelmet.
*Megfordult egészen és kérdő szemekkel Dylan-re nézett.*
~Túl nyugodt…túl titokzatos…honnan jött és mi a célja?~

*Dylan-nal vagy nélküle, de Antonius már indult volna is a város, Evolyran fele…csak a megmentője szava állította meg.*
~Nem ajánlod? Ez mégis mit akar jelenteni?!~
*Értetlenül nézett Dylanra, de már arra nem volt idő, hogy hangosan is feltegye kérdését, vagy, hogy Dylan megmagyarázza, mert valaki közbekiabált, pontosabban káromkodott. Mire Antonius a hang irányába nézett már száguldott is felé egy dagorladi megbokrosodott lovával, mely nemsokára felbukott és egyenesen az ő lábai elé csúszott. Megijedt, de nem mutatta, egy lépéssel hátrált, s ez idő alatt Dylan ő eléje állott...talán védeni akarja a lovagtól...A következő szavak, melyek a „nagyúr” és a katona szájából hangzottak el villámcsapásként érték Antoniust. Szeretett volna már messze járni, nem itt lenni, nem lenni tanúja a beszélgetésnek…de itt van…és nagy pácban. Bár Dylan kijelentette, hogy a zsoldos előtt, hogy Antonius vele van, de ki tudja mit jelenthet ez egy sötét hadúr szájából…most már végképp nem bízhat meg benne. Apró szóváltás után urával, a zsoldos adni akart valamit, hogy védve legyen a naptól, de Antonius karba tett kezekkel mozdulatlan állt előbbi helyén, rá se tekintett a sötét erő szolgálatában álló lovagra. Rövid időn belül odaért az őrjárat többi fele, s mind jól megnézte őt gonoszságot sugárzó szemével. Antonius mindnek tűrte a tekintetét, kívülről próbált erősnek látszani, míg belül nagy vihar dúlt, az indulatok, az újabb balszerencsés fordulat, mely által az ellenség kezére jutott, égig érő hullámokat korbácsoltak lelkének tengerében. Dylan, a nagyúr újból szólt, most hozzá intézte szavait. Antonius nagyon is jól értette, hogy melyik város az úticéljuk…Nem, nem Evolyran, hanem Dagorlad, hol a sötét erők uralkodnak. Továbbra is állt ugyanott, akár egy szobor, de az indulásra kész csapat mely hátulról körbevette, tett róla, hogy engedelmeskedjen a nagyúrnak. Elindultak. Antonius végig le nem vette szúrós tekintetét a nagyúrról, útközben egyszer szólalt meg csak, amikor a vár kapuja alá értek.*
-Tudhattam volna, hogy egy magadfajta dagorladi nem ok nélkül menti meg egy másik ember életét. Miért nem hagytál meghalni a síkság homokjában? Mond, mit akarsz tőlem?

*Semmitmondó kifejezéssel arcán nézett a vele szóba elegyedő dagorladira, de nem válaszolt. Miért is kellene hozzá szóljon, vagy megnyugtassa, amikor minden szava hazugság. Állíthat bármi jót uráról, Antoniusnak úgyis ugyanaz marad a véleménye Dylan-ról, mint minden dagorladiról. Talán lehet, hogy tévesen ítél, hogy néhányban megtalálható a jóság szikrája…de nem ismeri őket. És nem is akarja megismerni…A kapunál Dylan választ adott kérdésére. A válaszban benne volt minden…talán soha nem látja többé otthonát…”messze van az a hely” ahová menni akar….Kellett neki megszöknie annak idején, talán Kegyetlen Liana katonái gyorsabb és fájdalommentes halálban részesítették volna, mint ezek…mert ezektől minden kitelik. Nemsokára beértek a várba, összehúzott szemöldökei alól szemei gyűlöletet sugároztak mindenfele. Ez az érzés nem szűnt, még akkor sem, amikor Dylan szólt hozzá. A hadúr utolsó mondatát hallva indulatai a tetőfokára hágtak, legszívesebben szíven szúrta volna…de tőrét már rég elvették. Dühét vad légzéssorozatban adta ki, miközben felkísérték a szobájába, hogy elkészüljön az ünnepségre. Elképzelni sem tudta, hogy miféle ünnepségre hivatalos, de nem is akarta megtudni. Az idő telt, ő meg állt az ablaknál és a feljövő holdat nézte. Talán soha nem láthatja újra otthoni földről nézve…saját ablakából…de miket is gondol, hisz Fehértorony-vára már nem az tulajdona alatt áll, nincs joga semmihez…csak a szenvedéshez…Ha nem hagyja ott a várat, magára azokat, kik végig kiálltak mellette, talán még most is életben lennének. Ha nem szökik meg az ellene összeesküvők elől, és kész lett volna meghalni talán sok életet megmenthetett volna…de túl sok a ha és a talán…ez nem mehet így tovább. Dylan világosan kijelentette: megszökhet, ha akar. Hát megszökik, de ahova készül, ott nem lesz szökevény, ott nem lehet senki foglya többé, csak a halálé. A holdat nézte továbbra is, szemeiben már csak üresség, lassan felállt az ablak párkányára és lenézett…Csak egy lépést kell tennie a semmibe és ő maga is semmivé lesz…Kezei sem kapaszkodtak már a falba…Csak egy mozdulat és nincs tovább...*
*...Tíz perc múlva nyílott a nagyterem ajtaja, egy katona nyitotta utat engedve egy újabb vendégnek…mostmár nem hiányzott senki. Fejét egyenesen tartva csak előre nézett és nemsokára elfoglalta helyét Dylan mellett jobbról. Leült, majd futó pillantást vetett a nagyúrra. Ő is akkor nézett rá pontosan, de nem láthatta „foglya” szeméből többé a keserűséget, a fájdalmat…Sőt Antonius szája enyhe mosolyra húzódott, így üdvözölve Dylant. Ezt végig kell csinálnia, nem adhatja fel ily könnyen az életet…*

*Kedvetlenül nézte a hastáncosok előadását, az ételhez is szinte alig nyúlt, láthatóan nem érezte magát jól ebben az újdonsült „baráti körben” de próbálta a látszatot fenntartani, hogy minden rendben…legalábbis kívül. Kis idő múlva egy férfi vezetett be néhány fiatal hajadont láncra verve. A rabszolgahajcsár a hadúrnak kínálta előbb a rabszolgákat, s míg Dylan választott, Antoniushoz is odafordult .*
-Uram, szabad ajánlanom egy szépséges…
-Nem kérek!
*Jelentette ki határozottan, tele undorral, megvetéssel a férfi iránt…és talán kicsit túl hangosan is. Jobb lesz a hangerőt lejjebb vinni, elvégre nem otthon van. Közben Dylan választott…meg kell hagyni, kiválóan. A fehér ruhás, reszkető lányt elkísérték Dylan szobájába. Antonius végig kísérte szemeivel, míg a nagyteremből ki nem léptek. Majd tekintetét Dylan-re vetette, hasonló undorral, mint a rabszolgahajcsárra. Ez sem volt jó ötlet, de már késő volt, Dylan észrevette, hogy Antonius hogyan nézi. Az előbb még mosolygott…most meg, farkasszemet néz vele. Kínos...lenne, ha Antonius-nak lenne veszítenivalója...azaz egy van, de mostmár biztos, hogy egyelőre nem ölik meg, ha megakarták volna, eddig megtetették volna…Valamit akarnak tőle….de vajon mit? Nyugtalanul várta, hogy vége legyen a vacsorának...akkor talán majd fény derül további sorsára.*

*A hastáncosok előadását egy újabb előadás követte, melynek stílusa teljes mértékben eltért az előzőétől…de ezt is a nézők szórakoztatására találták ki. Ez nem azt jelenti, hogy Antonius szórakozott is rajta. Amint megtudta, hogy mi a mellette ülő, jól láthatóan hasát szerető, kövér „úr” kedvenc műsorszáma, önkénytelenül is elhúzta száját. Ezek most verekedni fognak csak azért, hogy elszórakoztassák a dagorladi „urakat”? Antonius soha nem szerette az erőszakot és nem is értette, hogy mi lehet benne olyan szórakoztató. Végignézett az asztal körül ülőkön, s mondani sem kell, hogy kivétel nélkül mindnek gonosz mosoly tüntetett arcán, míg szemeik fényesen csillogtak, mint amikor egy kisgyermek megkapja az áhított játékát…A rabszolgahajcsár gúnyosan kiejtett szavára: evolyrani, tekintete bosszúsan rászegeződött, de az észre sem vette…vagy nem akarta…majd, a rabszolga evolyranit vizsgálta meg tüzetesebben…láthatóan semmi esélye…A küzdelem elkezdődik, az evolyraninak sikerül elkerülnie óriás ellenfele fatörzsnyi vastagságú karját de kérdéses, hogy meddig.. A dagorladiak meg láthatóan élvezik, Antoniust kirázza a hideg, amint a hústoronynak végre sikerül csapdába ejtenie az evolyranit. Tesz néhány lépést felé…szeméből látszik, hogy kész lenne kitekerni a nyakát gondolkodás nélkül. Antonius már nem bírja tovább nézni, szó nélkül feláll az asztaltól és a kijárat felé veszi útját. Nem nehéz kitalálni mi lesz a véres játszma vége...*

*Határozott mozdulattal az ajtó fele lépett, szemével az ajtó két oldalán álló fegyveres őrt figyelte, vajon kiengedik-e…de nem érdekli, nem tarthatják vissza. Már épp indult volna, amikor a mellette ülő „barátja” elkapta kövér kezével a ruhája szegélyét. Fejét hátrakapta és szúrósan ránézett, kiakarta tépni kezéből ruháját, hogy tovább mehessen…de ekkor Dylan fölállt székéből ezzel magára vonva a figyelmet. Karját kinyújtva visszakényszerítette Antoniust helyére. Ezután beszédbe kezdett. Antonius résnyire szűkített szemekkel figyelte a másik, jókedvű „barátját”, közben továbbra is jártak fejében a gondolatok: mit akarhatnak tőle, mibe csöppent bele, ki tud-e kerülni belőle?...Tekintete még szúrósabbá vált, mikor Dylan a tömeg előtt barátjának nevezte őt…Még hogy ő barátja, egy dagorladinak…soha! Haragja ugyanekkor enyhült, amint meghallotta, hogy Dylan megkegyelmez az evolyrani-nak. Mostmár teljesen össze volt zavarodva…Miért viselkedik ilyen furcsán a dagorladi hadúr, mit akar elérni ezzel?...A vacsora után kivonultak a teremből, viszont előtte Dylan még szólt pár szót diszkréten Antoniushoz.*
-Valóban? És mégis mi közöd neked, ahhoz, hogy mit teszek az életemmel? Egyáltalán miért mentettél meg?!
*Dylan nem válaszolt, kilépett a teremből a folyosóra, majd onnan az udvarra. Antonius feldúltan indult utána. A várudvar másik végén, a sötétben két alak beszélgetett halkan, az egyik Dylan volt, a másik talán egy szolga lehetett, vagy egy katona. Antonius feléjük indult, mire odaért, már csak Dylan volt ott. Szemeik szikráztak mindkettőnek, még szerencse, hogy nem volt fegyver…Antoniusnál…habár…pár perce egy kés eltűnt az étkező asztalról…ki vihette el?...*
-Hajlandó vagy végre elárulni mit akarsz tőlem? Evolyrani vagyok, tudod, ellenséged…vagyis a foglyod…
*Igaz, Dylan eddig vendégként bánt vele…de ez nem változtat a dolgon…Ruhája alól észrevétlenül, lassan előbukkant a kés éle…de csak egy pillanatra. Talán nem volt elég bátor, hogy megtegye, talán most nem megfelelő az alkalom….még…talán nem kell megölnie, hisz ő is megkegyelmezett az evolyrani rabszolgának, biztosan van más módja is, hogy „meggyőzze” Dylant…Különben sem az erőszak híve…Miért kéne megölnie? Lehet, hogy csak általa juthat ki innen…s akkor holtan nem venné hasznát a hadúrnak…*
-…És mond, miért mentetted meg a rabszolgát? Ne mond, hogy a „jó” szíved megesett rajta…Ti dagorladiak…
*Mondatát egy gyűlölettel teli tekintettel zárta.*

*Megsemmisülve állt a hadúr előtt, amint az a nevén szólította. Erőtlenül kinyújtotta kezét és a kést belejtette Dylan kezébe. Magabiztossága, hangjával együtt a semmibe veszett. Csak állt ott a sötétben, egyszer lopva beletekintett a nagyúr szemeibe, de tartósan nem bírt ránézni. Már nem azok a vakmerőséget és gyűlöletet sugárzó szemeik voltak, már azoknak a szúrós szemeknek az ereje is odalett…Dylannek sikerült belenézni Antonius lapjaiba, mostmár nyílt lapokkal kell játsszon…az életéért…míg Dylan még mindig nem fedte fel szándékát vele kapcsolatban.*
-Hát akkor…holnap távozom a várból.
*Sietős léptekkel indult el szobája fele, nehogy Dylan közben meggondolja magát és visszavonja az előbbi kijelentését…Bár az is lehet, hogy nem gondolta komolyan, hisz még a leleplezése előtt mondta ezeket a szavakat: „ha akarsz, holnap elindulhattok” …*

*Letört, ahogy sejtette is. Most már nem tesz semmi rendkívülit, amivel felhívná , magára a figyelemet. Legalább is a reakciójából ez jött le. //Szegény Antonius, a user közben megsajnálta^^// Felment a szobájába ő is, ami egy szinten volt a fejedelemével és mikor belépett nagy meglepetés érte. Elfelejtette a kis szüzet. elment a reszkető lány mellett, miután persze becsukta az ajtót. Kinézett az ablakon. A lány nem mert utánna nézni, csak ült egy helyben a padlót bámulva lenge hálóköntösben. Dylan fogott egy pokrócott és amíg elment a "bárpultig" odadopta egy: "Ezt terísd magadra" mondattal. A "bárpult" egy asztalból állt amire egy tálca volt téve és rajta kancsók bennük szeszes itallal. Az egyiket megfogta és töltött belölle, majd visszatért az ablakhoz. A kinti környéket figyelve szólallt meg újra.*
-Hány éves vagy?
-22.-*félve ejtette ki a szavakat.*
-Nem azt kérdeztem mit tanítottak be neked, hanem hogy hány éves vagy?*Megilyedt, nagy kerek szemeit ráemelte a férfira, de amaz nem nézett rá.*
-Tizen-öt.-*mondta végül. Ekkor fordult csak meg a hadúr. A lányhoz ment és a kezébe nyomott egy másik poharat pár centi szesszel. Majd leüllt a lánnyal szemben egy karosszékre, az ágy mellé. Az ágy már gondosan meg volt vetve. Dylan még mindig bordó, ünneplő ruhályában díszelgett. A lány ösztönösen meghúzta magát. Nagyon félt az elötte ülő nagy, magas embertől.*
-Nem áll szándékomban bérmit is kezdenem veled.
*Előrrehajolt, pár percig az erőtlen karokat nézte. Remeget a lány kezében a pohár. Még nem ivott belölle.*
-Túl fiatal vagy ehhez.-*Beszédközben tartott egy szünetet, és úgy folytatta.*
-Volt Dagorladban egy lány aki egy éjszaka maradandó sebeket kapott, így a felettesei más posztba kellet beosztaniuk. Úgy tudom van egy hely a komyhán...
*Nem fejezte be, tudták mindketten mire gondol. Edward Dylannek nem rónak fel semmit. Lassan felemelte a fejét, és értelmes nagy szemei, tükrözték hogy maximálisan megértette mire gondol a fiú. Megitta azt a pár csepp röviditalt, és csak utána kezdett beszélni.*
-Megtenné ezt értem?
-Ez nem könnyű döntés, és egy életre szól.-*Közben Dylan felállt, és a lánynak arra kellet fordúlnia, ha a szemébe akart nézni. Márpedig miután megértte mit akar, hálásan figyelte minden mozdulatát.*
-Nekem ez az egyetlen kiutam,..igaz?
-Igaz.-*nem nézett rá, a "bárpultnál állt. Várt egy percet, majd kihúzott egy fiókot és kivett belőlle egy ollót.
-Akkor kérlek tedd meg.-*Dylan megfordult. Végig nézett a lányon. Ilyen fiatal és ilyen korán kell megismerine az élet árnyoldalát. Bólintott egyett majd az ölébe ejtette az ollót.*
-Elöbb vágd le a hajad.-*Parancsolta nagyobb hangerővel immár. A lány elősször megilyedt. Szép dús haja volt és szerette, de megtette. Lehult a földre az összes. Majd intett a kézfejével, hogy álljon fel. Dylan rátette a kezét a vállára és nyugtatón belenézte a lány szemébe. Mikor amaz bólintott Dylan belevájta a körmét és végigszántotta a szenvedő lány hátán. A lány fesikoltott fájdalmában, majd öszerogyott. Dylan felsegítette, egy rongyott benedvesített szesszel és lefertőtlenítette a sebte, majd bekötözte. Befektette az ágyba az ájult lányt, őmaga pedig a kanapéra ült. Nemsoká elaludt ő is, a bordó ünneplő ruhájában.*

//ne felesd el a szolgát ^^//

*…Éjjeli három óra körül lehetett, amikor a kastély vendégszobájában kinyílott az ajtó és kiosont rajta egy szürkeruhás alak.. Halk léptekkel, de gyors ütemben sietett végig a folyosókon, míg végül egy másik ajtóhoz ért. Megállt előtte és háromszor kopogott rajta, az ajtó kinyílott, s bentről kilépett egy másik férfi.*
-Kész vagy? Indulhatunk?
-Igen, uram, menjünk. *mondta, miközben kezébe vette a felé nyújtott tőrt.*
-Remélem gond nélkül kijutunk, Mereth. Gyere.
*A két férfi…a két evolyrani megindult a közeli lépcsőn lefele, mely a földszintre vezetett.*
-Nem mehetünk a főajtón, túl feltűnő lenne és biztosan őrzik kintről.
-Erre, uram, talán itt lesz egy kijárat…
*Jobb fele vették az irányt, a kis, sarokban levő ajtóhoz érve besiettek rajta, majd halkan becsukták maguk mögött. Orrukat egyszerre erőteljes illatáradat csapta meg, míg kintről a nyitott ablakon a hűvös éjjeli szellő lopakodott be és nyargalászott végig a helyiségen.*
-Ez a konyha lesz, légy óvatos, nagyúr, talán egy-két cseléd is itt lehet rajtunk kívül.
-Nem hiszem, mit keresnének ez időtájt…
*De mondanivalóját nem tudta befejezni, mert hangos nevetés törte meg az eddigi dermedt csendet.*
-Itt valóban vannak, várj, benézek a közeli szobába. *suttogta, és közben az ajtóhoz lopódzott. Az ajtó nyitva volt, bentről erőtlen gyertyafény szűrődött ki. A kis szoba közepén egy asztal, körülötte emberek, néhány cseléd…és katonák!*
-Itt nem mehetünk ki, a másik szoba tele emberekkel, láttam két katonát is…másfele kell induljunk.
-Várj, uram. Mond a katonák fegyvertelenek?
*Antonius újra bekukkant az ajtón, majd válaszol halkan.*
-Igen, de mit akarsz? Ahhoz, hogy kijussunk az épületből, át kell mennünk azon a szobán. Viszont ezt feltűnés nélkül megoldani lehetetlen, jobb, ha másfele keresünk kiutat, amíg észrevennének.
*Óvatos léptekkel eljött az ajtó mellől és ahhoz az ajtóhoz ment, amelyiken bejöttek. Mereth is követte ugyanolyan észrevétlenül. Antonius lassan lenyomva a kilincset, megnyitotta az ajtót, de túlsó falon levő kis nyitott ablakon végzetes légáramlat áradt be…végzetes erővel, végzetes következményekkel…a résnyire nyitott ajtó rögtön becsapódott a huzat következtében, s az általa keltett zaj elég volt, ahhoz, hogy a túlsó szobából észrevegyék, valaki, vagy valakik itt járkálnak. A benti csevegés egyszeriben megszűnt, s helyét halálos csönd vette át pár pillanatig.*
-Van ott valaki?
*Hasított bele egy dörmögő férfi hang a megfagyott csendbe. Válasz nem érkezett…remélhetőleg letesz arról, hogy feláll az asztaltól és átjön megnézni mi van itt…remélhetőleg…Ki tudja kiket találna itt a csendbe és sötétbe burkolózva…talán két szökevényt…talán már senkit…talán…*

*Nem telt bele sok idő és sikerült felverniük az egész kastély nyugalmát, mostmár mindenki tudta, hogy a két evolyrani kereket akar oldani a várból. Mindenfelől katonák léptei hallatszottak, szinte reménytelen volt a kiút megtalálása, de az utolsó pillanatban csak sikerült találniuk egy kijáratot…az egyetlent, melyet még nem zártak le.*
-Gyerünk, erre! Az istenek nem hagytak el, még pár lépés és a várudvaron leszünk, ott aztán kitalálunk valamit..
*Közeledtek a kijárat fele, azonban egyszerre a semmiből egy magas alak állt elő. Már csak ő volt a két szökevény és a kijárat között…de ez a valaki maga a hadúr volt.*
-A hadúr!
-Dylan!
*Kiáltott fel a kettő önkénytelenül, de más-más hangnemben. Mereth hangjában a vakmerőség, a mindenre elszántság, a gyűlölet érződött, míg Antonius mintha elvesztette volna minden erejét…újra….Szinte bénító hatással volt rá az a két szúrósan néző sötét szem…egy pillanatra megállt az idő is, nem tudta, hogy mit tegyen….pedig oly egyszerű az egész, a tőrrel, melyet a kezében tart, leszúrja és szabad a kijárat…de vajon megtudja-e tenni, hisz nemrég a nagyúr mentette meg az ő életét...*
-Mereth, te menj előre, majd én elintézem.
-De, uram, nem hagylak itt vele...
-Azt mondtam, menj!
*Ahogy ezt kimondta, tőrét előre nyújtva Dylan nyakának szegezte és intett Merethnek, hogy menjen. A két nagyúr farkasszemet nézett, de egyelőre egyikük sem szólt…csak a szemeikkel beszéltek.*
~Neked én kellek, de mit akarsz tőlem? Ne tedd még nehezebbé! Engedj el és nem esik bántódásod…kérlek!~
*Közben Mereth eltűnt a kijáraton keresztül*

*A nevét kiálltják...ez kedves. Remélhetőleg nem hallota meg senki. Viszont nem mozdúlt. Úgyis elé jönnek. Kisebb szóváltás, a "szolga" nem akar engedelmeskedni, de végül mégis megteszi amit ura mondott. Antonius ezzel egyidőben neki szegezte a tőrét Dylannek. A hadúrt ez egyáltalán nem érdekelte. Mereth pedig csak eltünt volna, ha engedi. Maga nem mozdúlt meg. Elég közel voltak a falhoz, hogy félkézzel nekicsapja. Az evolyrani egy pillanatra elvesztette az eszméletét, de utánna sem tudott megmozdúlni. Hozzá volt szögezve a falhoz. Dylan nem vette le a kezét a mellkasáról. Mindvégig Antoniuust nézte, bár egy perc törtrésze alatt történt mindez. Közben láthatóan kék szeme megnyúlt, nagyobb lett. Öszeszűkítette és egyik lábát a hadúr bal lábában megvetette a másikkal a jobb lábát maga felé húzta, ezzel tulajdonképpen kiúzta alólla a talajt. Közben szembogara kissé elmacskásodott, és sárgás fényt vett fel. Ez arcának nyúltabb, keskenyebb hatást adott. Olyan, ... gonoszabb külsőt kölcsönzött, főleg hogy arca még mindig mozdulatlan, kifejezéstelen maradt. Most a düh, vagy még inkább az ölés vágya hajtotta. A szőke mellkasáról áttért a torkára. Kiscit közelebb vonszolta magához, de még mindig nem méltatta figyelemre. Elötte feküdt Evolyran fejedelme, ez önmagában elég elégtétel, de vajon megelégszik ennyivel? A szőke egyre erőtlenebbűl ütötte a kezét. A nyakáig nem ért el, így a csuklója maradt, de kevés sikerrel. A végén már csak ki akart szabadulni, de nem tudott sehogysem. Fensőbségteljesen szólallt meg*
-Ha kiértetek balra.-*Látszott rajta, hogy meggondolta magát, mjad elengedte fulladozó fogját. Mereth köhögve esett a földre.*
-Ott áll a lovam és még egy kanca. A jeszó pedig :Albatrosz
*Lassan közeledett a már felállt férfi felé. Mikor mellé ért ránézett és még láthatta a fejedelem ahogy sárgáról újra kékre válik a szeme.*
-Kérdésedre válaszolva ... én hoztalak be, az én felelősségem is, hogy kijus inenn.*Majd előrre fordúlt és egy utolsó mondat után elindúlt.*-Azután már nem felelek érted.
*Monoton, érzéstelenül beszélt vele. Hangja nem tükrözte azt amit mondott. Érdekes lehetett, hogy nem hallotak semmit. Csak a hadúr nehéz, súlyos lépteinek neszét.

//Örültem, jó volt a játék ^^, köszi.//

*Amint Mereth megszabadult rögvest eltűnt a kijáraton. Antonius is követte, de előtte még egyszer visszatekintett a hadúrra. Látszott rajta, hogy nyugtalan, hogy szeretne valamit mondani még talán, de ajka nem nyílt szólásra…Végül Mereth mély hangja térítette úja magához*
-Uram, mennünk kell!
*Antonius és evolyrani társa lesietve a kinti lépcsőn felugrottak az említett lovakra majd a kapu fele vették az irányt.*
-Állj! Jelszó?
-Albatrosz!
*A várkapu lassan kinyílt, s a szökevények eltűnhettek rajta keresztül…
Mikor már kellő távolságra értek a kastélytól, a volt nagyúr lassított lova tempóján, majd megállt egy pillanatra és visszanézett.*
~Valóban nem dagorladi volt…~
*Lova gyeplőjén egyet rántva újra vágtába kezdett a régen látott város, Evolyran fele. Hátuk mögött épp felkelt a nap, a várból még gyengén idehallatszott, a kürt hangja, mely a reggeli őrjárat váltást jelezte…*

//Köszönöm a játékot//

//no sztem folytathatjuk itt, már eddig elértünk Frandorral asszem. ... és bocsesz a késleltetésért, de mostanában nincs erőm az íráshoz.//

*Mikor a szájához ért a hűs lé, valami a kábulatból egyszeriben viszarántotta a való életbe. A varázsital mágikus hatása olyan erővel bírt, hogy a lány egy pillanatra azt hitte nem is sebesülten fekszik egy férfi kezében, hanem otthon ül, és fújó szelet érzi a bőrén. Csuklott egyett. A varázsital egy része hosszú csíkban folyt le a zsája szegletében, de a nagyját mégis sikerült lenyelni. Körbejártatta a szemét. Lassan értek el hozzá az impulzusok kívülről, de végül mégis rájött, hogy nme otthon ül a verandán, hanem annak a karjaiban van, akire ha ránéz elszorúl a szíve. Mert ő az egyetlen akit nem akart ebbe bele sodorni, aki miatt mindent otthagyott Evolyranban. Az alig megkezdett kis életét. Lehet önfejű volt, de tudta, hogyha nem próbálja meg, élete végéig kísérteni fogja a tudat, hogy talán az egyetlen élő családtagja Dagorladban senyved valahol, és ő nem próbálta meg kiszabadítani. Valamilyen lelki nyugalmat akart elérni azzal, hogy megtalálja az apját ott, akár élve akár holtan, csak tudja mi történt vele. Muszály volt, de.... éppen ezért akart hírtelen lelépni. De Alex mindig a legrosszabbkor bukkant elő, mintha érezné hogy hol van...és most az életét menti meg, de ezzel a sajátját kockáztatja. Nem akarja. Az ő élete miatt nem hallhat meg senki. Miatta nem sérülhet meg senki. Közben a szer lassan de biztosan kezdte kifejteni a hatását. Sírva fakadt.*
-Miért?-nyögte halkan.-Miért nem gondolsz a saját éppségedre?Miért jöttél utánnam? Meghallhatsz! Mért kockáztatod az életed?...nem akarom,.... hogy bajod essen.
~Hiszen ezért vágtam neki egyedül.